Brassói Lapok, 1936. november (42. évfolyam, 254-260. szám)

1936-11-01 / 254. szám

­. Az utóbbi alig egy hét leforgása alatt a Magyar Lapok egyik munkatársa „(S. I.)“ jelzéssel két hadakozó cikket is megeresztett az erdélyi újságírás po­rondján. Elcsisztuló elvi harcokba szólott bele ez az eddig tartalékba visszahúzódó „harcos“, kárpótlásul azonban most hir­telen vezérnek csapott fel azzal a látha­tó elgondolással, hogy „lám, az ellenség hátrál“, a sztratégia örök szabályai sze­rint tehát az okos hadvezérnek ki kell használnia a „győzelmet“”. Mi keltette benne azt a hiedelmet, hogy most győz­tes hadvezérként előugorhatik? Meg­mondja azt is. Első cikkében gúnyosan mutat rá, hogy a spanyol kérdésben írott újabb cikkünk nincs már a lap első oldalán, második cikkében pedig vala­mivel több joggal, de célzatos hiányos­sággal idéz cikkünkből egyetlen kika­pott mondatot, ezt: ... . . látszod jék bár meghátrálásnak, elfogadjuk egy másik erdélyi laptársunk szempontját is: ne­m hasznos a mai körülmények között a tő­lünk amúgy is távoleső, legalább is föld­rajzilag távoleső, spanyol eseményekkel kapcsolatban két részre szakítani az er­délyi magyarságot. . .“ Ennyit idéz csak, nem többet, pedig ezután a mondat u­tán komoly, megszívlelendő és meggondol­kodtató mondatok következtek még. Mindegy, leírtuk ezt a mondatot, mert valaminek a belátását s ennek a beisme­rését nem vereségnek, hanem győzelem­nek tartjuk. És álljuk is ezt a belátást „S. I.“ minden rosszindulatú erőlködése ellenére is — a spanyol eseményekkel kapcsolatban. Nem volna tehát egyetlen szavunk sem már, ha „S. I.“ a részünk­ről befejezett s hitünk szerint sikeresen és becsületesen befejezett elvi harcot folytatná tovább, bármilyen vadul is to­­orzékolna a felkelő tábornokok érde­­ében. Az említett két hadakozó cikk azonban nem a spanyol eseményeket s ezzel kapcsolatban az erdélyi közvéle­mény előtt felmerülhető világnézeti kér­dést tárgyalja tovább, hanem új csatát kezd ezzel a sorok mögötti­ vidám kur­­jantással: — Most aztán elintézem én ezeket a zsidókat! Vállaljuk ezt a harcot, Sulyok István. Talán több méltósággal vállaljuk, mint amennyit ön megérdemelne. Látja, kiír­tuk szépen a nevét, amint nem rejtjük betűjelzés mögé jelen válaszcikk írójá­nak a nevét sem. Jó, ha találgatás nél­kül tudja az erdélyi magyar közvéle­mény, hogy ki az, aki ezt a támadást kezdette s ki az, aki védekezik. És e je­len cikk írójának minden joga megvan a személyes kiállásra, mert ön mindkét hadakozó cikkében megkülönböztetett figyelmet­len­delt neki. De van ezen kívül is illetékessége és jogcíme s nem fél attól, hogy ezt az él­ei­ékességet és jegcímet bárki is elvitathatná tőle. 2. Lovagiasak leszünk, Sulyok István, nem hallgatjuk el azokat a vádakat, a­melyekkel ön olyan ügyesen el akart „intézni“ bennünket. Mindenekelőtt, ugyebár, lezsidózott, sűrűn emlegetve, hogy: a „zsidó Brassói Lapok“. Igaz, gonosz és galád dolog ez, de föltétlenül hatásos a mai körülmények között. Az­tán ravasz „hadászati­“ fogással ránk ol­vasta, hogy hidat keresünk a szélső ro­mán jobboldal felé. Erre a „ragyogóan jóhiszemű“ állításra kapott már választ, különben