Budapest, 1905. június (29. évfolyam, 150-178. szám)

1905-06-01 / 150. szám

Juntas if* táskámé»BUDAPEST1* iaaegfejg.,' ISO. szint nem oldhatók, a kérvények intézkedés tárgyát­­ nem képezhetik. Mindazonáltal a képviselőház a kérvényekből kifolyólag is megragadja az al­kalmat arra, hogy a választói jog reformjának sürgősségét nyomatékkal hangoztatja és a kér­vényeket a kormánynak a belügyminiszter kezé­hez azzal adja ki, hogy a beterjesztendő tör­vényjavaslat megalkotásánál ezek tartalmát vegye figyelembe. Miután még a legközelebb tárgya­landó kérvényeket a bizottsági tagok között elő­adásra szétosztották, az ülés véget ért. Folónyi napja. (Az autonom vámtarifa.) Az autonom vámtarifa tárgyalása és vi­tája mindvégig magas színvonalon mozog s az ország megnyugodva láthatja, hogy az ellenzéknek hány kiváló tagja foglalkozik e nehéz, komplikált kérdéssel a legnagyobb alapossággal, a legteljesebb otthonossággal. Ezek sorában a legelsők közé tartozik Polónyi Géza, aki mai nagyszabású beszédé­vel valóságos szenzációt keltett. Az ismere­tek egész tárházával vonult fel, a legtökéle­tesebb tájékozottsággal kezelve a kérdést, s nemcsak a mi tarifális viszonyainkat mutatta be teljes hűséggel, de a velünk összekötte­tésre utalt külföldi államokét is. A képviselőház osztatlan figyelme kí­sérte, még a jobboldalról is, Polónyi értékes és érdekes fejtegetéseit, meggyőző érveléseit. Átérezte e beszéd döntő horderejét, fontos­ságát Hieronymi Károly kereskedelmi mi­niszter is, sőt maga a miniszterelnök is, akik mindketten — az újabb miniszteri szokás el­lenére — végig bent tartózkodtak az ülés­teremben és jegyzeteket készítettek Polónyi hatalmas beszédének egyes részleteire. Rendkívül érdekes volt, amidőn a szó­nok meggyőző érveit a kereskedelmi minisz­ter azzal akarta gyengíteni, hogy közbe­közbeszólt. Ilyenkor Polónyi egyenesen al­kalmat nyújtott a miniszternek arra, hogy megtehesse megjegyzéseit, sőt kérdéseket is intézett hozzá, amelyekre a miniszter vála­szolt. Sokszor percekig tartott ez a szokatlan párbeszéd, amelyben mindig sikerült Polónyi­­nak megvédeni állításai igazát Beszéde legnagyobb részében Hiero­­nymi felszólalásával foglalkozott Polónyi és alaposan meggyengítette a miniszter merev ellentétes álláspontját. Találóan jellemezte a horvátok állásfoglalását az önálló vámterü­lettel szemben, pedig a közös vámterület ép úgy lehetetlenné teszi a horvát ipart, mint a mienket. Meggyőzően bizonyította, hogy a vámközösség csak Ausztria érdeke, miután Magyarország kevesebbet szállít Ausztriába, mint az mi hozzánk és így a vámmentesség előnyét Ausztria élvezi. Hatásosan mutatta ki törvényes rendelkezésekből, hogy ha a ki­sebbségi kormány még sokáig akadályozza a többség gazdasági politikájának megvalósítá­sát, úgy jogában áll a nemzeteknek maguk­nak érintkezni egymással kereskedelmi szer­ződéseik elintézésére. Beszéde végén a ka­tonai kérdéseket is érintette, hangoztatva, hogy nincs „Meine Armee“, mert a hadsereg nem a királyé, hanem a nemzeté. A háromórás beszéd nemcsak lekötötte a Ház figyelmét, de annak állandó szónoki lendülete időnkint valósággal magával ra­gadta az egész ellenzéket, mely közben is, a beszéd befejeztekor is, zajosan éljenzett és tapsolt. Félkettő volt, amidőn Tisza István gróf szólásra emelkedett, hogy az elhangzott be­szédekre válaszoljon. Hálátlan vállalkozás volt három olyan beszéd komoly adatainak meggyengítésére vállalkozni, mint aminő be­szédeket Kossuth, Károlyi Sándor gróf és Polónyi mondottak. Unos-unottig a közösség előnyeit és az ő statisztikai adatainak pozivi­­tását hangoztatta. Teljesen érthető volt Pozsgay Miklós kifakadása, mikor közbeszólt: — Még kisüti, hogy ez a nagy többség csupa hülyékből áll és a bukott minisztérium