Brassói Lapok, 1940. március (46. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-01 / 49. szám
r. st . ».id. m .1 " Il Uivvt, 3 « I»APEST X" t/1/ 4 XLVI. évfolyam 4*. szám Főszerkesztő: KACSÓ SÁNDOR .,7 Bragov — Petitek 1940 március 1 Felelős szerkesztő: Kakassy Endre. — Laptulajdonos: ,,B. L." Kiadóvállalat Részvénytársaság. Felelős igazgató: Kahána Bertáé. — (Bejegyezve: G. N. 920/1938. Trib. Bragov.) —• Előfizetési árak: Belföldre havonként 80 lej, kézbesítéssel 84 lej. — Külföldre negyedévenként 450 lej. Magyarországra negyedévenként 150. — Hirdetések dija hirdetési oldalon 650 lej, páros (bal) szövegoldalon 7.50 lej, páratlan (jobb) szövegoldalon 8.50 lej négyzet centiméterenként. Keretes...gyászjelentés 8 lej négyzetcentiméterenként. Hirdetési dijak előre fizetendők.. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Iranov, Str. Regelé Carol 5&—58. — Telefon 15-10. Wilson és Roosevelt (rel) Amerika megint beleszól? És ha nem szándéka, hogy beleszóljon, mit keres a jó öreg Európában Sumner Welles, az USA külügyi alállamtitkára s micsoda cél hozza közénk Mr. Myron Taylort? Lehet-e valószínűségnek elfogadnunk a hivatalos amerikai indokolásokat, hogy Welles alállamtitkár úticélja egyszerű tanulmányi kirándulás a hadviselő országokba és Mr. Taylor, mint Roosevelt személyes követe a Szentszék mellett, csak az elnök személyi nagyrabecsülésének kifejezője XII. Pius pápa irányában? Sumner Welles utazása az egész európai sajtóból vegyes érzelmeket váltott ki. A szembenálló felek csaknem szó szerint megegyeztek abban, hogy ennek a kirándulásnak nem szabad különösebb jelentőséget tulajdonítani és csaknem kifejezetten azt tanácsolták Rooseveltnek, hogy ne is fárassza államtitkárát egy ilyen hosszú és kétes kilátások elé tekintő utazással. Európa dolgán egy előkelő idegen ide-oda utazgatása vajmi keveset változtat, Amerika pedig mit nyerhet egy ilyen felderítő diplomáciai járőrszolgálattal? Hiszen itt vannak követei és nagykövetei az európai fővárosokban, ezek mindenről tudomást szerezhetnek, ami Amerikát az európai ügyek mostani állásáról érdekelheti. Amerika már egyszer beleszólt és nem sok köszönet volt a beavatkozásában. Hadbalépésével kétségtelenül eldöntötte a húsz év előtti világháború sorsát, de kinek volt haszna ebből a döntésből? Mert Amerika nemcsak fegyverek erejével lépett közbe, hanem jótanácsokkal is, amelyek az európai gondolkozást nagymértékben megzavarták és összekuszálták s ahelyett, hogy tartós és szilárd békére vezettek volna, két évtized sem telt bele és új háborús kaland kiforrásaivá váltak. Ki ne emlékeznék Wilsonra és az ő emlékezetes tizennégy pontjára? úgy érkezett hozzánk az egykori történetprofeszszor üzenete az Újvilágból, mint új evangélium, mely üdvözülést hirdet még ezen a földön egyeseknek, társadalmi osztályoknak, kis és nagy nemzeteknek, államoknak és államcsoportoknak, egész vérében fetrengő antik Európánknak. S a hajó, mely a fegyverszüneti tárgyalások után ezt a magas, szikár, beretvált arcú bölcset Európába szállította, mégis új kataklizmák melegágyaként ringott át az óceán hullámain a La Manche csatorna örökké nyugtalan vizeire. Wilson megrakottan jött és kifosztottan távozott. Reménységek olajágát hozta és keserű kiábrándulások ürömpoharát vihette magával. Jószándékai félmegoldásokká satnyultak. Azt hitte, mindent helyesen és legjobban tud az, kinek számára nyitott könyv az elmúlt századok történelme. Csak le kell vonni belőle a tanulságokat és elibénk áll az újabb csalódásokra képtelen jövő. Kiderült azonban, hogy a múlt ismerete egymagában kevés a jövendő kialakításához. Közben a jelennel is számolni kell. S a jelen tudománya a legbonyolultabb ismeretek megszerzését teszi szükségessé, melyeknek hiánya a legnagyobb történészt is vakká teheti a színek birodalmában. A gyakorlati Amerika nagy elméleti politikusa így szenvedett gyógyíthatatlan vereséget az elméletekkel agyontáplált Európában. Emlékezünk ís ívképekre , melyek Wasont együtt örökítették meg