BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 4. szám - SZEMLE - Bárány Tibor: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék
ironikus, azaz kellő rendszerességgel elhatárolódik önmagától. Ezért aztán Marquard filozófiája, helyesebben: transzcendentális belletrisztikája a rendszergondolkodásnak, a kizárólagosság-igénynek még a látszatát is kerüli, elutasítja az “abszolút elvi igazolás” (értsd: a megdönthetetlen érvek) kívánalmát ennek megfelelően nem is átfogó művekben, hanem egy-egy ötletet nagy stilisztikai műgonddal kidolgozó esszékben, alkalmi szövegekben (konferenciafelszólalásokban, ünnepi köszöntőkben stb.) jelenik meg. Marquard két legyet üt egy csapásra azzal, hogy filozófia helyett transzcendentális belletrisztikát művel. Az egyiket kompenzációfilozófusként üti, amikor sikerül elkerülnie, hogy szövegei történelemfilozófiává váljanak: tételeit alátámasztandó nem sorakoztat ugyan fel konklúzív érveket, s ezáltal pozícióját a profetikus beszédhelyzethez közelíti, de nem is tart igényt elvi kizárólagosságra és a bármiféle kizárólagosság elkerülése már maga is a világbeli kizárólagosságokat kompenzálja. (Ezért válhat a kompenzáció filozófiatörténete maga is kompenzációs filozófiává.) A másik jegyet már filozófiai metaszinten üti: könnyedén azt válaszolhatja az érveket és magyarázatokat hiányoló kritikusainak, hogy nem értették meg, mivel szövegeit még mindig abban a kontextusban (ti. az “abszolút igazolás kontextusában”) olvassák, amelynek elvetéséről épp ezek az esszék próbálták őket meggyőzni. A transzcendentális belletrisztika mint filozófiai műfaj bevezetése sokkal radikálisabb lépés, mint amilyen radikális Marquard szkepticizmusa vagy konzervativizmusa - s ezáltal sokkal közelebb is áll a “posztmodern” teóriákhoz (például a dekonstrukció szövegeihez) kifejtett tételeinél. (Nincs is ebben semmi meglepő, hisz amennyire vonzónak találhatja egy “posztmodern” teoretikus a marquardi szkepticizmust, annyira taszíthatja a szerző konzervativizmusa.) Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy a transzcendentális belletrisztika, minden ellenkező jel és szerzői deklaráció dacára, filozófiai műfaj. Hiába jelenti ki ugyanis például A sors vége? című esszében Marquard, hogy a kifejtett gondolatmenet csupán egyszer használatos, ha az majd minden esszében visszatér, így az ironikus önelhatárolódás nem tűnik következetesnek. Hiába érvel továbbá a soktörténetűség mellett, ha a legtöbb szöveg ugyanazt a gondolatmenetet fejti ki, csak mindig máshol belekapva, az elemeket más-más sorrendben rendezve egymás után, kötete a legkevésbé sem “soktörténetű”. Hiába minden stilisztikai trükk, retorikai petárda, ha a szövegek szerkezete teljesen transzparens, jól felépített, és a gondolatokat pontosan adagoló, az improvizatív szellemesség látszata nem teremtődik meg. Az esszék tulajdonképpen nem teoretikus tartalmukban, hanem retorikai teljesítményükben különböznek (bár teoretikus tartalom és retorikai teljesítmény megkülönböztetése szinte eretnekségnek hangzik, mert feltételezni látszik a magánvaló szövegértelem meglétét, ami a konstanzi recepcióesztétika alapvető tételeinek mondana ellent - a recenzens azonban nem ígérte, hogy tartózkodni fog az ilyen eretnekségektől, és a szövegeket a szerző által elfogadott előfeltevések tiszteletben tartásával fogja olvasni). Minden újabb szöveg a gondolatmenet más és más apró részletét dolgozza ki, miközben azért legalább utalásszerűen minden lépést szóba hoz. A kötetet, a redundanciák kiváltotta pillanatnyi bosszúságokat leszámítva, épp ez a szigorú szerkezet teszi olvasóbaráttá. (No meg a bon mot-k. Egy szekérderéknyi tanulmány mottóját lehetne kigyűjteni az esszék szövegéből. Csupán két példa. Egy irodalomtudományos dolgozat mottója: “Az interdiszciplinaritás azok romanisztikája, akik nem tudnak franciául” - 238. old.; egy filozófiai értekezésé: “Az élősködés mindenkor magától értetődő - e tételt nem elfogadni akarni és mégis magától értetődően parazitának lenni: ez a filozófia” - 44. old.) Van olyan eset, amikor a kötetnek ezt az olvasóbarát jellegét kifejezetten a stílus kiváltotta hatással szemben kell megőriznie: némely esszé némely részlete már-már nehezen elviselhetően modoros. A modorosság körül forog a fordító és a kiadó vitája, ami egyedülálló módon a kötet legeslegutolsó lapján helyet is kapott: itt a fordító (egy már-már valóban önparodisztikusan modoros szövegben) nem ismeri el sajátjának a fordítást, mert a már elkészült szövegen a kiadó olyan stilisztikai módosításokat végzett, amelyeket nem tart indokoltnak. Ha a recenzens szeme nem csalt, e módosítások nem hagytak nyomot a szövegeken, tehát nem érzékelhető, hol nyúlt bele a kiadó az elkészült fordításba, és ha a beavatkozás eredménye csak annyi, hogy az erőltetett fordulatok egy része eltűnt az esszékből, akkor biztosan javára vált a kötetnek. (Egyetlen hely van, ahol valami érthetetlen dolog történt: ugyanaz a fordulat a vonatkozó esszében végig következetesen “inkompetenciakompenzáció mint kompetencia” alakban van fordítva, kivéve a címben, ahol ez szerepel: “elhivatottsághiány-elhárítás mint hivatás”. Esetleg az a nem túl bölcs elv működött itt, hogy a címben érdemes elkerülni a bonyolult, hosszú, idegen eredetű terminus technicusokat? Elképzelhető.) Egyébként az egész vitát Marquard szellemében üdvözölni kell, hiszen a fordító elhatárolódása a kötettől egybevág az esszék eltávolító, ironizáló gesztusaival, tehát a transzcendentális belletrisztika műfaji eszköztárába tartozik. Ez persze épp annyira meggyőző mentség, amennyire meggyőző Marquardnak az a védekezése, hogy a szövegeit nem a hagyományos (azaz: “monomitikus”, abszolút igazoláshajhászó stb.) módon kell olvasni, hanem transzcendentális belletrisztikaként, olyan történetként, amely rászorul a rivális többi történetre, és amelyet bármely pillanatban el lehet, sőt el kell vetni egy másik kedvéért, majd újból megtérni hozzá. Joggal vetheti valaki Marquard szemére, hogy az állításaink érvekkel való alátámasztát íróságának igényét nem érdemes az abszolút igazolás követelményének tartani (íme egy példa Marquard használhatatlanul tág kategóriáira) - mint ahogy joggal megemlíthetők a relativizmussal kapcsolatos egyéb (többek közt morális) aggályok is.Ilyen kérdés lehet az, hogy vajon valóban minden történetnek helye van-e történeteink között. Egyébként