Brassói Lapok, 1929. június (35. évfolyam, 120-145. szám)

1929-06-01 / 120. szám

*i­t • •• J' irpi- Szerkesztőség -­, Kiadóhivatal Nyomd. BRASSÓ, KAPU-UCCA 64-66 SZÁN­. Szombat, 1920 junius hó 1 ARA !Bukarestben is 5 LEJ XXXV. évfolyam 120. szám. OLITAXAI NAPILAP Főszerkesztő: SZELE BÉLA dr. t­ELE­FON - INTERURBAN. Szerkesz­­­tőség és kiadóhivatal 1977 és 82 szám A konkordátum írta: Pál Gábor dr. szenátor Valctix Blask­ovics Ferenc ci­kkére A romániai magyar katolikusok évek óta nyug­talansággal figyelték a konkordátumról szóló híreket. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a kormányok részé­ről a magyar kisebbség tervszerű legyöngítésére irá­nyuló törekvések a konkordátumban is érvényesülni fognak. A magyar katolikusok egyházfői és világi re­prezentánsai az éveken át készülő tervezeteket ismer­ték, de nem tudták megakadályozni azt, hogy azok egyezménnyé ne váljanak. A magyar katholikusság­­nak komoly tiltakozása megállíthatta volna a terve­ket, ha kellő időben jutott volna kifejezésre, amit sokszor és sokan követeltünk. Ez állásfoglalás helyett azonban világi részről tanítgattak minket a diploma­tikus magatartás magas követelményeire és annak eredményességére. Pedig a kolozsvári minorita tem­plomnak és vagyonnak a római Szentszék részéről a görög katholikus románok részére való „eladomá­­nyozása“ és Alexandru Cisar bukaresti római katholi­­kus püspöknek címzetes érsekké való kineveztetése már jóelőre sejtették, hogy nemcsak a különböző kor­mányok egyértelmű törekvései jelentenek számunkra veszélyt, hanem a római Szentszék is megnehezíti sorsunkat, mely amúgy is alig elviselhetővé vált nem­zeti és egyházi érdekeinknek minden oldalról való megtámadása miatt. Az országos katholikus nagygyű­lések szelíd hangon emlegették a nagy problémát, mely jövőnket annyira súlyossá fogja tenni. „Szirén hang“-nak nevezték az 1924 október havában Aradon tartott katholikus nagygyűlésen azt a jogos aggodal­mat, mely követelte a kellő időben való energikus megnyilatkozást. Azt hirdették még akkor, hogy „tü­relmetlenség nélkül várjuk a konkordátum megalkotá­sát és aggodalom nélkül nézünk elébe“. Goldis volt kultuszminiszter 1927 május 10-én Rómában megkötötte aztán a konkordátumot, mely­nek szövegét a román lapok támadásai miatt később röpiratban hozta nyilvánosságra ama tárgyalások anyagával együtt, melyek az egyezmény megkötését megelőzték. E röpiratból derült ki, hogy az évekig hú­zódó tárgyalások során még csak szóba sem­ kerültek azok a követelések, melyek a magyar katholikusság legfőbb érdekeit jelentették. Ez a konkordátum va­lósággal kiszolgáltatott minket, romániai magyar ka­­tholikusokat, a politikai hatalom kisebbségellenes cél­jainak. Goldis miniszter joggal hirdethette röpiratá­­ban, hogy a román érdekek örvendetesen érvényre jutottak. Valóságos érseki rangra emelte a konkordátum Alexandru Cisár bukaresti római katholikus püspököt, ki előbb, mint Sassy-i püspök a moldvai csángók elro­­mánosítása érdekében tevékenyen működött. A ma­gyar katholikusságnak ő most nemcsak a legmaga­sabb egyházi feje, hanem mint jogszerinti szenátor, közjogi képviselője is. Az 1000 éves erdélyi püspök­ség fölé helyeztetett tehát ez a cseh származású fő­pap, kit nem érdekelnek a mi szenvedéseink, mint ezt a szenátusban legelső felszólalásában ki is jelentette. Míg ázsiai és afrikai népek számára ezek közül nevez ki a római Szentszék püspököket, hogy lelki irányítá­sukat az