Brassói Lapok, 1939. július (45. évfolyam, 147-171. szám)

1939-07-30 / 171. szám

Si oldal k.­at. PETŐFI ERDÉLYBEN — A FŐLAPON KÖZÖLT CIKKEINK FOLYTATÁSA — MEDGYES Mei­gyes és Nagysejk között Petőfi Szekere, amelyen egy másik honvéd tiszt­tel együtt ült, nagy csapat gyalog és so­­lyós székelységgel találkozott. Petőfi a Sverénylő őrnaggyal beszédbe ereszkedett l és azalatt a másfélezernyi csapat a sze­­rkér közelébe érkezvén, kíváncsian hall­atta a társalgást. — Mi a neve a százados úrnak? — —kérdezte elválás előtt az őrnagy. — Petőfi vagyok. — A poéta? — kérdezi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból. — Az vagyok, — válaszolt Petőfi. E szóra, mint egy varázsütésre, más­félezer ajakról harsant fel az „éljen!” Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, amelyben Petőfi ki­­gyult arccal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó széke­lyeknek. ERDÉLY Bem Erdélynek egyik, Petőfi a másik végén jött be és különös, azonnal egy­másra találtak. — Hannibálról szólván, tudja ön, tá­bornok úr, kit tartok én hozzá oly hason­lónak, amennyire csak lehet két ember egymáshoz? — kérdezte egyszer Bemtől Petőfi. — Nos? — önt, tábornok úr. — Tudja Isten, ennyit nem igényiek. Én csak egyet tudok, vagy nem is tu­dok ... Azt nem tudom, mi a félelem és a csügged­és. — Az a fő, Hannibál is ezt a kettőt nem tudta. — Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdemem, hanem Isten aján­déka. SZELINDEK Az erdélyi hadsereg 1849 január ha­vában az első szebeni ütközet után Sze­lindekre vonult vissza. Az erdélyi ifjú­ság itt dalárdát alakított, amely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harci és más dalokat éne­keltek. Kedvenc daluk volt akkortájt a népdalokon kívül a Marseillaise és „Bú­sul a lengyel”. Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólitotta szállására, ve­lük barátságosan kezet szorított s aztán borral, szivarral, dohánnyal kínálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németeket, de oly cif­rán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek. — Úgy, úgy, fiuk — mondotta —, csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A franciák szabadságdalát s a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a né­met nótákkal kikergethetnétek a világ­ból. BERECZK Petőfi Kolozsváron át Tordára érke­zett s nejét és gyermekét az ottani refor­mátus papnak, Miklós Miklósnak ven­dégszeretetére bízta, maga pedig Eg­­ressy Gábor társaságában tovább haladt. Útközben értesültek róla, hogy Bem se­regével együtt kivonult Moldovába. Petőfi július 25.-én Kővári Lászlóval, akit a magyar kormány a hadviselet tör­ténetének följegyzésére küldött ki, utá­na akart menni, de ezalatt híre jött, hogy már visszatérőben van. Kővári elmaradt, hanem Petőfi Egres­­syvel Bereczk nevű három­székmegyei városkáig mégis elébe ment az öregnek, akire ott rá is találtak. Bem hintája a piacon állott, midőn Petőfi Egressy társaságában odalépett. Amint Bem Petőfit meglátta, felugrott, kihajolt a kocsiból, sírva borult Petőfi nyakába s felkiáltott franciául, mert rendszerint igy szoktak egymással be­­szélni ! — Mon fils! Mon fi­ls! (Fiam! Fiam!) A körülállók azt kérdezték Egressy­től: — Ugye bizony, ez az ifjú fia a tábor­noknak? ERDÉLY 1849 pünkösd napján egy szász mező­városban az előfogatot