Budapest, 1910. augusztus (34. évfolyam, 183-207. szám)

1910-08-10 / 190. szám

16 REGÉNY­CSARNOK. RÉMES ÉLET. — Angol regény. —­­ Fordította: Veres Sándor. Pár perc múlva aztán kijelentette : — A vádlott szabadon bocsátandó ! Ez volt az egész, amit mondott. E szavakban azonban mogorva, boszos, hálás, felháborodott, megható és ismét kemény és közömbös hangnak kellett lennie. Úgy lesz ez holnap a lapokban olvasható, válaszsza ki aztán mindenki, ami neki legjobban tetszik. így vezették ki Minchin Rakhelt több száz embertársának tágra nyílt szemei előtt a teremből és pedig olyan állapotban, mintha halálra ítélték és nem felmentették volna. Úgy látszott, nem értette az ítéletet, mely annyi arcra a csodálkozás kifejezést ültette. Sápadt arca kipirult, de nem az örömtől. A múlt héten görcsösen visszafojtott izga­tottság heves könyáradatban tört magának utat, úgy, hogy ki kellett őt vinni a te­remből. A tárgyalási terem pár pillanat alatt kiürült. A folyosókon és künn az utcán azonban még nem ért véget a lárma és kiál­tozás s még maga a terem sem volt egészen üres. Az a feltűnő ősz öreg úr még fel sem állott a helyéről, mikor egy szolga bejött, hogy a lámpákat eloltsa. Amint ez észre­vette őt, odament hozzá s megérintette a a vállán. Lassan, anélkül, hogy összerezzene, megfordult emez. Ah, épen magával aka­rok beszélni, mondta. A börtönfelügyelő volt az, aki a vádlottat kivezette? — Igen, az a telt szakály. Regény. Irta : Farkas Em­őd. 82 ■S egyszerre csak őrületes vagy mar­kolta meg a szivét. — Látni akarom őt, el akarok búcsúzni tőle abban a szőnyii temetőben. Moldován riadtan nézett rá. Azt hitte, hogy a fájdalom elvette az eszét. — Látni akarja őt?! — hebegte zavar­tan. Hadnagy úr, ön nem tudja mit mond. — Tudom főbíró úr. Mélyen a föld gyomrában van a hősök sötét temetője. De lábfőkön le lehet oda jutni. — Nem lehet — mondta Moldován. — De én le akarok menni, hogy bú­csút vehessek halott testvéremtől, aki ne­kem mindennél drágább volt e földön. — Hat hét múlt el azóta, hogy ez a végtelenül gyászos temetés történt városunk határában. A hullaszag azóta megmérgezte az akna levegőjét. Csaknem hatszázan fek­szenek ott. Képzelheti, hadnagy úr ezt a mérges kigőzölgést . . . — Bekötöm a számat és orromat és mégis lemegyek ,— mondta Etelka hatá­rozottan. — Hadnagy úr, ez tisztára öngyilkos­ság volna. — De nincs is olyan hosszú lábtó, ami az akna fenekére érne — szólalt meg Csekes. — Kettőt-hármat köttetek össze s mégis lemegyek — válaszolta Etelka. — Akkor se tudna lejutni hadnagy úr, a mérges gázoktól leszédülne a létráról. — Odakötöm magam a létra fokához s úgy megyek lépésről-lépésre lejebb. — Honnan veszünk mi olyan hosszú létrákat — ellenkezett Moldován. — Hiszen csak akad néhány létra . — Jó, adja át tehát ezt neki és pedig minél hamarabb. Itt várok, míg ideje lesz velem beszélni. Ezzel egy névjegyet és egy pár ara­nyat nyomott a szolga markába. — A börtönfelügyelővel akar beszélni, mondta a szolga az ajtón álló rendőrnek. — Az egész héten át itt volt, dünnyögte ez magába. Ugyan ki lehet? — Steelnek hívják, si’gta a másik, a­mint egy tekintetet vetett a névjegyre. Rákhei e közben a váróteremben ült a börtönorvos társaságában, ki azt taná­csolta neki, ne távozzék mindjárt s várjon, míg a néptömeg eloszlik a törvényszéki épület környékéről, akkor majd csukott kocsit lehet hozatni, amelyen észrevétle­nül távozhat. — Nem akarnék kocsit venni, mondta Rákhei, ha ugyan van a közelben föld­alatti vasút és szives lesz doktor úr meg­magyarázni nekem az utat oda. A Blackfriarshidh állomás alig öt percre esik innen, mondta az orvos. De hát mi lesz a málhájával ? Bizonyosan több holmija van, mint amit magával v­­eti . Nincs semmim, amit ér­demes volna magammal vinni, felelte Rakhel, s a holmit, amit itthagyok, oda adhatják valami sze­gény asszonynak. Csodás érzés fogta el a meggyötört teremtést, amint lépteit a most már nép­­telen utcán hallotta és a Ludgate Hill lám­páit csillogni látta. Föllebbentette a fátyo­­lát, hogy jobban lásson. Mit árthat, ha meg­látja és fölismeri is őt most valaki ? Hiszen ártatlan , büszkén nézhet most ismét az egész világ szemébe. Újra lebocsátotta mégis a fátyolát, amint egy népesebb utcába fordult be. ›‹Minchinné fölmentő ítélete !