az okos. Egy párszor kedélyes szóváltása volt Tiszának Polónyival is. Polónyi ama közbe­szólására, hogy a miniszteri székből nem sza­bad ezeket a tanokat hirdetni, Tisza megje­gyezte, hogy talán majd lesz Polónyinak al­kalma személyesen tapasztalni, mit lehet a miniszteri székekből mondani. Tiszának egyik merész állítására Polónyi hátrafordult és a mögötte ülőknek magyarázta az állítás ab­szurd voltát. Erre Tisza megállt beszédében és igy szólt: — Megvárom, amig Polónyi a felnőttek oktatását bevégezi. — Ha felnőtteket oktatnék, a miniszter­­elnök úr felé fordultam volna, — jegyezte meg derültség között Polónyi. Tisza azonban egyet elért. Még két órán túl is nyugodtan hallgatták. Ezt az ügy nagy fontosságának és annak a törekvésnek kö­szönhette, hogy a vita mindvégig megmarad­jon a kérdéshez és a vitában felszólaltakhoz méltó színvonalon. Meggyőzni nem győzött meg senkit, még saját párthivét , Vészi Jó­zsefet sem, a­ki tudvalevőleg egypárad ma­gával a gazdasági kérdésekben a többség álláspontján van. A mai érdekes ülés kevéssel fél 3 óra előtt ért véget. A képviselőház ülése. Juszh­ Gyula elnök háromnegyed tizenegy órakor nyitotta meg az ülést s felhatalmazást kért, hogy a técsői kerületben, Keglevich István gróf volt kerületében az új választásról intéz­kedhessél Jelentette továbbá, hogy Radzsics Jenő mandátuma dolgában a bíráló­ bizottság elrendelte a vizsgálatot és végrehajtásával Me­­zőssy Bélát bízta meg. Mezőssy Béla mindjárt le is tette az esküt. Laehne Hugó, a számvizsgáló bizottság előadója terjesztette be ezután a bizottság jelen­tését, amely a darabantok költségéről is be­számol. Következett Kossuth Ferenc indítványának a tárgyalása a magyar vámtarifáról. (Polónyi Géza beszéde.) Polónyi Géza: Rámutat arra az abnor­rois helyzetre, mely a kormány tovább helyén­­maradása által nálunk már hónapok óta fenn­áll s a nemzeti akarat érvényesülését akadá­lyozza. A képviselőház nagy többsége feliratá­ban kifejtette álláspontját s a vámterület kér­désében is nyilatkozott. Kossuth Ferenc indítványa, mely az ön­álló vámterületet célozza, a helyzet tisztázása s a gazdasági kérdések megoldásának sürgőssége tekintetéből szükséges s nagy hiba, hogy a Ház többségének meggyőződése és akarata ellenére dogmaként hirdetik a miniszterek, hogy Magyar­­országon életképes gazdasági politikát csak a kö­zös vámterület alapján lehet csinálni, (ügy van­ balfelől.) Mert a miniszterek is igen jól tudják, hogy szabad kereskedelmi politikát űzni s ked­vezményekkel ellátott szerződéseket kötni önálló vámterülettel is éppen úgy lehet, mint közös vámterülettel. (ügy van 1 balfelől.) Nálunk azon­ban úgy látszik, hogy bár a fejedelem elismeri a nemzetnek és a nemzetet képviselő többség­nek az önálló vámterülethez való jogát, e kér­dések tisztázásának és a nemzeti akarat meg­valósításának a fejedelmi akarat az akadálya. (Így van­ balról.) Az önálló vámterületnek akadályai, amint nyilvánvaló, nem is gazda­ságiak, hanem politikaiak, (ügy van ! Igaz ! balfelől.). (A horvátok állásfoglalása.) Szóvá teszi a horvátok állásfoglalását az önálló vámterülettel szemben. A kereskedelmi miniszter az önálló vámterületet a horvátokra veszedelmesnek tartja, s a horvátok ezt elhi­szik, de tovább mennek. Küzdenek az önálló vámterület ellen, de arra az esetre, ha mi ki­vívtuk, követelik ők is az önálló vámterületet a maguk részére. A horvátok azonban egy igen kolosszális államjogi tévedésben vannak, vagy jónak, hogy teremtsen elő a föld alól is annyi pénzt, amennyit csak lehet, mert kü­lönben kénytelen lesz fébredurrantani magát. k egyetlen szerető fia, Ernő .. S közben az órák démoni gyors szárnyakon suhantak. S a vergődő ember arra gondolt, hogy a vízbefutónak sokkal jobb dolga van, az