Brassói Lapok, 1929. április (35. évfolyam, 74-95. szám)

1929-04-01 / 74. szám

* I. t 'J# ^ y £,25t‘ *»«•«. BHBOm W t Szerkesztőség­i Kiadóhivatal * Nyomda BRASSÓ. KAPU­LCCA 64-66 SZÁM HRE ARA ^Bukarestben is) 5 LEJ JL OLCTI­DI AI NAPILAP ~f­őszerkesztő: SZELE BÉLA dr. Hétfő, 1929 április hó L XXXV. évfolyam 74. szám TELE­FON-INTERURBAN» Szerkesz­tőség és kiadóhivatal 1—77 és 82 szám / Uj © I©t f© | G írta: Halász Gyula Egy magyar költő gondolatát idézzük töredéke­sen: „Nem az a halál, amikor a koporsónkat szöge­zik, s mikor mások siratnak bennünket, hanem az, amikor még itt vagyunk, de halva, » magunk sirat­juk önmagunk.“ S ha ez a halál, al­kor ebből az élőhalálból vagy, ha úgy tetszik, halálos életből szintén fel kell támadnunk.S vigasztalan végzet vol­na magyarságunk számára, ha e Széchenyi-féle tetsz­halálból, amiben már-már tetszeleg az elbizakodott faji fatalizmus, nem tudnánk olyan igazi életre éb­redni, ami maga a soha meg nem semmisülő élni­­akarás, maga az örökkévalóság. Az újjáébredés feltételei megvannak. Meg­van az úgynevezett őserő, ez az évezredes talizmán, a­mely idáig minden nagyobb katasztrófa végletes következéseitől megóvta a magyarságot, az ősöktől örökölt, hagyományokon és harcokon átszűrődött el­lenállóképesség, amely mint a Herkulestől letiport Anteus a föld porától, vagy mint a hősmonda Sieg­­friedje a sárkány vérétől, lebírhatatlan erőt kap a fajszeretet füzétől; a meleg szív és a józan értelem, amely a legnemesebb eszmék, a leghaladottabb mű­velődési hatások iránt fogékony, s méltó részesévé teszi az emberiséget előrevivő polgáriasodásnak; az otthonhoz, a családhoz, a munka kötelességeihez való benső ragaszkodás, s a hódolatos tisztelet ama tör­vények iránt, melyek az álam szervezetét és szer­kezetét, a közrendet, valamint az egyéni és polgári érvényesülés biztosítékait fenntartják. Mitől függ már most, hogy ez alapfeltételek vi­tathatatlan ténye mellett, amit még a romániai ma­gyarság számbeli jelentősége is erősít, ami szükség­szerű és elérhető újjászületésre vagy feltámadásra képesek legyünk? Elsősorban attól, hogy hibáinkat belássuk, s azok jóvátételére, megsemmisítésére tel­jes áthatottsággal, minden erőnk és jó tulajdonsá­gaink kifejtésével törekedjünk. Kétségtelen, hogy a magunk akaratán kívül, sőt legjobb akaratunk el­lenére, anélkül, hogy rászolgáltunk volna, s anélkül, hogy másoknak, a sorsunkat irányító hatalomnak szükségük lett volna rá, mérhetetlenül sok fájdal­mat és nyomorúságot kellett elszenvednünk, s a nyomás, ha enyhült is, de máig sem szűnt meg. És az is kétségtelen, hogy szerencsétlen sorsunkban sok része van a világháborúból ránkszakadt sok súlyos körülménynek, az egyoldalú megítéléseknek és elő­ítéleteknek, valamint ama félő és féltékeny hatalmi szempontoknak, melyek ma még egész Európa poli­tikáját irányítják. Mindazáltal ránk nézve is, s első­sorban ránk nézve, akiknek leginkább kell a magunk verejtékével járhatóvá tenni a jövő útját, áll a carleyi Intelem. „Az ember ne panaszkodjék a korára, azzal nem ér el semmit. Ha az idő, amelyben élünk, rossz, hát azért vagyunk, hogy jobbá tegyük.