is válasz rá lapunk minden egyes száma. Mindkét cikkében végül igyekezett beleduruzsolni­­apja olvasói­nak a fülébe, hogy ne, ne higyjetek an­nak a „zsidó Brassói Lapok“-nak, soha­se hittel és meggyőződéssel ír az, hanem mindig csak üzleties szempontjai van­nak. Lám, ezelőtt 15 esztendővel „a szél­ső­jobboldali magyar nacionalizmus szolgálatában állott“ s még a Padi Ár­pád, Zágoni István és „más tősgyökeres székely patrióták magyar hűségeit is egyszerűen kétségbevonta“, mindig csak visszavonást szított, „nem mutatott új utakat, nem tanított, nem toborz­ott, nem harcolt e nehéz és új, mondjuk úgy, hogy kisebbségi utaknak követése érdekében“. S nem tett semmit, dehogy is tett volna a kisebbségi magyarság belső gazdasági megszervezése érdekében, a szövetkeze­ti mozgalmat nem támogatta, nem párt­fogolta, nem kedveltette a kisebbségi magyarság tömegeivel. . . Mindezekből érthető és világos tehát, hogy nincs joga ennek a lapnak magyar kérdésekbe be­leszól­­ni, mert nincs meg rá az erkölcsi alapja. És mindezekből az is következik ugyebár, hogy csak Sulyok Istvánnak és az ő lapjának van meg az az erkölcsi talapzata, amelyről — ne kerülgessük sokáig a lényeget — előfizetést kérhet a magyar olvasóktól. Jól van hát, Sulyok István, valóban nem árt néha, ha visszanézünk az elmúlt másfél évtizedre s tisztázzuk, hogy ki hol állott egykor, merre tartott és hová ért, mit dolgozott és mit végzett. Szíve­sen beszélünk mi a ma „székely patrió­ták“ csoportjáról, szívesen beszélünk a kisebbségi útkeresésekről és útmutatá­sokról, szívesen beszélünk a magyar ki­sebbség kimondottan nemzeti célkitűzé­­seiről és a szövetkezeti mozgalomról, mert van erről beszélni valónk éppen elég. Sőt, nekünk van erről beszélni valónk a legtöbb! 3. Vegyük először „a székely patrióták“ csoportját, mert nagyon jó kiinduló pont ez. Emlékezzék csak vissza Sulyok István, hogy miért és hogyan váltak ki ezek a „tősgyökeres“ székelyek az egy­kori Keleti Újságtól. Emlékezzék vissza, hogy mit képviselt az erdélyi magyar kisebbségi szellemi és politikai életben Paál Árpád és Zágoni István és milyen világszemlélettel és politikai elgondolá­sokkal alapította meg ez a két ember az akkori Keleti Újságtól való kiválás után az új Újságot. Igaz, volt abban az új tömörülésben „székely pátriotizmus“ is, az igazi és hagyományos székely világ­szemlélet alapján azonban benne volt az a demokratikus világszemléleti és poli­tikai felfogás, amelynek akkor ismét hangot és létjogosultságot kellett szerez­ni az erdélyi magyar közéletben. Sulyok István csak két n­evet említ, talán óva­tosságból, de mi t­­ ’­óljuk ama székely névsort egészen: e­t volt bizony Paál Árpád és Zágoni István mellett Nyirő József, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Jakab Géza és e sorok írója is. És e so­rok írója a maga fogékony fiatalságá­ban megrázó élményeken ment át, ami­kor Paál Árpád annyi oldalról gom­­ol­­tan, rágalmazottan, elítélten is, de har­colta a maga harcát mindazokért a de­mokratikus elgondolásokért, amelyeket egyedül tartott egy kisebbség életében célravezető társadalmi és politikai esz­közöknek. E sorok írójában kitörölhetet­len