Clemenceau-val. Testközelben állott egymás mellett a két világtörténeti alak s minél tovább néztük a képet, annál irdatlanabb távolság ékelődött képzeletünkben közéjük. Akkor eszméltünk rá, hogy Európa és Amerika csakugyan két külön világ. Bármennyire át, meg átszőtt az életük és sorsuk közös érdekszálak sűrűjével, bármennyi európai remekkori műalkotást habzsoljon fel Amerika s bárminő műszaki csodával lepje meg cserébe értük az ó vililágot, valójában és a lényeget illetőleg találkozni, belátható időn belül, aligha fognak. Wilson az egyetemes emberiesség talárjában is Amerikát, az amerikai érdeket képviselte körünkben, Clemenceau a revánsgondolat törhetetlen makacsságával pedig azt az európai megszálltságot jelképezte és védelmezte, mely kálvinszabású hideg fanatikusokkal szokta időnként megajándékozni az emberiséget. Ez a két ember, ez a két beállítottság, ez a kétféle gondolkodásmód tehet egymásnak udvariassági engedményeket, de a lényegben közös nevezőre jutni képtelen. Csak az volt a groteszk, hogy a kettő közül Amerika szülötte volt az adott esetben az elmélet embere s Európa fia a hidegen számító gyakorlaté. Találkozásuk eredménye sem lehetett egyéb felemás T;*, mely végső fokon, sőt mindjárt kezdeti állapotban, sem Amerikát, sem niszter alsóházi beszéde sok érdekes bejelentést és figyelemre méltó kitételt tartalmazott. A nyugati sajtó ünnepli is Churchillt, különösen a tengeri háború eddigi eredményeiről közölt adataiért, de még inkább azokért a megállapításokért, amelyeket a semleges államok viselkedésével kapcsolatban, kissé gúnyos hangon tett. Katonai körökben viszont az a bejelentése keltett feltűnést, hogy az új német tengeralattjárókat új és különölegesen berendezett angol hadihajók fogadják majd. Churchill szerint a mágneses és mindenféle más aknák hatásos ellenszerét már megtalálta az angol haditengerészet. Valóban, az aknák miatt elpusztult hajók száma újabban nagyon megcsappant s talán éppen ez késztette a német haditengerészetet arra, hogy ismét a sokkal kockázatosabb tengeralattjáró-harcot újítsa fel s ezt is a felszólítás nélküli torpedózás formájában, miután a tengeralattjárók ágyúinak használatát az angol haditengerészet nagyrészben lehetetlenné tette. A Churcchili beszédhez fűzött magyarázatok szerint különösen az angol légi haderő kény-Európát nem elégíthette ki. Mit akarhat most Roosevelt? Nem tanult Wilson kísérletéből? Igaz, hogy Amerika helyzetében beavatkozni a mostani háborús Európa ügyeibe éppolyan nehéz, mint be nem avatkozni. És igaz, hogy Roosevelt nem Wilson, noha sokan a professzor-államférfiú politikai nevelésének tekintik. Nem ő volt-e a wilsoni időkben amerikai tengerészeti államtitkára, mikor a német búvárhajóharc legvadabbul tombolt és mikor egy nagy expediciós hadsereget ezer veszély közepette az amerikai tengerészetnek kellett átszállítani az európai vizekre? Nem ő volt-e a merész tengeri utas, ki ezt a nagy kalandot megelőzően egy torpedórombolón negyven európai flottabázist szemlélt végig rövid hetek alatt, majd nem ő volt-e közvetlen bizalmas munkatársa és kísérője az elnöknek, mikor a tizennégy ponttal útrakelt Páris felé? Az akkori helyzet mégsem szóról-szóra azonos a maival és Roosevelt mégsem azonos Wilsonnal. Éppen az ellentéte Rooseveltnek az európai adottságok megítélésében éppen múltbeli nagy tapasztalatai jelentenek előnyt Wilson egyoldalú amerikai látásával szemben. Wilson ismerte Európa múltját, mint a tenyerét. Roosevelt a jelenkor Európáját ismeri. Többszörös politikai küldetésben és ma Az új német tengeralattjárókat újfajta angol hadihajók várják a tengereken Churchill érdekes bejelentései a „100 fontos haditengerészeti költségvetéssel" kapcsolatban . Az angolok erősítik, a németek cáfolják, hogy angol gépek szállottak el Berlin fölött Elpusztult két német tengeralattjáró Német jelentés szerint angol gépek sértették meg a holland semlegességet Páris, február 28 A nyugati háborúval kapcsolatban a legutóbbi s minden eddiginél nagyobb