Budapest, 1910. augusztus (34. évfolyam, 183-207. szám)
1910-08-10 / 190. szám
16 REGÉNYCSARNOK. RÉMES ÉLET. — Angol regény. — Fordította: Veres Sándor. Pár perc múlva aztán kijelentette : — A vádlott szabadon bocsátandó ! Ez volt az egész, amit mondott. E szavakban azonban mogorva, boszos, hálás, felháborodott, megható és ismét kemény és közömbös hangnak kellett lennie. Úgy lesz ez holnap a lapokban olvasható, válaszsza ki aztán mindenki, ami neki legjobban tetszik. így vezették ki Minchin Rakhelt több száz embertársának tágra nyílt szemei előtt a teremből és pedig olyan állapotban, mintha halálra ítélték és nem felmentették volna. Úgy látszott, nem értette az ítéletet, mely annyi arcra a csodálkozás kifejezést ültette. Sápadt arca kipirult, de nem az örömtől. A múlt héten görcsösen visszafojtott izgatottság heves könyáradatban tört magának utat, úgy, hogy ki kellett őt vinni a teremből. A tárgyalási terem pár pillanat alatt kiürült. A folyosókon és künn az utcán azonban még nem ért véget a lárma és kiáltozás s még maga a terem sem volt egészen üres. Az a feltűnő ősz öreg úr még fel sem állott a helyéről, mikor egy szolga bejött, hogy a lámpákat eloltsa. Amint ez észrevette őt, odament hozzá s megérintette a a vállán. Lassan, anélkül, hogy összerezzene, megfordult emez. Ah, épen magával akarok beszélni, mondta. A börtönfelügyelő volt az, aki a vádlottat kivezette? — Igen, az a telt szakály. Regény. Irta : Farkas Emőd. 82 ■S egyszerre csak őrületes vagy markolta meg a szivét. — Látni akarom őt, el akarok búcsúzni tőle abban a szőnyii temetőben. Moldován riadtan nézett rá. Azt hitte, hogy a fájdalom elvette az eszét. — Látni akarja őt?! — hebegte zavartan. Hadnagy úr, ön nem tudja mit mond. — Tudom főbíró úr. Mélyen a föld gyomrában van a hősök sötét temetője. De lábfőkön le lehet oda jutni. — Nem lehet — mondta Moldován. — De én le akarok menni, hogy búcsút vehessek halott testvéremtől, aki nekem mindennél drágább volt e földön. — Hat hét múlt el azóta, hogy ez a végtelenül gyászos temetés történt városunk határában. A hullaszag azóta megmérgezte az akna levegőjét. Csaknem hatszázan fekszenek ott. Képzelheti, hadnagy úr ezt a mérges kigőzölgést . . . — Bekötöm a számat és orromat és mégis lemegyek ,— mondta Etelka határozottan. — Hadnagy úr, ez tisztára öngyilkosság volna. — De nincs is olyan hosszú lábtó, ami az akna fenekére érne — szólalt meg Csekes. — Kettőt-hármat köttetek össze s mégis lemegyek — válaszolta Etelka. — Akkor se tudna lejutni hadnagy úr, a mérges gázoktól leszédülne a létráról. — Odakötöm magam a létra fokához s úgy megyek lépésről-lépésre lejebb. — Honnan veszünk mi olyan hosszú létrákat — ellenkezett Moldován. — Hiszen csak akad néhány létra . — Jó, adja át tehát ezt neki és pedig minél hamarabb. Itt várok, míg ideje lesz velem beszélni. Ezzel egy névjegyet és egy pár aranyat nyomott a szolga markába. — A börtönfelügyelővel akar beszélni, mondta a szolga az ajtón álló rendőrnek. — Az egész héten át itt volt, dünnyögte ez magába. Ugyan ki lehet? — Steelnek hívják, si’gta a másik, amint egy tekintetet vetett a névjegyre. Rákhei e közben a váróteremben ült a börtönorvos társaságában, ki azt tanácsolta neki, ne távozzék mindjárt s várjon, míg a néptömeg eloszlik a törvényszéki épület környékéről, akkor majd csukott kocsit lehet hozatni, amelyen észrevétlenül távozhat. — Nem akarnék kocsit venni, mondta Rákhei, ha ugyan van a közelben földalatti vasút és szives lesz doktor úr megmagyarázni nekem az utat oda. A Blackfriarshidh állomás alig öt percre esik innen, mondta az orvos. De hát mi lesz a málhájával ? Bizonyosan több holmija van, mint amit magával veti . Nincs semmim, amit érdemes volna magammal vinni, felelte Rakhel, s a holmit, amit itthagyok, oda adhatják valami szegény asszonynak. Csodás érzés fogta el a meggyötört teremtést, amint lépteit a most már néptelen utcán hallotta és a Ludgate Hill lámpáit csillogni látta. Föllebbentette a fátyolát, hogy jobban lásson. Mit árthat, ha meglátja és fölismeri is őt most valaki ? Hiszen ártatlan , büszkén nézhet most ismét az egész világ szemébe. Újra lebocsátotta mégis a fátyolát, amint egy népesebb utcába fordult be. ›‹Minchinné fölmentő ítélete !