ő kezükbe tegye le, addig a romániai ma­gyar katolikusoknak nemzeti érzésüket semmibe vevő, magyarul egy szót sem tudó érseket helyezett egyházuk élére. Az 1926. évi választási törvény szerint a görög keleti és görög katholikus egyházaknak mindenik­­ megyéspüspöke „elfoglalt magas állásuknál fogva“ hivatalból tagjai a szenátusnak, de ugyanaz a törvény azt is kimondotta, hogy a római katholikus egyháznak csak egy püspöke foglalhat­ott helyet. Alexandru Ci­sar bukaresti püspök már évekkel ezelőtt kieszközöl­te főpaphoz nem illő magatartással, hogy a szenátusi tagságot ő nyerje el. A konkordátum ezt a képvise­leti jogot, mely a magyar katholikusság szempontjá­ból eddig is bántó volt,­­ megerősíti. Elveszítettük tehát jogunkat arra, hogy igazságtalanságra hivat­kozhassunk, mert a saját egyházunk tette lehetetlen­né hogy a román államhatalommal szemben sérelmet hangoztassunk. A konkordátum a püspöki kinevezésekre nézve is olyan rendelkezést tartalmaz, mely nemzeti érde­keink súlyos háttérbeszorítására fo­g vezetni. A ro­mán kormány „politikai aggá" címén megakadá­lyozhat püspöki kinevezéseket. Egyetlen oszágban sem jelenthet ez a rendelkezés olyan veszélyt, mint Romániában, hol a politika eszközei mindenre képe­sek, hogy a nemzeti kisebbséget még egyházi téren is legyengítsék. Míg Poroszországban, Hannoverben, Svájcban és a teljesen katholikus Bajorországban is a vonatkozó konkordátumok külön rendelkezéseket tartalmaznak a püspökválasztásra és jelölésre,­­ mi teljesen ki leszünk szolgáltatva a román politika ön­kényének, mely mindig megakadályozza annak a papnak püspökké való kinevezését, ki nemcsak egy­házának, hanem a magyarságnak is kimagaslóan ér­tékes tagja. Az legyen majd római katholikus püspök, ki nemzete érdekei iránt közömbösséget érez és ezzel „érdemeket“ szerez; aki eltiltja majd papjait a ma­gyar kisebbség életküzdelmeiből való részvételtől és aki legfőképpen megtagadja a más vallású magyar testvéreinkkel való együttműködést a magyar isko­láztatás védelmezése érdekében. Ilyen püspökök fog­nak majd pásztorkodni felettünk. Haladunk tehát a moldvai csángók sorsa felé. A „Patrimonium Sacrum“ megalkotása is példát­lan igazságtalanság. Az ősi magyar katholikus egy­házi vagyonok tekintélyes része a görögkatholikus románok ugyanolyan vagyonával együtt közös ala­pot fog majd képezni, melyet a római és görögkatho­likus püspökök tanácsa kezel. Román püspökök fog­nak tehát rendelkezni — mert többségben vannak —­­az ősi magyar katholikus vagyonokkal. Hová jutunk, mikor ez valóra válik? A konkordátum létesítette ezt a közösséget, pedig a kánonjog nem ismer oly rendel­kezést, mely megengedné, hogy a római Szentszék megfossza önálló tulajdonától azt az egyházi intéz­­rményt, mely vagyonának kizárólagos tulajdonosa volt. A magyar uralom alatt a görögkatholikusok til­takoztak minden ilyen terv ellen, most követelték megvalósítását, mert módjukban áll felhasználni ellenünk. A konkordátum eltörli a patronátusi jogokat és kötelezettségeket a következmények rendezése nél­kül. Megszünteti továbbá a magyar kereszténység dicső emlékét, a 900 éves nagyváradi püspökséget. Hozzájárul ahhoz, hogy teljesen román tannyelvűért maradjanak azon szerzetes iskolák, melyekbe ezen tanítási nyelv meghatározott ideig már bevezettetett. Vegyes lakosságú és határszéli városokban, hol a ro­­mánosítás céljai követelték, kitiltották nyelvünket ré­gi iskoláinkból a jövőre is, pedig az anyanyelven