“ De ha vol­nának a politikai és életviszonyok a mostaninál száz­szor kedvezőbbek, akkor is, s tán a küzdelmek és megpróbáltatások eszméltető, edző és tisztító hatása hiján, akkor, magunkat elhagyva, s mások gondjára bzrva, még fokozottabban gyöngülne az ellenálló erőnk, s előbb-utóbb a megsemmisülésbe sülyednénk. Ma itt vannak előttünk, a lelkünkben a tanító ta­pasztalatok. Óriási árat fizettünk értük, használjuk fel bölcsen, belátón, bátor elszánással. Műveltség, jólét, szabadság a három legfőbb biztosítéka egy nép tartós egészségének, biztos haladásának, törhetetlen életerejének. Ezekért kell tehát együttes erővel, át­gondolt programmal, acélos kitartással dolgoznunk. És ebből a munkából most már, tehetsége, tudása, áldozó­képessége és h­ivatásérzete szerint, minden magyarnak ki kell vennie a részét. Nem lehet senki annyira szegény és szerény, annyira gazdag és elő­kelő, hogy megtagadhatná hasznos hozzájárulását a magyarság feltámadását előmozdító nagy műhöz. A közöny a mocsárban termő virág, mondja Car­men Sylva, s nekünk, akiknek a nagy nemzeti, és a még nagyobb emberi kert legszebb virágaira van jo­gunk, mérges virágával együtt ki kell szárítanunk a mocsarat s az új termőföldben az egymásszeretet, áldozatkészség magvait elhintenünk. Elsősorban az erkölcsöt kell nevelnünk és növelnünk. Az erkölcsöt, amiről a költő azt vallja, hogy „minden polgár lest­­nek a lelke, e talpon áll létünk, alkotmányunk, ezen függ mind egyes, mind közszerencsénk, amely nem hiu agyváz, hanem boldogságunk védistene, mely a méltó bért a jóknak megadja, még a tömlöcben, s a kereszten is.“ Jóság, szeretet, igazságérzet, őszinte­ség, türelem, emberiesség, támogató készség, takaré­kosság, lelki és testi tisztaság, munka és a munka megbecsülése váljanak magyar népünk közkincsévé, s templom, iskola, egyesület,­­ minden más intéz­mény legyen világító és tápláló forrása ezeknek az erényeknek. Vegyük fel a harcot állhatatosan, kímé­letlenül mindazon romboló szenvedélyekkel, amelyek a magyarságot mind jobban elsatnyítják és lealacso­nyítják, szegénységbe és szolgaságba züllesztik. Nem támadhatunk új életre, bármily régi és kipróbált ős­erők tartják is bennünk a lelket, ha közöny, szűk­­keblűség okából napról napra újabb erősségek om­lanak össze. Siránkozással, jelszavakkal, hiú b­ánya­­vettséggel nem lehet egy hullámoktól vert népet az elsülyedéstől megmenteni. Több termelés az S^és^ vonalon, min­den vonatkozásban, de esik a jó Irányban, a rossz Irtásával. A szegény magyar gazda szegény földje adjon többet, jóval többet, mint idáig, a megtakarí­tott pénz is legyen több és találjon jobb elhelyezést, a kultúráért való több áldozat is hozza meg a minél több és minél jobb gyümölcsét. A szeretet pedig egy­más Iránt és az áldozatkészség és tetterő minden jó ügy javára legyen buzgó, kimeríthetetlen. Boldog, aki erejét az ügyért odaadja, nemcsak a saját, hanem magyar vérei, embertársai javára, s akinek a lelkét annak a tudata tölti el, s ezzel tudattal hányhatja majd örök álomra a szemeit, hogy megtette emberi, polgári, nemzeti kötelességét. Csak egy gazdaságilag talpra álló, műveltségben előhaladott, erkölcsben, erényekben szilárd nép biztosíthatja maga számára a világ tiszteletét és méltánylását. Egy ilyen néppel szemben a legelfogultabb kormányzatnak is be kell látnia Mirabeau igazságát, midőn azt mondja, hogy a nép nem vad nyáj, amelyet meg kell láncolni. Mindig nyugodt és türelmes, ha valóban szabad, s kell, hogy szabad legyen, mihelyt birtokában van az ellenállhatatlan szellemi, erkölcsi és anyagi erőknek. Nem az a halál, mondja a költő, amikor a ko­porsó fedelét szögezik, s amikor más sirat bennün­ket, hanem az a halál, mikor még itt vagyunk, de halva, s magunk siratjuk önmagunk. Ne sirassanak bennünket mások, bizonyára