BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)

2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés

BUKSZ 2010 -es tényszerűségét a történés előzetes bekövetkeztének bizonyításával lehet igazolni. Ha sikerül kimutatni, hogy a lengyelek igenis megölték zsidó szomszédjai­kat, ha kiderül, hogy senki ember fia nem jelent meg Vaslui főterén 12 óra 8 perc előtt, akkor a könyv len­gyel olvasója vagy az adás vaslati nézője kénytelen lesz belátni, hogy közössége nem az, aminek a könyv elol­vasása, az adás megtekintése előtt gondolta. Így válik középponti jelentőségűvé az incidenstör­téneti szövegben a „volt-e vagy sem?” kérdése (a „mi a jelentése annak, amit megtörténtnek hiszünk?” prob­lémája helyett­, amit a történész rendes gyakorlatában gondosan elkerül. Meglepheti ez az állítás azokat, akik olvastak már történeti szövegeket, hiszen azok folyton arról beszélnek, hogy valami volt-e vagy sem. Ám az, hogy volt-e ipari forradalom, nem ugyanolyan kér­dés, mint az, hogy feltalálták-e a gőzgépet 1769-ben. Utóbbi valóban a feltalálás megtörténtét firtatja, előb­bi azonban voltaképp nem is az ipari forradalomra kérdez rá, hanem a gőzgép feltalálásának a jelentésére. A történész azt fontolgatja, milyen jelentés tulajdonít­ható a Bastille megostromlásának, az incidenstörté­nészt meg az foglalkoztatja, hogy mi van akkor, ha július 14-én nem is járt senki a Bastille-nál. És hogy mi a buktatójuk az ilyen dilemmáknak? Az, hogy nem lehet hitelt érdemlő megoldást találni rájuk, mivel a múlt, amint a neve is mutatja, elmúlt, azaz hozzáférhetetlen. Vegyünk szemügyre néhány példát arra, milyen képtelen állítások születnek abból, hogy Gross a forrásait folyton ugyanarról faggatja, azok pedig mást és mást mondanak róla, és semmilyen kri­térium alapján nem lehet racionálisan dönteni hiteles­ségükről. Hogy a zsidó vallomások hitelt érdemlőek, azt onnan tudjuk, hogy „a jedwabnei mészárlás zsidó szemtanúi nem hamisították volna meg a beszámo­lóikat lengyel szomszédjaik iránti rosszindulatból” (31. old.). De miért ne tették volna? Vagy másutt: „Szinte biztos, hogy Sobuta csak megjátszotta az elmebetegséget.” (33. old.) De miért bizonyos szin­te? És így tovább. A könyv vége már-már az incidens­történet paródiájaként is olvasható, mert A forrrások újfajta megközelítése fejezetcím alatt arról olvashatunk, hogy e korszak esetében az a priori kritikai alapállást a történésznek fel kell cserélnie egy elfogadó attitűd­del. Gross szerint úgy kell megtudni, mi történt, hogy minden beszámolót elfogadunk igaznak, amíg ki nem mutatjuk tartalmának ellenkezőjét. Tehát eleve igaz­nak gondoljuk, amikor egy jedwabnei lengyel a per során azt nyilatkozza, hogy a zsidókat nem ők, hanem a németek ölték meg? Szó sincs róla, mert - mint megtudjuk - csak a zsidók vallomásaira vonatkozik ez a szabály. A legdühítőbb mozzanat azonban mégis az, amikor Gross a vádlottak szavaira (miszerint a vizsgá­lat során verték őket) alapozva utasítja el a vádlottak szavainak hihetőségét.20 Láthatjuk, a történés megtör­téntének latolgatása olyan döntő kísérlet a hipotetikus narratíva igazolására, amelynek nem figyelhetők meg a tapasztalati következményei, így nem elég, hogy az incidenstörténész végül nem képes igazolni a trau­ma feldolgozásáról szóló elbeszélése tényszerűségét, a múlt valóságának feltárása során mutatott tehetetlen­sége még kifejezetten meg is kérdőjelezi a közösség­gel eredetileg tudatosítani kívánt traumatikus történés megtörténtét, a szenvedések valóságosságát. Valahogy így fest felfogásom szerint az incidens­történeti, vagyis a traumákat feldolgozni igyekvő, sőt minden, múlttal szembenézést szorgalmazó törté­nelmi diskurzus anatómiája vagy inkább patológiája. Eredeti kérdésem az volt, feldolgozható-e történel­mi elbeszélés keretében egy traumatikus történés. A válaszom ez: egy ilyen kísérlet nem érheti el a célját, közben pedig szükségképpen felszámolja eszközét, tudniillik a történelmi elbeszélést. Az incidenstörté­net azonban önmegsemmisítő jellegén túl is veszélyt hordoz azáltal, hogy végső soron a „volt-e vagy sem?” kérdése köré szerveződik. Emiatt ugyanis egyfelől ismeretelméletileg kerül tarthatatlan helyzetbe a tör­ténetírás, amikor az incidenstörténész megpróbál azzá lenni, aminek a történész csak mondja magát: a tör­ténész pusztán feltételezi, hogy amit ír, az az, ami megtörtént, az incidenstörténész viszont bele is vág e feltevés ellenőrzésébe, és nem sikerül kimutatnia, hogy igaz. Vagyis a minden eddiginél realistább, „Pis­­coci urasabb” törekvés minden eddiginél relativistább eredményre vezet - elképzelni sem tudok ennél béni­­tóbbat. Másfelől „a volt-e vagy sem?” kérdése miatt az incidenstörténész módszertana épp a trauma, a szen­vedés semmibe vevőjével válik rokonná, azaz erköl­csileg kétessé. A különbség köztük mindössze annyi, hogy míg a holokauszttagadó kihasználja azt, hogy nem lehet megmondani, mi történt valójában, addig az incidenstörténész az áldozata lesz ugyanennek. □

Next