va­ló oktatás örök jogáról lemondani semmiféle földi ha­­­talom nem jogosult. Meg sem említi a konkordátum,­­ hogy nemzetközi szerződés a székelyek számára isko­lai önkormányzatot biztosított és mindezeken felül le­hetővé teszi, hogy az ősi püspöki egyházmegyék ha­tárai a román kormány és a római Szentszék mege­gyezésével megváltoztattassanak. Még eljöhet tehát az az idő, hogy a bukaresti püspökség területének megnövelése végett a hozzá közelebb eső Székely­földről fogják azt kiegészíteni. A „Magyar Kisebbség“ című­ folyóirat 1928 évi szeptember havi számában „Konkordátum és a katho­likus magyarság“ cím alatt a Goldis-féle röpirat nyo­mán felsorolta mindezeket és felhívta a figyelmét azokra a Nagykárolyba pár napra későbbre összehí­vott országos katholikus nagygyűlésnek. A nagygyű­lés azonban csak a „rendszeres információra való felkészülést“ tartotta szükségesnek ahelyett, hogy a konkordátum ratifikálása ellen olyan tiltakozást han­goztatott volna, melyet a legkomolyabban számba kell venni. Elkésett és­ a ratifikálás megakadályozása szempontjából hiábavalóvá vált tehát az a bírálat, me­lyet Gyárfás Elemér szenátor néhány nappal előbb 3 szenátusban előterjesztett. A konkordátum most már nemsokára életbe lép. Keserves életünk nehézségeit még az is sújtani fogja. Példa nélkül álló sorsa egy kisebbségi népnek, hogy amikor nemzeti életfeltételeit napról-napra rombolja le a felette álló politikai hatalom, ugyanakkor saját egyháza részéről is megpróbáltatásoknak legyen kité­ve. Diplomatikus köntösbe öltözteti Gyárfás Elemér a valóságot, mikor azt hirdeti, hogy ezt a helyzetet „té­ves információk“ idézték elő. Hivatkozom azokra a kijelentésekre, melyeket éppen ő tett az aradi katho­likus nagygyűlésen 1924 október 26-án: „Teljesen átérezzük annak a fontosságát, hogy azok a férfiak, kik Rómában e kérdések fölött dönteni hivatottak, kellőképpen informálva legyenek, úgy a mi valódi helyzetünkről, mint a teendő intézkedések várható hatásairól. Csak úgy tudnak ott helyesen dönteni a mi sorsunk felett, ha ismerik nemcsak jogi és vágyal­ni helyzetünket, hanem lelkületünket és érzelmein­ket is“. Nem hiányzott tehát az információ és nincs megtévesztés, hanem a mi érdekeink — nem jöttek már számba. Az erdélyi magyar katholikusok érdeke nem jelentett súlyt Rómában, mert megváltozott a vi­lág felettünk. A görögkatholikusoknak való kedve­zés szándéka, valamint az ortodoxia visszatérésének hiú reménye miatt a mi ügyünk jelentéktelenné vált Ez a valóság. Egyetlen pontja van a konkordátumnak, mely re­ményt nyújt arra, hogy attól megszabadulhatunk, mindkét fél hat hónapra felmondhatja azt. A magyar katholikusság állásfoglalása e belátásra kell késztes­se a római Szentszéket. E magatartás azonban nyilt határozottságot s nem kenetteljes szavakat kíván. .. Nem hozhatunk folytonos áldozatokat más oltárok számára. Az erdélyi románok és szászok nem úgy védelmezték egyházi és nemzeti érdekeiket, mint mi tesszük tíz év óta. Mindig „magasabb szempontokra“ ügyeltünk és ezért jutottunk oda, hol most vagyunk. Ne diplomatizáljunk sokat, mert akkor éket verünk őseink hite és soha fel nem adható nemzeti érdekeink közé. A hiábavaló alázatosság nem tartozik a nemzet­fenntartó tulajdonságok közé. Ha pedig ezt választ­juk, akkor megérdemeljük sorsunkat. Ezeket tartottam szükségesnek válaszul adni Blaskovics ferenc sváb kanonoknak, a konkordá­­tumról közzétett cikkére. MAI SZÁMUNK 12 OLDAL

Next