›› kiabálták ordítozva a rikkancsok s a közönség egymással versengve kapkodta el a frissen nyomott lapokat. Rakhel megtalálta a Blackfriarshidi többi tárnában, fogadjon ön munkásokat, szívesen megjutalmazom a fáradtságukat. — Ma már úgy sem lehetne az aknába lebocsátkozni, hamar leszáll az est. — Itt maradok holnap délig — felelte Etelka. Aztán a zsebébe nyúlt és erszényéből néhány aranyat vett ki. — Fogadjon ön tapasztalt bányászokat, akik készek velem lejönni s megkeresni a testvéremet. — Nem hiszem hadnagy úr, hogy akadjon a bányászok közt olyan ember. — Hát legalább azt tegyék meg, hogy az összekötözött létrákat bocsássák le az aknába. — Én szívesen utána nézek, csak legyen vállalkozó. — Öt-öt aranyat kap tőlem mindegyik — biztatta Etelka a főbírót. Etelka aztán távozni készült. — Hova akar szállni hadnagy úr ? Legyen az én vendégem. Etelka megköszönte a főbíró vendégszeretetét s azt elfogadta. Aztán elment a piactérre, hogy elbúcsúzzék Buday kapitánytól. De az nem várta be, hanem visszaindult Szebenbe. Csak az ő huszárjai maradtak ott. A főbíró ezeket is elszállásoltatta. Este terített asztal várta Etelkát. De szabadkozott, hogy nem éhes, csak fáradt és szeretne korán lepihenni. Moldován bevezette a szobájába. Etelka megfogta a főbíró kezét s elérzékenyülten mondta : — Főbíró úr, lehet-e itt koszorút kapni? — Talán, felelte Moldován. — Ha nem találom meg a testvéremet, legalább egy koszorút szeretnék tenni a halottakra. Egy szál virág neki is jutna belőle. Szegény, annyira szerette a virágogokat. Etelka alig tudta visszafojtani a könynyeket, amik a szeméből törtek fel, állomást és vasúti jegyet váltott. Ha körülnéz, maga mögött láthatja azt az öregurat, ki az egész tárgyalást különös érdeklődés nélkül végig hallgatta. Rákhei azonban nem ügyelt senkire, hanem beült egy elsőosztályú szakaszba, hová az indulás pillapillanatában az öreg itt is követte őt. Rákhei az újságba temetkezett, mert ő is vett egyet a rikkancsoktól. Kimondhatalan öröm volt ránézve, hogy nyomtatásban is olvashatta : »Nem bűnös !«— Szemei könyekkel teltek meg és csak azért törölte fel, hogy újra láthassa e szavakat. Hasáb hasáb után tárgyalta az esetet. — Mit szól hozzá, nagyságos asszonyom? A hang a kocsiszakasz túlsó végéről jött. Rákhel nem felelt rá, félelem fogta el a gondolatra, hogy valaki rá ismert. De aztán elgondolta magában, hogy a felmentő ítélet után joga van neki nyíltan bárkinek is a szemébe nézni s megkockáztatni a kérdést : — Mihez? — Ugyanazt az újságot olvassuk mindketten, felelte a kérdést tevőa legnagyobb udvariassággal, s igy elgondoltam, hogy ugyanazon tárgy olvasásánál bizonyára egyforma bámulatot érzünk az ítélet fölött. — A Minchen esetet érti ön ? kérdezte Rákhel nyugodtan, a legcsekélyebb izgatottság nélkül a hangjában. Én is azt olvastam persze, mint mindenki e pillanatban. Én azonban nem osztom az ön nézetét az ítéletről. A fiatal nő magatartása époly egyszerűn természetes volt, mint a szavai. A túlsó sarokban ülő úr azonban hirtelen fölhúzta bozontos szemöldökeit, míg az alattuk lévő fekete szemek egy pillanatra élénken fölvillámlottak. — Bocsánat, mondta aztán újra mosolyogva, én tudtommal nem fejeztem ki nézetemet erről a pontról. (Folytatjuk.) — Reggelre itt lesz a koszorú, — nyugtatta meg boldogan. — Jó éjt, főbíró úr, — szólt susogó hangon Etelka. A tiszteletes menyasszonya egyedül maradt. Ledobta a köpenyegét, aztán az ágy szélére ült. Arcát tenyerébe rejtette és hangosan zokogott. — Szegény Lajoskám, nem hittem, hogy egy sóaknában találkozunk utoljára. Ó, Istenem.! Most érzem csak, hogy menynyire szeretlek. A csaták raámorító füzében is mindig te rád gondoltam. Nekem te voltál az élet, a szabadságba függetlenség. Veled elvesztettem mindent. Hörögve mondta ezt, mintha a szivéből lassan folyt volna el a piros élet. Aztán felállott, lehúzta a csizmáját, levetette az atilláját, elfújta a gyertyát s ágyba feküdt. De nem aludt. A fal felé fordult, lehunyta a szemét s előtte állott a tiszteletes. Sápadtan, véresen, mellére bukott fővel. A kezével mintha intett volna neki, hogy kövesse. Képzeletében tavasz volt, zöld lombok közt énekes madarak daloltak. És lázában ő is velük dalolt. A szeráfok éneke lehetett ilyen lágyan zengő. Egész éjjel lázálmai voltak. Mikor megvirradt, a főbíró kopogtatott az ajtaján, egy szép koszorúval nyitott be. Etelka fölemelte a fejét. A koszorú láttára föleszmélt. Leugrott az ágyról, felkapta az atilláját. — Van létra? — kérdezte Moldovántól. — Nincsen, hadnagy úr. Etelka felpattant. — Az lehetetlen, főbiró úr ! — Az egész városban nem akad ember, aki le merne bocsátkozni az aknába. — Lemegyek én, csak az akna nyílásáig hozzák el a létrákat. — Erre sem akar vállalkozni senki. (Folytatjuk.) BUDAPEST 1910. augusztus 10., szerda.