intéző biztoshoz ment egy honvédtiszt előfogatot kérni. Hátán remek kétcsövű fegyvert viselt, amelyet nem mert elhagyni. A biztos ajtaja előtt megállt egy pil­lanatra. Benntről heves szóváltás hallat­szott ki. A biztos veszekedett valakivel, aki viszont őt a legválogatottabb szavak­kal illette. — Már mondtam — kiáltotta a szász biztos jó magyarsággal —, nincs. Ma ép­pen negyvenkettő ment el. Várjon, míg vina kerül valamelyik! — Azzal a má­sik szobába ment s az ajtót hevesen be­csukta maga mögött. A honvédtiszt kevés reménnyel nyi­tott be. Az előbb perelő idegen rá sem nézett, a sarat törülte le nadrágjáról. A biztos végre visszatért a szobába. Az újonnan érkezett tiszteletteljesen meg­hajolt s német nyelven előfogatot kért — Jaj, uram, de meglátszik önön, hogy erdélyi ember, — felelt a biztos. — Mily udvarias az erdélyi, ellenben mi­lyen kötekedő a magyarországi... Nincs előfogat, uram. De tessék helyet foglalni, félóra múlva saját fogatomon utazik ön. Igen, igen, pedig nem tartoznám vele!... A honvédtiszt megköszönte szívességét s távozott. A magyarországi utána ment. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. — Hol loptad azt a fegyvert? — kér­dezte az utcán. — Nem loptam. — Megér kétszáz pengőt. — Gondolom. — Add el nekem, megfizetem. — Nem eladó. — A biztos neked saját fogatát kínál­ta fel, add át nekem. Az én utam siető­­sebb. — Nem lehet, — szabadkozott az er­délyi. — Hogy hívnak? — Petőfi. — Petőfi? Te vagy az? Én úgy va­gyok. Átölelték egymást, összecsókolóztak s a vendéglőben nagyot ittak. Most már maga kívánta, hogy fogadja el tőle em­lékül fegyverét, de Petőfi visszautasí­totta. Amikor előállott a biztos könnyű ko­csijával a két tüzes paripa, Kay fel­ajánlotta Petőfinek, aki el is fogadta s a bucsucsók után a lovak elvágtattak. Nemsokára betoppan a biztos harag­tól kipirult arccal és heves szemrehá­nyást tesz neki, hogy barátságával visz­­szaélve egy rakoncátlan embernek adta át az ő kocsiját — Uram, bocsásson meg, nem feli­et­tem másként Ő fontosabb ügyben uta­zik, mint én. Aztán meg ő Petőfi. — Mit mond? Petőfi? Az lett volna? ő az én Schillerem, Göthém, Kleistom, Uhlandom!... Olvastam, bámultam mű­veit. Nekem is megvannak. No, uram, üzenje meg neki, hogy lovaimat is neki adom, csak hogy láttam, veszekedhettem a legnagyobb magyar költővel, Petőfi­vel! ERDÉLY Petőfi tudvalevőleg Klapka miatt két­szer is lemondott őrnagyi rangjáról s darab ideig visszavonult a nyilvánosság elől. Bem azonban úgy hozzá volt már szokva, hogy egyszer aztán utána küldte hadsegédét, Kiss ezredest s visszahívta táborába. És Petőfi nem birt ellentállni e hívás­nak. Követte Bemet harmadnap a végze­tes segesvári ütközetbe is. Mikor a vesztett csata után a csillagos ég ráborult a csatatérre, Bem már Ke­­resztúrról nyomoztatta Petőfit minden irányban. Piszkosan, rongyosan szállingóztak a főhadiszállásra a vert sereg foszlányai. Az öreg úr minden egyes katonától kü­lön megkérdezte: — Hol van Petőfi? De senki sem tudott feleletet adni. Bemet kétszeresen nyugtalanította az a tudat, hogy ő hívta vissza Petőfit. B. Kemény Farkas később azt kérdez­te Bem jelenlétében egy honvédőrnagy­­tól: — Instállak, nem tudtok még semmit sem Petőfiről? Bem felkapta fejét irataiból s mohon lé­pniPzfp • — Hallott talán valamit? — Nem. — Ne juttassák