élmény marad, amikor abban a ,,szé­kely patriótáktól“ alapított Újságban Paál Árpád egy bérmozgalom idején a béremelést kérő nyomdászok mellett fog­lalt állást tisztán csak a szociális lelki­­ismeret ereje alatt, mert egyébként, ugyebár, aligha lehetett érdeke egy lap­kiadónak támogatni a nyomdászok kö­vetelését. De miért is folytassam tovább? Paál Árpád neve a demokratikus világ­­szemlélet kifejeződése volt, nem szorul ez bizonyításra semmiképpen. Tegyük fel most már a kérdést, hogy hol volt az a front, amely Paál Árpád és társai ellen folytatta a harcot? Sulyok István, én ott voltam, amikor a rotációs gép az Újság első számával megindult s láttam Paál Árpád szemében az öröm kibuggyanó könnycseppjét. De ott vol­tam akkor is, amikor ugyanazon Paál Árpád, alig másfél év múlva, kegyetlen és keserves küzdelmek után «­ok­igva je­lentette be. — Ma az utolsó lapszámot csináljuk, fiuk. Megfojtottak. . . És nem tudott szólani Zágoni István és félrefordult Nyirő József. Szentem őket most fa mind a többieket, akik ott voltak, akik azt a keserves harcot vé­­gigküzdötték és végignyomorogták, így volt-e? Ne ferdítsen, Sulyok István és ne mo­solyogjon most azokra „a székely patrió­tákra“, mert farkas­mosolygás az. Én, aki akkor még nem igen szólhattam, csak érezhettem, bizony nem felejtem el soha, hogy kik voltak azok, akik akkor ezt a székely csoportot „megfojtották“ és a jobb sorsra érdemes magyar kisebb­ségi demokrácia első tudatos csoportját szétrobbantották. Én magam előtt látom most is az ön rettenetesen kipirult ar­cát, amint a dühtől fuldokolva és ten­gelye körül forogva, mint valami meg­vadult bugócsiga, hazaárulózta Paál Ár­pádot, Kós Károlyt és ama „székely pát­­rióták“ csoportját a kolozsvári újságíró klubban. Én tudom, hogy akkor Paál Ár­pád, Zágoni István, Nyirő József és Be­nedek Elek volt az, aki „Moszkvából kapta a pénzt, s nagyon jól tudom, hogy ezeket a rágalmakat a magyar reakció­nak az a viharsarka terjesztette akkor is, amelyhez ön is táv­ozott. Persze, ki­térhet ön és tagadhat ön, mert az ilyen rágalmaknak gazdája soha sincs. Ám ezek a rágalmak akkor is onnan indul­tak el, ahol ön politikailag és világ­­szemléletben, akkor már, állott. Miért ferdít hát, tudatosan, Sulyok Ist­ván? És miért hazudik? Lám, az a Brassói Lapok, amely „15 évvel ezelőtt a szélső­jobboldali magyar nacionalizmus szolgálatában állott“ s ilyen minőségében önnel együtt tá­madta a harcos demokraták csoportját, az Újság bukása idején már felülvizsgál­ta addigi álláspontját s ő vette kezébe azt a zászlót, amely az Újság leterítésé­­vel erre a szomorú erdélyi porondra hullott. Amikor az Újság kimúlt, mert a Magyar Párt megszüntette és a Keleti Újságot vásárolta meg helyette, a Bras­sói Lapok addigi munkatársai már szin­te mind felmondásban voltak s rövide­sen teljesen új szerkesztőség vezette és sugározta ki a­­lap új szellemét, azt a szellem­et, amelyre az erdélyi magyarság­nak akkora szüksége volt. Sulyok István, önnek, mint hivatásos újságírónak, kö­­telességszerűen ismernie kell az egyes lapok helyzetét és újságíró kartársait. Ismeri is. Hogyan lehet tehát olyan sze­mérmetlenül vakmerő, hogy