›› kiabál­ták ordítozva a rikkancsok s a közönség egymással versengve kapkodta el a frissen nyomott lapokat. Rakhel megtalálta a Blackfriarshidi többi tárnában, fogadjon ön munkásokat, szívesen megjutalmazom a fáradtságukat. — Ma már úgy sem lehetne az aknába lebocsátkozni, hamar leszáll az est. — Itt maradok holnap délig — felelte Etelka. Aztán a zsebébe nyúlt és erszényéből néhány aranyat vett ki. — Fogadjon ön tapasztalt bányászo­kat, akik készek velem lejönni s megkeresni a testvéremet. — Nem hiszem hadnagy úr, hogy akadjon a bányászok közt olyan ember. — Hát legalább azt tegyék meg, hogy az összekötözött létrákat bocsássák le az aknába. — Én szívesen utána nézek, csak le­gyen vállalkozó. — Öt-öt aranyat kap tőlem mindegyik — biztatta Etelka a főbírót. Etelka aztán távozni készült. — Hova akar szállni hadnagy úr ? Legyen az én vendégem. Etelka megköszönte a főbíró vendég­szeretetét s azt elfogadta. Aztán elment a piactérre, hogy elbúcsúzzék Buday kapi­tánytól. De az nem várta be, hanem vissza­indult Szebenbe. Csak az ő huszárjai ma­radtak ott. A főbíró ezeket is elszállásol­­tatta. Este terített asztal várta Etelkát. De szabadkozott, hogy nem éhes, csak fá­radt és szeretne korán lepihenni. Moldován bevezette a szobájába. Etel­ka megfogta a főbíró kezét s elérzékenyül­­ten mondta : — Főbíró úr, lehet-e itt koszorút kapni? — Talán, felelte Moldován. — Ha nem találom meg a testvéremet, legalább egy koszorút szeretnék tenni a halottakra. Egy szál virág neki is jutna belőle. Szegény, annyira szerette a virágo­­gokat. Etelka alig tudta visszafojtani a köny­­nyeket, amik a szeméből törtek fel, állomást és vasúti jegyet váltott. Ha körül­néz, maga mögött láthatja azt az öregurat, ki az egész tárgyalást különös érdeklődés nélkül végig hallgatta. Rákhei azonban nem ügyelt senkire, hanem beült egy első­­osztályú szakaszba, hová az indulás pilla­pillanatában az öreg itt is követte őt. Rákhei az újságba temetkezett, mert ő is vett egyet a rikkancsoktól. Kimond­­hatalan öröm volt ránézve, hogy nyom­tatásban is olvashatta : »Nem bűnös !«— Szemei könyekkel teltek meg és csak azért törölte fel, hogy újra láthassa e szavakat. Hasáb hasáb után tárgyalta az esetet. — Mit szól hozzá, nagyságos asszo­nyom? A hang a kocsiszakasz túlsó végéről jött. Rákhel nem felelt rá, félelem fogta el a gondolatra, hogy valaki rá ismert. De aztán elgondolta magában, hogy a felmentő ítélet után joga van neki nyíltan bárkinek is a szemébe nézni s megkockáztatni a kérdést : — Mihez? — Ugyanazt az újságot olvassuk mind­ketten, felelte a kérdést tevő­­a legnagyobb udvariassággal, s igy elgondoltam, hogy ugyanazon tárgy olvasásánál bizonyára egyforma bámulatot érzünk az ítélet fölött. — A Minchen esetet érti ön ? kérdezte Rákhel nyugodtan, a legcsekélyebb izga­tottság nélkül a hangjában. Én is azt olvas­­tam persze, mint mindenki e pillanatban. Én azonban nem osztom az ön nézetét az ítéletről. A fiatal nő magatartása époly egy­szerűn természetes volt, mint a szavai. A túlsó sarokban ülő úr azonban hirtelen fölhúzta bozontos szemöldökeit, míg az alattuk lévő fekete szemek egy pillanatra élénken fölvillámlottak. — Bocsánat, mondta aztán újra mo­solyogva, én tudtommal nem fejeztem ki nézetemet erről a pontról. (Folytatjuk.) — Reggelre itt lesz a koszorú, — nyug­tatta meg boldogan. — Jó éjt, főbíró úr, — szólt susogó hangon Etelka. A tiszteletes menyasszonya egyedül maradt. Ledobta a köpenyegét, aztán az ágy szélére ült. Arcát tenyerébe rejtette és hangosan zokogott. — Szegény Lajoskám, nem hittem, hogy egy sóaknában találkozunk utoljára. Ó, Istenem.! Most érzem csak, hogy meny­nyire szeretlek. A csaták raámorító füzé­ben is mindig te rád gondoltam. Nekem te voltál az élet, a szabadságba független­ség. Veled elvesztettem mindent. Hörögve mondta ezt, mintha a szivé­ből lassan folyt volna el a piros élet. Aztán felállott, lehúzta a csizmáját, levetette az atilláját, elfújta a gyertyát s ágyba feküdt. De nem aludt. A fal felé fordult, lehunyta a szemét s előtte állott a tiszteletes. Sápadtan, véresen, mellére bukott fővel. A kezével mintha intett volna neki, hogy kövesse. Képzeletében tavasz volt, zöld lombok közt énekes madarak daloltak. És lázában ő is velük dalolt. A sze­ráfok éneke lehetett ilyen lágyan zengő. Egész éjjel lázálmai voltak. Mikor megvirradt, a főbíró kopogtatott az ajtaján, egy szép koszorúval nyitott be. Etelka fölemelte a fejét. A koszorú láttára föleszmélt. Leugrott az ágyról, felkapta az atilláját. — Van létra? — kérdezte Moldo­ván­tól. — Nincsen, hadnagy úr. Etelka felpattant. — Az lehetetlen, főbiró úr ! — Az egész városban nem akad ember, aki le merne bocsátkozni az aknába. — Lemegyek én, csak az akna nyílá­sáig hozzák el a létrákat. — Erre sem akar vállalkozni senki. (Folytatjuk.) BUDAPEST 1910. augusztus 10., szerda.

Next