BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés
BUKSZ 2010 -es tényszerűségét a történés előzetes bekövetkeztének bizonyításával lehet igazolni. Ha sikerül kimutatni, hogy a lengyelek igenis megölték zsidó szomszédjaikat, ha kiderül, hogy senki ember fia nem jelent meg Vaslui főterén 12 óra 8 perc előtt, akkor a könyv lengyel olvasója vagy az adás vaslati nézője kénytelen lesz belátni, hogy közössége nem az, aminek a könyv elolvasása, az adás megtekintése előtt gondolta. Így válik középponti jelentőségűvé az incidenstörténeti szövegben a „volt-e vagy sem?” kérdése (a „mi a jelentése annak, amit megtörténtnek hiszünk?” problémája helyett, amit a történész rendes gyakorlatában gondosan elkerül. Meglepheti ez az állítás azokat, akik olvastak már történeti szövegeket, hiszen azok folyton arról beszélnek, hogy valami volt-e vagy sem. Ám az, hogy volt-e ipari forradalom, nem ugyanolyan kérdés, mint az, hogy feltalálták-e a gőzgépet 1769-ben. Utóbbi valóban a feltalálás megtörténtét firtatja, előbbi azonban voltaképp nem is az ipari forradalomra kérdez rá, hanem a gőzgép feltalálásának a jelentésére. A történész azt fontolgatja, milyen jelentés tulajdonítható a Bastille megostromlásának, az incidenstörténészt meg az foglalkoztatja, hogy mi van akkor, ha július 14-én nem is járt senki a Bastille-nál. És hogy mi a buktatójuk az ilyen dilemmáknak? Az, hogy nem lehet hitelt érdemlő megoldást találni rájuk, mivel a múlt, amint a neve is mutatja, elmúlt, azaz hozzáférhetetlen. Vegyünk szemügyre néhány példát arra, milyen képtelen állítások születnek abból, hogy Gross a forrásait folyton ugyanarról faggatja, azok pedig mást és mást mondanak róla, és semmilyen kritérium alapján nem lehet racionálisan dönteni hitelességükről. Hogy a zsidó vallomások hitelt érdemlőek, azt onnan tudjuk, hogy „a jedwabnei mészárlás zsidó szemtanúi nem hamisították volna meg a beszámolóikat lengyel szomszédjaik iránti rosszindulatból” (31. old.). De miért ne tették volna? Vagy másutt: „Szinte biztos, hogy Sobuta csak megjátszotta az elmebetegséget.” (33. old.) De miért bizonyos szinte? És így tovább. A könyv vége már-már az incidenstörténet paródiájaként is olvasható, mert A forrrások újfajta megközelítése fejezetcím alatt arról olvashatunk, hogy e korszak esetében az a priori kritikai alapállást a történésznek fel kell cserélnie egy elfogadó attitűddel. Gross szerint úgy kell megtudni, mi történt, hogy minden beszámolót elfogadunk igaznak, amíg ki nem mutatjuk tartalmának ellenkezőjét. Tehát eleve igaznak gondoljuk, amikor egy jedwabnei lengyel a per során azt nyilatkozza, hogy a zsidókat nem ők, hanem a németek ölték meg? Szó sincs róla, mert - mint megtudjuk - csak a zsidók vallomásaira vonatkozik ez a szabály. A legdühítőbb mozzanat azonban mégis az, amikor Gross a vádlottak szavaira (miszerint a vizsgálat során verték őket) alapozva utasítja el a vádlottak szavainak hihetőségét.20 Láthatjuk, a történés megtörténtének latolgatása olyan döntő kísérlet a hipotetikus narratíva igazolására, amelynek nem figyelhetők meg a tapasztalati következményei, így nem elég, hogy az incidenstörténész végül nem képes igazolni a trauma feldolgozásáról szóló elbeszélése tényszerűségét, a múlt valóságának feltárása során mutatott tehetetlensége még kifejezetten meg is kérdőjelezi a közösséggel eredetileg tudatosítani kívánt traumatikus történés megtörténtét, a szenvedések valóságosságát. Valahogy így fest felfogásom szerint az incidenstörténeti, vagyis a traumákat feldolgozni igyekvő, sőt minden, múlttal szembenézést szorgalmazó történelmi diskurzus anatómiája vagy inkább patológiája. Eredeti kérdésem az volt, feldolgozható-e történelmi elbeszélés keretében egy traumatikus történés. A válaszom ez: egy ilyen kísérlet nem érheti el a célját, közben pedig szükségképpen felszámolja eszközét, tudniillik a történelmi elbeszélést. Az incidenstörténet azonban önmegsemmisítő jellegén túl is veszélyt hordoz azáltal, hogy végső soron a „volt-e vagy sem?” kérdése köré szerveződik. Emiatt ugyanis egyfelől ismeretelméletileg kerül tarthatatlan helyzetbe a történetírás, amikor az incidenstörténész megpróbál azzá lenni, aminek a történész csak mondja magát: a történész pusztán feltételezi, hogy amit ír, az az, ami megtörtént, az incidenstörténész viszont bele is vág e feltevés ellenőrzésébe, és nem sikerül kimutatnia, hogy igaz. Vagyis a minden eddiginél realistább, „Piscoci urasabb” törekvés minden eddiginél relativistább eredményre vezet - elképzelni sem tudok ennél bénitóbbat. Másfelől „a volt-e vagy sem?” kérdése miatt az incidenstörténész módszertana épp a trauma, a szenvedés semmibe vevőjével válik rokonná, azaz erkölcsileg kétessé. A különbség köztük mindössze annyi, hogy míg a holokauszttagadó kihasználja azt, hogy nem lehet megmondani, mi történt valójában, addig az incidenstörténész az áldozata lesz ugyanennek. □