azt állítsa: a Brassói Lapo­k kiadója és s sze­rkesztő­­sége most is ugyanaz, miért 15 ,5 évvel ez­előtt volt? Ő­­ nagyon jól tudja, hogy a mai szerkesztőség tagjai között, akik ír­nak és dolgoznak, akik a lap szellemét és irányát megadják, a lap főszerkesz­­tője kivételével, egyetlen egy sincs az akkori munkatársak közül. Mert látja, Sulyok István, a Brassói Lapok kiadó­jában tényleg van üzleti szellem. A Brassói Lapok kiadója tudja, hogy az újságírás nem olyan mesterség, amelyet hit és meggyőződés nélkül is lehet vé­gezni. A Brassói Lapok kiadója tudja, hogy csak az írhat jól, szépen, meggyő­zően, a vallás és vállalás lendületével, a­ki hiszi is azt, amit ír. Itt valóban érvénye­sült az ő üzleti szelleme. Kicserélte bi­zony a régi szerkesztőséget s olyanokat szerződtetett, akiknek nem kellett er­kölcsi erőszakot elkövetniük magukon ha a lap szellemének megfelelően írni akartak. Lám, igy került a Brassói La­pokhoz annak a régi „székely patrióta" csoportnak három tagja is: Szentimrei Jenő, Tamási Áron és e cikk írója. Miért hazudik hát, Sulyok István? 4. „Egész külön fejezetet érdemel­ meg ebből a szempontból a szövetkezetek kérdése“. Idé­zet ez a Sulyok István cik­kéből s igaz idézet. A szövetkezetek kér­dése valóban egész külön fejezetet érde­mel meg. Már csak azért is, mert sokkal régibb kérdése ez az erdélyi kisebbségi magyarságnak, mint ahogyan Sulyok Ist­ván hinni akarja. Útkereső, útmutató cikkek? Hol volt még Sulyok István, mint a kisebbségi magyarság „építő munkása“, amikor a magyarság gazda­sági szervezkedésének az ügye ennek a lapnak a hasábjain hangot kapott. Hol volt? Politikus volt még csak s mandá­tumra vadászott s mert erre vadászott, nem is igen lehetett a mi oldalunkon. Talán nyolc éve is elmúlt már, hogy elő­ször tagadtuk meg a „pénznek nincs szaga és nemzetisége" jelszót s követel­tük, hogy a magyar bankok helyezked­jenek a magyar kisebbség nemzeti célki­­tűzéseinek szolgálatába. Ez­ volt az a hí­res „bankharc“, amelytől akkor meg­­megújulóan két évig zúgott Erdély , a­melyben leghangosabb ellenfelünk me­gint csak az a magyar reakciós sarok volt, amelyhez Sulyok Istvánnak szeren­cséje volt tartozni. Ennek a cikknek az írója is akkor lett először „kátmérgező és demagóg“ s maga Gyárfás Elemér tar­totta méltónak ezekre a jelzőkre Most, amikor a részben megsemmisült, részben elgyengült bankokat kioktatni már egy- nem írta: Kacsó Sándor Te roncifik ter* 4­9 ' "¡ Ci1' Ma indul a B. L. két regénye!1 Előfizetési pinap Árusításba n­em bocsát!» XLII. évfolyam Főszerkesztő: Vasáruk, 254. szám. Szere Bélcs dr. 1936. évi november­i ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Belföldre havonként 66 lej, kézbesítéssel 74 lej, ugyanez Brassóban 70 lej. — Külföldre negyedévenként 500 lej. — Magyarországi.* negyedévenként 12 pengő. — HIRDETÉSEK dija hirdetési oldalon 5.50 lej, páros (bal) szövegoldalon 10 lej, páratlan (jobb) szövegoldalon 7 lej­­.—ezetcentiméte­­renként. — Hirdetési dijak előre fizetendők. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Brașov. Str. Regele Carol ~h—58. — Telefon­számok: kiadóhivatal 82, szerk­esztőség 85. ■I pf ~ r

Next