krokodilkönnyeket hullatva, de ne sirassuk tovább magunkat sem, ha­nem törjünk át ezen a halálos életen, ezen az élő ha­lálon a diadalmas feltámadásra. Nincs másra szükség, mint egy kis jóakaratra! A Brassói Lapok számára írta: SZTERÉNYI JÓZSEF báró, az optánsok birtokpörében tárgyaló magyar bizottság elnöke Az optánsügyről ma sem mondhatok egye­bet, mint az abbáziai tárgyalások előtt a Bras­sói Lapoknak mondottam. Egy ügy, amit mind­két ország érdekében lehetőleg minél előbb kö­zös megegyezéssel el kell intézni. Érdeke Ro­mániának épen úgy, mint Magyarországnak, mert mindkettőnek érdeke kell hogy legyen, hogy a jó szomszédi viszony útjában álló kér­dések elimináltassanak. Sem Románia, sem Ma­gyarország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy évszámra tartson napirenden kér­déseket, melyek semmi másra nem alkalmasak, mint a két ország egymás közötti viszonyának megzavarására, ahelyett, hogy keresve keres­s­­ék a módozatokat a két ország közeledéséhez. Az optánsügy egy ilyen akadály, mely — miképen azt legutóbb épen Anglia egy vezető lapja megállapította (Times) — messze túlnőtt a két ország közvetlen érdekén, ez — sajnos — európai politikai kérdéssé lett, holott vissza kell vezetni arra, amiből kiindult, egyszerű ro­mán-magyar kérdéssé. És ez meggyőződésem szerint kölcsönös megértéssel lehetséges is, hisz az abbáziai, illetve sanremói tárgyalásaink — nem beszélve az ott kölcsönösen teremtett at­­mosphera-ről — oly nagy haladást eredmé­nyeztek, hogy egy kis jóakarat mellett igazán nem volna nehéz arról a holtpontról elmozdíta­ni és a kérdést­­előrejuttatni, amelyen San Re­mo óta áll. A magyar kormány, illetőleg az optánsok, — mert hisz a magyar kormány csak ezek kép­viseletében jár el, — a legnagyobb mérsékletet tanúsította követeléseiben. A román kormány is elment bizonyos határig de éppen ez a határ az, amely holtpontot jelentett. Elvi kérdés ma már szerencsére nincs. Ma már csak összegbeli kérdésről van szó. És ha ennyire eljutottunk — ez épen a nagy eredmény — nagyon szo­morú volna, ha a fennálló aránylag kis diffe­rencia miatt nem jönne létre a megegyezés, a­mit nem tudok magamnak jól elképzelni Ahol elvek harcolnak egymással, pláne ahol állami prestige-ről van szó, az a politikában mindig kényes és veszedelmes. De ahol már nem le­het sem győző, sem legyőzött, ahol egy kérdés­ben, mint Abbázia, illetve San Remo óta eb­ben, minden politika ki van zárva, ahol az elvi kérdések már nem játszanak szerepet és ismételten, ez a nagy eredménye San Remónak, ott meg kell tudni találni a megegyezés mód­ját, ha komolyan akarjuk a megegyezést Mi akarjuk, mi keressük magyar részről, ezt remé­lem bebizonyítottam eddigi tárgyalásaimmal, hiszen, hogy a román kormány is akarja, nincs okom és jogom az ellenkezőjét feltételezni. Ha ez a kérdés megoldódik, gazdasági kér­­dések egész sorozata számára nyílik meg a tél Magyarország és Románia között és ennek bi­zonyára sokkal-sokkal nagyobb előnye volna Románia számára, mint amit annak a csekély differenciának a kiegyenlítése jelent, ami ma közöttünk még fennáll. Nem hinném, hogy ez­­időszerint két ország nagyobb szolgálatot te­hetne a nemzetek szövetségének, mint Magyar­­ország és Románia azzal a bejelentésükkel, hogy az optánsüggyel annak nem kell tovább foglalkoznia, mert megegyeztünk egymással Szeretném hinni, hogy az április 4-én Bécsben meginduló tárgyalások rövidesen ezt az ered­ményt fogják hozni. MAI SZÁMUNK. 12 OLDAL

Next