BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 23. (2011)

2011 / 3. szám - SZEMLE - L. Varga Péter: Hans-Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít

BUKSZ 2011 vette volna a nemzeti narratívát, és ezt intertextuális utalásokkal is alá­támasztja, mégis hajlandó tényként kezelni az előzőleg bizonyítottan iro­nikus hangfekvésben prezentált néze­teket, amikor Mikszáth Beöthyvel kapcsolatban alkalmazza őket. Ezt az ellentmondást azzal próbálja felolda­ni, hogy Mikszáth az adott szövegben Beöthyvel kapcsolatban gondolhatta komolyan az effajta esztétikát. Erre azonban nincs meggyőző bizonyíté­ka, viszont finoman jelzi, hogy Mik­száth néha hajlamos volt ironikusan kezelni az idegenség és nemzetiesség viszonyát. Mikszáth azonban ennél sokkal messzebbre ment. Idegen tőle korának (korunknak?) meghatározó, posztromantikus, nemzetközpontú gondolkodásmódja. Szövegei gyakran és célzottan - bár nem a felszínen - tagadják azt a kolonialista diskurzust, amely szerint a magyar az egyetlen kulturált, államalapító nemzet széles e hazában. Csak kicsit több bátorság kéne így is olvasni Mikszáthot. A történelmi tárgyú elbeszélések elemzését Hajdú hiánypótló esztétikai bevezetővel kezdi, amelyet Mikszáth hasonló témájú esszéjének ismerte­tésével bővít ki. Figyelemre méltó az összhang a napjainkban meghatározó történelmi, újhistorikus nézőpontok és Mikszáth látásmódja között. Mik­száth felhívja a figyelmet a fantázia szerepére a múlt megismerésének és ábrázolásának folyamatában, mint­egy előre vetítve a lehetséges világok elméletét, fontosak számára a tör­ténelmi dokumentumok, amelyek tudatos interpretálására novellákat épít, érdekli a mindennapi emberek múltbeli élete, a történelmet nem az elit tetteiként láttatja, hanem a kisember pozíciójából. Az elméleti megfigyeléseket Hajdu több novella inter­pretációja során alkalmazza sikerrel. Megállapítja, hogy Mikszáth szereplői „az egyéni, hétköznapi túlélés, a min­dennapi életlehetőségek megteremté­se érdekében lavíroznak a különböző hatalmi centrumok és hatalmi igények között” (180. old.). Ez a megjegyzés és a kisemberek szerepeltetése nem­csak a történelmi tárgyú elbeszélé­sekben Mikszáth műveinek egyik legmegnyerőbb és leginkább aktua­lizálható vonását takarja - az ember fontosságának tudatát. Mikszáthnál nincsen nagyobb érték az egyénnél, az egy ember életénél, a konkrét ember szemszöge, látásmódja az egyetlen bizonyosság a lehetséges értelmezé­sek között. És a túlélés mint életcél, nemcsak biológiai értelemben nem elítélendő vagy sekélyes nézőpont, de pszichológiai motiváltságát tekintve is elfogadható stratégia. Hajdú inter­pretációi több szinten is rámutatnak ennek valóságára. Például a jogi szö­vegek, történelmi dokumentumok mint kompozíciós eszköz alkalmazása az igazság hatalmi manipuláltságát hivatottak ábrázolni. A szereplők egy­szerűen nem hagyatkozhatnak a jogra, ha túl akarnak élni. Az élet megmen­tése érdekében részeseivé válnak a taktikázásnak, és ez az indok nem szégyellnivaló. Külön pikantériája a könyvnek, hogy Hajdú egyik utolsó gondolatsora a Gertrúdis hátulról című történelmi novellához kapcsolódik, és benne a Reginam occidere kétfélekép­pen értelmezhető, interpunkciómen­­tes szövege egészen groteszk módon is kapcsolatban van Mikszáthtal: kéz­iratait ő is gyakran központozás nélkül adta le, megnehezítve a szedők dolgát, és többféle olvasatra adva módot (lásd A kis formák mestere [meg a nagyoké], 22-24. old.) Hajdú mélyrehatóan ismeri és használja napjaink irodalomelméleti módszereit, gyakran olyan megfonto­lásból is, hogy bizonyítsa alkalmaz­hatóságukat a Mikszáth-szövegekre. Ezáltal az interpretációk sokszínűek, variábilisak, sok az idézett mű, az applikált irodalmi teória (különböző szövegstratégiai, metanarratív, újhis­torikus megközelítések), amelyek néha elfedik a szerzői szándékot, és kicsit kaotikus benyomást keltenek. A könyv egészét tekintve kijelenthe­tő, hogy Mikszáth posztmodernsége nagyon plasztikusan látszik megnyi­latkozni Hajdú interpretációiban. A szerző azonban természetesen nem állítja, hogy Mikszáth korát messze megelőzően posztmodern lett volna. És én sem gondolom ezt. Ahhoz kicsit túl sok nála az érték, a valóság, bár gyakran mélyre rejti őket, de aktuá­lis tud lenni minden korban, mert a mindenkori emberhez szól, aki - lehet reneszánsz vagy posztmodern - alap­jában véve mindig ugyanolyan. Ezért tudjuk őt nagy élvezettel újraolvasni, mert magunkra találhatunk a sorok között. (A recenzió szerzője a Comenius Egyetem Grant mladych ösztöndíjasa, az ösztöndíj szá­ma: UK/235/2011). marta fülöpová Hans-Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása AMIT A JELENTÉS NEM KÖZVETÍT Ford. Palkó Gábor. Ráció Kiadó - História Litteraria Alapítvány, Bp., 2010. 128 old., 2400 Ft Az irodalom- és kultúratudomány gyorsan változó kondíciói közt az utóbbi években mind nagyobb te­ret nyer az a belátás, hogy ittlétünk megragadására jelentéssel telített vilá­gunkban nem vagy nem kizárólagosan a jelentésképzésen, az értelmen, az értelemtulajdonításon keresztül van módunk. Minthogy a világ, illetve ab­ban a bennelét kézre kerítése éppen a jelentésképzés miatt önmagában véve bevégezhetetlen feladat, az értelmezés kiváltotta csömör vagy düh a humán tudományokban is olyan változásokat idézett elő, amelyek a jelentés(képzés) ellenében a jelen­ethatások nem-her­­meneutikainak nevezett, azaz nem va­laminek a megértésén, értelmezésén alapuló komponenseire irányították a figyelmet. Hans-Ulrich Gumbrecht, a Stan­ford Egyetem Összehasonlító Iroda­lom- és Kultúratudományi Intézeté­nek professzora az egyik kezdeménye­zője azoknak a kutatásoknak az elmúlt század nyolcvanas éveitől kezdve napjainkig, amelyek a kommunikáció anyagiságára, materiális jellegzetes­ségeire fókuszáltak. Mint A jelenlét előállítása című könyvének meglehe­tősen személyesre sikerült első fejezet­ében elmeséli, az egymással versengő elméletek, a folyamatos kísérletek a humán tudományok átgondolására, megújítására mind azon igyekeztek, hogy „újraszituálják” a tág értelemben

Next