eszembe legnagyobb bűnömet! Én vagyok halálának oka: én hívtam őt vissza. Azután Bem újból elmerült az iratok­ban. MAROSVÁSÁRHELY 1849-ben, egy szép nyári hajnalon Ma-­­­rosvásárhely utcáin sétált egy apa négy­ ©45 immm Anyám.elfelejtett nekem az este egy kis kandi MAGNESIA S. PELLEGRINO? adni. azért nem érzem jól magam. MAGNESIA S.PELLEGRINO Anizzsal, vagy anéljem és pezsgg. éves kisfiával. Messziről meglátja Pető­fit, aki az utcára tolt szekerén apróságo­kat rakosgatott. — Jer, fiam, csókold meg a nagy köl­tő kezét és emlékezzél reá! — szól­ta fel fiát az apa, aki ismerőse volt Petőfinek. — Isten áldja meg, Petőfi bácsi! — üdvözölte őt a gyerek. — Nagyot nőjj, fiam! — viszonzá Pe­tőfi. A gyerek eközben megragadja és meg­csókolta a költő kezét, mire Petőfi erő­sen szembe nézett a gyerek apjával s feddő hangon azt mondotta: — Ne neveld fiadat rabszolgának. 1939. július . „NEM NYÍLNAK A VÖLGYBEN... fsz erdődi vár, a szatmári emléktábla és a költői kastély Irta Jakab Antal 17" annak helységek, amelyek nevének­­ puszta említése is nemzeti életünk egy-egy kiválóságát, életünknek fon­tosabb mozzanatát idézi fel bennünk. Tanulás közben képzeteinket térben és időben szeretjük valamihez oda­­rögzíteni. Petőfi Sándor életének leg­nagyobb szerelmét így rögzítettük oda három szatmármegyei helységhez: Szat­márihoz, Erdődőhöz és Költ­őhöz. Júlia iránti szerelmének csúcsait és mélységeit ebben a városban és e két kis falucskában élte át a költő. Szerelmi lírájának leg­szebb termékei itt virágoztak ki. Ezt a három helységet úgy fonja körül a „Szeptember végén” borongós, örömteli és baljós hangulata, mint a költői Teleki­kastélyt a tetőig felfutó repkény. Még áll a vár, amelynek kertjében egy­más kezét fogva, egymás szemébe nézve ült a költő és szerelmese. Még áll a ká­polna, amelyben elhangzott a holtomig­lan, holtodiglan. Még látható a tó­ part­ján, a szomorúfűz ernyedten alácsüngő ágai alatt a hervadozó őszi tájról és sze­relmének végh­etetlenségéről álmodozott az Üstökös. Még látható a ház, amelynek homlokzatáról nem is olyan régen távo­lították el az emléktáblát. Azt hirdette ez a tábla, hogy azon a helyen szállott meg az ifjú pár, amikor a szívtelen apa átkai közben elindult boldogsága beteljesülé­se felé. Még megvan a kastély, ahol mé­zesheteiket töltötték. És megvan még a somfa, amelynek lombjai alatt a költő olyan sokat üldögélt, nézve a völgyben hervadozó virágokat. A vár félig rom már. Tégláit és köveit elviszik a falusiak. A kápolnának már­­csak omladozó falai láthatók, tetejét el­hordta a szél. A tóból fülencsés, iszala­­gos pocsolya lett. Aranyhalak helyett bé­kák és vízisiklók lakják. A tűz korhadt törzséből fiatal csemeték sarjadoztak. Ágaikról nedv csepeg az emléktáblára. . Álldogálok a tó partján...” A háromágú somfa lelke helyén üresség tátong, ’fé­rem még, de görcsös ágai úgy fonódnak össze, mintha napjai megnyújtásáért imádkoznék. Csendesen és szomorúan lépeget az, aki a költő nyomdokain erre jár. Tavaly ősszel jártam ott. Őt kerestem... A hajthatatlan apa elől, kedvesét átkarol­va, ott tűnt el a megtépázott park tölgy­fái között. Lábuk alatt még hallani vél­tem a haraszt zizzenését. J­uliájával ott né­zett ki a szatmári volt Eötvös­ utca kis házának ablakán. A fogatot várták, hogy a Teleki-kastélyba vigye őket... A