BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)

2002 / 4. szám - SZEMLE - Bárány Tibor: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék

ironikus, azaz kellő rendszerességgel elhatárolódik önmagától. Ezért aztán Marquard filozófiája, helyesebben: transzcendentális belletrisztikája a rendszergondolkodásnak, a kizáróla­gosság-igénynek még a látszatát is kerüli, elutasítja az “abszolút elvi igazolás” (értsd: a megdönthetetlen érvek) kívánalmát­­ ennek megfe­lelően nem is átfogó művekben, ha­nem egy-egy ötletet nagy stilisztikai műgonddal kidolgozó esszékben, al­kalmi szövegekben (konferenciafel­szólalásokban, ünnepi köszöntőkben stb.) jelenik meg. Marquard két legyet üt egy csapás­ra azzal, hogy filozófia helyett transz­cendentális belletrisztikát művel. Az egyiket kompenzációfilozófusként üti, amikor sikerül elkerülnie, hogy szövegei történelemfilozófiává válja­nak: tételeit alátámasztandó nem so­rakoztat ugyan fel konklúzív érveket, s ezáltal pozícióját a profetikus be­szédhelyzethez közelíti, de nem is tart igényt elvi kizárólagosságra­­ és a bármiféle kizárólagosság elkerülése már maga is a világbeli kizárólagos­ságokat kompenzálja. (Ezért válhat a kompenzáció filozófiatörténete maga is kompenzációs filozófiává.) A má­sik jegyet már filozófiai metaszinten üti: könnyedén azt válaszolhatja az érveket és magyarázatokat hiányoló kritikusainak, hogy nem értették meg, mivel szövegeit még mindig ab­ban a kontextusban (ti. az “abszolút igazolás kontextusában”) olvassák, amelynek elvetéséről épp ezek az esszék próbálták őket meggyőzni. A transzcendentális belletrisztika mint filozófiai műfaj bevezetése sok­kal radikálisabb lépés, mint amilyen radikális Marquard szkepticizmusa vagy konzervativizmusa - s ezáltal sokkal közelebb is áll a “posztmo­dern” teóriákhoz (például a dekonst­­rukció szövegeihez) kifejtett tételei­nél. (Nincs is ebben semmi meglepő, hisz amennyire vonzónak találhatja egy “posztmodern” teoretikus a mar­­quardi szkepticizmust, annyira taszít­hatja a szerző konzervativizmusa.) Mindazonáltal érdemes megjegyez­ni, hogy a transzcendentális bellet­risztika, minden ellenkező jel és szerzői deklaráció dacára, filozófiai műfaj. Hiába jelenti ki ugyanis példá­ul A sors vége? című esszében Marquard, hogy a kifejtett gondolatmenet csu­pán egyszer használatos, ha az majd minden esszében visszatér, így az iro­nikus önelhatárolódás nem tűnik kö­vetkezetesnek. Hiába érvel továbbá a soktörténetűség mellett, ha a legtöbb szöveg ugyanazt a gondolatmenetet fejti ki, csak mindig máshol belekap­va, az elemeket más-más sorrendben rendezve egymás után, kötete a leg­kevésbé sem “soktörténetű”. Hiába minden stilisztikai trükk, retorikai pe­tárda, ha a szövegek szerkezete telje­sen transzparens, jól felépített, és a gondolatokat pontosan adagoló, az improvizatív szellemesség látszata nem teremtődik meg. Az esszék tulajdonképpen nem teo­retikus tartalmukban, hanem retori­kai teljesítményükben különböznek (bár teoretikus tartalom és retorikai teljesítmény megkülönböztetése szin­te eretnekségnek hangzik, mert felté­telezni látszik a magánvaló szövegér­telem meglétét, ami a konstanzi re­cepcióesztétika alapvető tételeinek mondana ellent - a recenzens azon­ban nem ígérte, hogy tartózkodni fog az ilyen eretnekségektől, és a szöve­geket a szerző által elfogadott előfel­tevések tiszteletben tartásával fogja olvasni). Minden újabb szöveg a gondolatmenet más és más apró részletét dolgozza ki, miközben azért legalább utalásszerűen minden lépést szóba hoz. A kötetet, a redundanciák kiváltotta pillanatnyi bosszúságokat leszámítva, épp ez a szigorú szerke­zet teszi olvasóbaráttá. (No meg a bon mot-k. Egy szekérderéknyi ta­nulmány mottóját lehetne kigyűjteni az esszék szövegéből. Csupán két példa. Egy irodalomtudományos dolgozat mottója: “Az interdiszcipli­­naritás azok romanisztikája, akik nem tudnak franciául” - 238. old.; egy filozófiai értekezésé: “Az élőskö­­dés mindenkor magától értetődő - e tételt nem elfogadni akarni és mégis magától értetődően parazitának len­ni: ez a filozófia” - 44. old.) Van olyan eset, amikor a kötetnek ezt az olvasóbarát jellegét kifejezetten a stí­lus kiváltotta hatással szemben kell megőriznie: némely esszé némely részlete már-már nehezen elvisel­­hetően modoros. A modorosság körül forog a fordí­tó és a kiadó vitája, ami egyedülálló módon a kötet legeslegutolsó lapján helyet is kapott: itt a fordító (egy már-már valóban önparodisztikusan modoros szövegben) nem ismeri el sajátjának a fordítást, mert a már el­készült szövegen a kiadó olyan sti­lisztikai módosításokat végzett, ame­lyeket nem tart indokoltnak. Ha a re­cenzens szeme nem csalt, e módosí­tások nem hagytak nyomot a szöve­geken, tehát nem érzékelhető, hol nyúlt bele a kiadó az elkészült fordí­tásba, és ha a beavatkozás eredmé­nye csak annyi, hogy az erőltetett fordulatok egy része eltűnt az esszék­ből, akkor biztosan javára vált a kö­tetnek. (Egyetlen hely van, ahol vala­mi érthetetlen dolog történt: ugyanaz a fordulat a vonatkozó esszében vé­gig következetesen “inkompetencia­­kompenzáció mint kompetencia” alakban van fordítva, kivéve a cím­ben, ahol ez szerepel: “elhivatottság­­hiány-elhárítás mint hivatás”. Eset­leg az a nem túl bölcs elv működött itt, hogy a címben érdemes elkerülni a bonyolult, hosszú, idegen eredetű terminus technicusokat? Elképzel­hető.) Egyébként az egész vitát Mar­quard szellemében üdvözölni kell, hiszen a fordító elhatárolódása a kö­tettől egybevág az esszék eltávolító, ironizáló gesztusaival, tehát a transz­cendentális belletrisztika műfaji esz­köztárába tartozik. Ez persze épp annyira meggyőző mentség, amennyire meggyőző Mar­­quardnak az a védekezése, hogy a szövegeit nem a hagyományos (azaz: “monomitikus”, abszolút igazolás­­hajhászó stb.) módon kell olvasni, hanem transzcendentális belletriszti­­kaként, olyan történetként, amely rá­szorul a rivális többi történetre, és amelyet bármely pillanatban el lehet, sőt el kell vetni egy másik kedvéért, majd újból megtérni hozzá. Joggal vetheti valaki Marquard szemére, hogy az állításaink érvekkel való alá­­támasztát íróságának igényét nem ér­demes az abszolút igazolás követel­ményének tartani (íme egy példa Marquard használhatatlanul tág kate­góriáira) - mint ahogy joggal megem­líthetők a relativizmussal kapcsolatos egyéb (többek közt morális) aggályok is.­­Ilyen kérdés lehet az, hogy vajon valóban minden történetnek helye van-e történeteink között. Egyébként

Next