BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 23. (2011)
2011 / 3. szám - SZEMLE - L. Varga Péter: Hans-Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít
BUKSZ 2011 vette volna a nemzeti narratívát, és ezt intertextuális utalásokkal is alátámasztja, mégis hajlandó tényként kezelni az előzőleg bizonyítottan ironikus hangfekvésben prezentált nézeteket, amikor Mikszáth Beöthyvel kapcsolatban alkalmazza őket. Ezt az ellentmondást azzal próbálja feloldani, hogy Mikszáth az adott szövegben Beöthyvel kapcsolatban gondolhatta komolyan az effajta esztétikát. Erre azonban nincs meggyőző bizonyítéka, viszont finoman jelzi, hogy Mikszáth néha hajlamos volt ironikusan kezelni az idegenség és nemzetiesség viszonyát. Mikszáth azonban ennél sokkal messzebbre ment. Idegen tőle korának (korunknak?) meghatározó, posztromantikus, nemzetközpontú gondolkodásmódja. Szövegei gyakran és célzottan - bár nem a felszínen - tagadják azt a kolonialista diskurzust, amely szerint a magyar az egyetlen kulturált, államalapító nemzet széles e hazában. Csak kicsit több bátorság kéne így is olvasni Mikszáthot. A történelmi tárgyú elbeszélések elemzését Hajdú hiánypótló esztétikai bevezetővel kezdi, amelyet Mikszáth hasonló témájú esszéjének ismertetésével bővít ki. Figyelemre méltó az összhang a napjainkban meghatározó történelmi, újhistorikus nézőpontok és Mikszáth látásmódja között. Mikszáth felhívja a figyelmet a fantázia szerepére a múlt megismerésének és ábrázolásának folyamatában, mintegy előre vetítve a lehetséges világok elméletét, fontosak számára a történelmi dokumentumok, amelyek tudatos interpretálására novellákat épít, érdekli a mindennapi emberek múltbeli élete, a történelmet nem az elit tetteiként láttatja, hanem a kisember pozíciójából. Az elméleti megfigyeléseket Hajdu több novella interpretációja során alkalmazza sikerrel. Megállapítja, hogy Mikszáth szereplői „az egyéni, hétköznapi túlélés, a mindennapi életlehetőségek megteremtése érdekében lavíroznak a különböző hatalmi centrumok és hatalmi igények között” (180. old.). Ez a megjegyzés és a kisemberek szerepeltetése nemcsak a történelmi tárgyú elbeszélésekben Mikszáth műveinek egyik legmegnyerőbb és leginkább aktualizálható vonását takarja - az ember fontosságának tudatát. Mikszáthnál nincsen nagyobb érték az egyénnél, az egy ember életénél, a konkrét ember szemszöge, látásmódja az egyetlen bizonyosság a lehetséges értelmezések között. És a túlélés mint életcél, nemcsak biológiai értelemben nem elítélendő vagy sekélyes nézőpont, de pszichológiai motiváltságát tekintve is elfogadható stratégia. Hajdú interpretációi több szinten is rámutatnak ennek valóságára. Például a jogi szövegek, történelmi dokumentumok mint kompozíciós eszköz alkalmazása az igazság hatalmi manipuláltságát hivatottak ábrázolni. A szereplők egyszerűen nem hagyatkozhatnak a jogra, ha túl akarnak élni. Az élet megmentése érdekében részeseivé válnak a taktikázásnak, és ez az indok nem szégyellnivaló. Külön pikantériája a könyvnek, hogy Hajdú egyik utolsó gondolatsora a Gertrúdis hátulról című történelmi novellához kapcsolódik, és benne a Reginam occidere kétféleképpen értelmezhető, interpunkciómentes szövege egészen groteszk módon is kapcsolatban van Mikszáthtal: kéziratait ő is gyakran központozás nélkül adta le, megnehezítve a szedők dolgát, és többféle olvasatra adva módot (lásd A kis formák mestere [meg a nagyoké], 22-24. old.) Hajdú mélyrehatóan ismeri és használja napjaink irodalomelméleti módszereit, gyakran olyan megfontolásból is, hogy bizonyítsa alkalmazhatóságukat a Mikszáth-szövegekre. Ezáltal az interpretációk sokszínűek, variábilisak, sok az idézett mű, az applikált irodalmi teória (különböző szövegstratégiai, metanarratív, újhistorikus megközelítések), amelyek néha elfedik a szerzői szándékot, és kicsit kaotikus benyomást keltenek. A könyv egészét tekintve kijelenthető, hogy Mikszáth posztmodernsége nagyon plasztikusan látszik megnyilatkozni Hajdú interpretációiban. A szerző azonban természetesen nem állítja, hogy Mikszáth korát messze megelőzően posztmodern lett volna. És én sem gondolom ezt. Ahhoz kicsit túl sok nála az érték, a valóság, bár gyakran mélyre rejti őket, de aktuális tud lenni minden korban, mert a mindenkori emberhez szól, aki - lehet reneszánsz vagy posztmodern - alapjában véve mindig ugyanolyan. Ezért tudjuk őt nagy élvezettel újraolvasni, mert magunkra találhatunk a sorok között. (A recenzió szerzője a Comenius Egyetem Grant mladych ösztöndíjasa, az ösztöndíj száma: UK/235/2011). marta fülöpová Hans-Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása AMIT A JELENTÉS NEM KÖZVETÍT Ford. Palkó Gábor. Ráció Kiadó - História Litteraria Alapítvány, Bp., 2010. 128 old., 2400 Ft Az irodalom- és kultúratudomány gyorsan változó kondíciói közt az utóbbi években mind nagyobb teret nyer az a belátás, hogy ittlétünk megragadására jelentéssel telített világunkban nem vagy nem kizárólagosan a jelentésképzésen, az értelmen, az értelemtulajdonításon keresztül van módunk. Minthogy a világ, illetve abban a bennelét kézre kerítése éppen a jelentésképzés miatt önmagában véve bevégezhetetlen feladat, az értelmezés kiváltotta csömör vagy düh a humán tudományokban is olyan változásokat idézett elő, amelyek a jelentés(képzés) ellenében a jelenethatások nem-hermeneutikainak nevezett, azaz nem valaminek a megértésén, értelmezésén alapuló komponenseire irányították a figyelmet. Hans-Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professzora az egyik kezdeményezője azoknak a kutatásoknak az elmúlt század nyolcvanas éveitől kezdve napjainkig, amelyek a kommunikáció anyagiságára, materiális jellegzetességeire fókuszáltak. Mint A jelenlét előállítása című könyvének meglehetősen személyesre sikerült első fejezetében elmeséli, az egymással versengő elméletek, a folyamatos kísérletek a humán tudományok átgondolására, megújítására mind azon igyekeztek, hogy „újraszituálják” a tág értelemben