koltói akácos úton előttem porzott el szekerük... Vitte őket a zsalugáteres emeleti szoba fe­lé. Vitte őt, aki „már itt a földön üdvö­­zült". És láttam a somfa alatt, midőn a papír fölé hajolva, a haza és Erdély egé­re tornyosuló felhők miatt aggódott, de elhessegette gondjait és pajkos jókedv­vel vetette papírra: „Tiz pár csókot egy négbül...” ERDŐDE­rdőd, ez a kis szőlőkkel és gabona­táblákkal körülölelt falucska, min­dig bizonyos tartózkodással viseltetett a költő iránt. A helység lakóinak nagy ré­sze, az évezredes magyar tekintélytiszte­letből, inkább a Károlyi kastély uraihoz húzott. Ebből a tiszteletből jókora rész ju­tott Szendrey Ignác intézőnek, Julia ap­jának is. A lakosságot gazdaságilag elvá­laszthatatlan szálak fűzték a grófi bir­tokhoz. Az egyszerű nép fiai közül ki is­merte még az országutak vándor poétáját, aki egész életét a nép sorsának megjaví­tására és szabadságának biztosítására ál­dozta fel? Annak idején még csak az egyetemi és városi ifjúság lelkesedett érette, illetve a reformeszmékért. A gaz­dasági rend irányítói sárkányoknál job­ban őrizték a falvak népét, nehogy Pető­fi eszméi és forradalmi gondolatai gyö­keret verjenek a széles tömegekben. Az urek pedig, megyei önkormányza­tuk megtépázását féltve, mély pukkedli­­ket csináltak a bécsi kormányzat felé. Júliával való megismerkedését meg­előző nap nem hiába irta Petőfi a nagy­­károlyi megyegy­űlésen. ..Isten, küldd e heteta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába jármot, hátára kancsukát!” De a népe sorsáért vívódó költő szá­mára már útnak indult az isteni igaz­ságszolgáltatás. A megyegyű­lést követő bálon, 1846. szeptember 8-án, megismer­kedik Júliával... A következő napokon szatmári barátaival: Riskó Ignáccal és Pap Endrével, Erdődön is meglátogatják a feltűnő szépségű, alig 18 éves leányt. Mialatt a barátok a várkastély fogadó­szobájában poharazgatnak az apával Sándor és Julia kiszöknek a parkba, ahol elhangzik a szerelmi vallomás. A lány a végleges választ tavaszra ígérte. „Rejtély vagy te, lányka nékem, S állsz megfejthetetlenül. Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közül." Felkapaszkodom a háború előtt kitata­rozott bástyára. Messze a Szamos völ­gyében megcsillan a folyó. Idelátszanak a szatmári tornyok. A háttérben felköd­­lenek a bányai hegyek. A kápolna om­ladékai között denevéreket riasztok fel álmukból. A boltíves és helyenként be­­omló alagutakban gyíkok futnak el lép­teim közeledtére. Kérdezgetem a gyere­ket, aki utamon elkísér: — Halolttál róla? Ismered a verseit? Mit tudsz felőlük? — Verseket itt feleli. — A táblája itt van a kápolna falán, meg lent a tópar­ton. Itt esküdött meg a nagyságos tiszt­­táró úr leányával. Anyám mesélt róla va­lamit. Egy versét is tudtam, de már el­felejtettem. Hiába faggatom, mit tud még róla? Semmit. Ellenben tud egy regét a régi kuruc­ világból. A várkisasszony kiszökött és egy hurgonyos tisztnek átadta a kul­csokat... Azóta visszajár a szelleme.... Éj­szakánként nem is tanácsos a romok kö­zött járni. Fehér ruhájában körüljárja az omladékokat és aki meglátja őt, meghal... A költő szelleme nem jár vissza Erdő­dön... Rongyos condrája, izzadó öreg paraszt hajtja el ökreit a várdomb alatt. Job­bágy-ősök ivadéka. Gyerekkorában még azt tanulta az iskolában: „ur ir”. A költő 95

Next