repülővállalkozások, valamint Churchill angol tengerészeti miniszter alsóházi beszéde foglalkoztatja a világsajtót. Mint már jelentettük, a németek is, az angolok is jelentős sikereket értek el a légi felderítés szerint. A németek Párisig, az angolok Berlinig jutottak el, légi csata azonban nem történt, ami mindenesetre feltűnő. A német jelentések magyarázzák is ezt azzal, hogy a légvédelmi tüzérség viszszaűzte a látogató angol repülőgépeket, amelyek az Elbán túl nem is jutottak. Ezzel szemben az angol jelentések ismételten hangoztatják, hogy egy angol vadászrepülőgépekből álló raj Berlin felé jutott s a német főváros főútvonalaira szórt le röpiratokat. A legutóbbi repülési párviadalban ezek szerint az angolok vitték el a pálmát, már amennyiben a nagyon határozott hangú német cáfolatokra rácáfolnak a Berlin utcáira állítólag ledobott röpiratok. Churchill angol haditengerészeti miszerint arra a német tengeralattjárókat, hogy ne igen mutatkozzanak a tenger felszínén. Figyelemre méltó képet ad a németek hangulatáról a Daily Express volt berlini tudósítója. A németek bíznak abban — írja a lap —, hogy a háborút a jövő télig befejezik. A győzelemben természetesen éppen úgy bíznak, mint 1914-ben. Az angolok elleni gyűlölet olyan nagy, hogy most még a zsidókat sem üldözik annyira, mint ezelőtt. Az angol újságíró egyébként óvja az angolokat, hogy egy Hitler-ellenes német forradalom lehetőségében bízzanak. A németek mindaddig ellenállónak fejezi be cikkét az angol lap , amíg teljes vereséget nem szenvednek. JÁRTAK-E, VAGY NEM AZ ANGOL GÉPEK BERLIN FÖLÖTT? A legfrissebb angol jelentés ezt mondja: (London, Radar) Angol katonai repülőgépek kedden hajnalban Berlin fölé szálltak és röpiratokat dobtak le a város központjára, valamint a környékére. A német birodalom fővárosa teljes sötétségben volt, az angol gépek azonban ennek ellenére is könnyen rátaláltak. Útjukban mindössze egyetlen ellenséges géppel találkoztak. Ezt meg is támadták. A hétfőről keddre virradó éjszaka egyébként egy másik bombavetőkből álló légi raj többrendbeli felderítő repülést végzett Hamburg kikötője, az Északi tenger több más fontos kikötője, valamint Németország északkeleti részei fölött. A német hivatalos jelentés erre vonatkozó része így hangzik: (Berlin, Rador) A DNR jelenti: A szövetséges hatalmak repülőgépei is repültek Németország fölött. Kiesig és az Elba vonaláig jutottak el. Azok a külföldi híresztelések, amelyek szerint a francia, vagy az angol gépek Berlinig hatoltak be, nem felelnek meg a valóságnak. Lehetséges, hogy az ellenséges repülőknek ez volt a szándékuk, a német légvédelmi tüzérség azonban visszaűzte őket s így nem juthattak tovább az Elbánál. A német légvédelmi tüzelés következtében egy angol gázkiránduláson járt nálunk. Mint megfigyelő Wilson mellett talán többet látott, tapasztalt és tanult, mint elnöke, mert az ő személyét nem vette körül egy olyan udvarias, sima mosoly a titkolózás, mint Wilsonét. S ha valamit akar most velünk a sokkal gyakorlatibb gondolkodású Roosevelt, akkor Sumner Welles személyében egyelőre saját szemét küldötte hozzánk, hogy múltbeli tájékozódásait minél alaposabban felfrissítse. Roosevelt nem történész, ő a jelen fényeivel pontosan számotvető, valóban gyakorlati amerikai politikus, ki nyilván nem akar dönteni a jelen fényeinek beható pontosságú ismerete nélkül. Különösen most nem akar, midőn Amerika a távolkeleti háborús viszályban is annyi közvetlen kapcsolattal érdekelt. De tudja, hogy eljön az idő, mert el kell jönnie az időnek, mikor Amerika határozott állásfoglalását többé elodázni nem lehet. Mikor belső és eminens amerikai kényszerűségek egy pillanatban diktálni fogják vagy a határozott beavatkozást, vagy a határozott távolmaradást. Lehet, hogy ez a pillanat még messze van, de lehet, hogy már holnap bekopog a történelem ajtaján. Akkor tapogatózni, akkor tájékozódni már késő lenne. Ezért nem egészen céltalan és nem egészen jelentőség nélküli Welles államtitkár európai kéjutazása. "