csak pár percig küzd a halállal, míg az ő viasko­­dása sokáig tart. Hétezer forintja ugyan múl­ván — de már minden forrása kimerült. Most még csak édes­apja segíthet. De hát ugyan hol venné ezt a tenger kincset a sze­gény öreg, aki maga is évek sora óta foly­tatja a küzdelmet, a magyar föld pusztuló urainak szörnyű küzdelmét? S a fiú lefeküdt oda­haza a divánjára és várta, hogy összecsapjanak feje fölött a fekete hullámok. E percben kopogtak ajtaján. Felpattant fektéből. Arca kigyuladt. Talán a táviratkihordó jött a megmentő, a megváltó válaszszal? III. Ronda, a szabó, két tenyerébe fogta és szorította, kegyetlenül szorította szürkülő, kicsi, gyámoltalan fejét. És ahogy szorította, erre a következtetésre jutott: — Lehetetlen, hogy cudarul veszni hagyjanak most azok, akiknek én voltaképen áldozatuk vagyok. A nagyságos, sőt méltósá­­gos urak, akik valamikor üzletembe jártak, a­mikor még fényes és előkelő üzletem volt, az bizony! És cseppet sem aggasztott, ha hosszú ideig nem fizettek bizony, sőt még gorombáskodtak is velem. Én pedig nem tudtam gorom­báskodni a gyárosokkal, akik­­ nekem a posztot adták, úgy látszik: aki go­­rombáskodni tud, az megél, nekem meg pe­dig elvették az üzletemet, még a bútoraimat is. Egy ideig még fentartottak a szegény em­berek, akiknek nem szívesen dolgoztam, mert ugyancsak alkudtak, de azoktól mégis csak pénzt láttam. Azután vége lett minden­nek. Most már csak foltozómunkából tengő­döm ebben a lyukban, ameddig megtűr itt a háziúr, azaz a házmester. S holnap árverés lesz nálam, s elviszik a fényezett sifonérun­­kat, s ha elviszik, annak a szegény beteg asszonynak megszakad bele a szive. Mert hát a szegény, az ő rongyos kis bútora is úgy a szivéhez van nőve! . .. De mondom, ez le­hetetlen. Ezt nem fogják megengedni azok a nagyságos, sőt méltóságos urak. Ronda, ne csüggedj! Járd be őket még egyszer a szám­láiddal ... És a kis Ronda fölvette a kabátját, a­mely kiáltó bizonysága volt ama mondásnak, hogy a szabó ruhája a legrongyosabb. És el­indult a nehéz Kálváriára , hogy a becsülete­sen megszolgált keresetét a nagyságos urak­tól összekoldulja.... IV. Székelyhídi Ernő tehát fölpattant. És a menekülés reményétől csillogó szemmel né­zett az ajtóra. A szabója lépett be. Soha jobbkor­­ Konda úr mosolygott. Tudta, hogy a szabónak mosolyogva kell belépnie, ha a nagyságos urnak a számlát hozza. Még ha a számla évek óta vár is fizetségre. Még ha be­teg felesége van is otthon... Azonban udvarias mosolygása sem hasz­nált. Mégis csak a megszokott feleletet kapta: — Sajnálom, barátom, most nincs pén­zem. Majd máskor.... Konda úr összerezzent. Hiszen egész délelőtt hiába látott-futott, lihegett emeletről emeletre. Kit nem talált otthon, ki meg eluta­sította. Itt most muszáj pénzt kapnia, mu­száj ! S már nem mosolygott, elmondta, el­sírta őszintén egész nyomorúságát. A fenye­gető végrehajtást. A köhögös beteg asszonyt. S hogy most a nagyságos ur a végső ínségtől, az öngyilkosságtól menti meg őt. Hát bizon ez unalmas elégia volt. És ez volt rá a refrén : — Sajnálom. Most nincs pénzem ... Az ősz emberkével forgott a világ. Szeme körülvillant a szobában, mintha segít­séget keresne. S egyszerre oda tapadt az író­asztalra. Az íróasztalon pénz volt. Egész ha­lom édes, kívánatos, gyönyörű, kápráztató, észvesztő pénz . .. — De nagyságos uram — kiáltott fel aggódó, kínos reménységgel — hiszen van pénze. Sok, sok pénze. A gavallér méregbe jött? — Mi köze hozzá, ha van is ? A maga számára nincs pénzem, érti ? A szürke, apró emberke föllázadt: — Nincs ? Az én számomra nincs pénze, mikor egész halommal fekszik az asz­talán? De az a pénz kell a szeretőjének? Kell pezsgőre, cigányra, kártyára, ugy­e bár ? Én pedig nem kapom meg keserves munkám

Next