Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Két regényről

Budapest igazán nem csak alkalmi szállása a magyar írónak, hanem mint a valódi otthon, formálója, nevelője, bizonyos fokig munkatársa is. Azokban a doktori értekezésekben, melyek az álmos magyar egyetemi katedrák tövében születnek, gyakran olvasunk Budapest »szerepéről«, de a vaksi tudós-palánták legfeljebb arra szorítkoznak, hogy meg­számlálják, hány szépíró élt ebben vagy abban az esztendőben Budapesten s ehhez mérten megállapítj­ák, hogy ekkor virágzó, amakkor meg pangó irodalmi élet volt fővárosunkban. Legfeljebb még elkecse­regnek arról, hogy Virág Benedek milyen­nek látta a pesti dunapartot s diadallal szögezik le, hogy Arany János már nem olyannak látta. Mindez nem is haszon­nélkül való, de Budapest talán mégsem csak mint gyűlde vagy látványosság érdekes az irodalom szempontjából. Sőtér István legújabb regényét olvasva füstölögtem így magamban. Mert ez a regény (A kísértet. Budapest, év nélkül, Franklin) Párisban esik meg, annak is egy meghitt, vén zugában, a Rue d'Ulm­ben, a mi Eötvös Collég­umunk példaadó ősének, a világhírű Ecole Normale Supé­rieure-nek falai között és sugárkörében. Francia, sőt párisi ember se sok ismeri ezt­ a meghitt világot, az Ecole Normale a kiváltságosok, a Bergsonok, Jauresek, Péguyk iskolája. A városlakó latinok urbanista műveltségének capitoliuma ez az intézet, parányi diákszobáiban forr az, ami Párist Franciaország politikai erőviszonyaitól függetlenül a Városok Városává tette. Könyvtárnyit olvastam össze erről a jelentéktelen külsejű párisi házról s agyafúrt ürügyekkel loptam magam falai közé egy-egy kurta tisztelgő látogatásra, hogy beszívjak valamit leve­gőjéből, mely nélkül Párisban örökre idegen marad az idegen, vidéki marad a városlakó is, még ha maga Páris is a város, hol élhetni boldog. Álomhűs emlé­kezéssel merültem el Sőtér könyvébe s eleinte alig vettem észre glosszázó emlé­keim zsibongásában azt a könnyed bizton­ságot, mellyel a szerző bevezeti olvasóját ebbe a »szentek szentjébe«, csak a soha­nem alvó kritikus hessentette el enlékeim zaját , mert ez a biztonság olyan stilisz­tikai biztonság volt, ez a könnyedség annyira természetes volt, hogy arra már figyelni kellett. Stilisztikai biztonsággal és természetes könnyedséggel akkor ír az író, mikor tárgya, irálya s egyénisége között bizonyos homogeneitás van, mikor stílusa bizonyos értelemben életstílus. Ekkor gondoltam Budapestre, iro­dalmi munkatársi szerepére. A múltban mindig volt valami vidékiesség abban, ha magyar író külföldi nagyvárosok hangulatát idézte, a magyar irodalom a külföldi városokat mindig béka-perspek­tívából, nagyon alulról nézve figyelte. Ez a béka-perspektíva vagy romantikus rajongásával, vagy a Kondorosi Csárdát idéző, reménytelen, csakazértis parlagi­ságával, vagy az adathalmozó, helyi különlegességekben tobzódó, gyanúsan fitogtatott jólértesültségével árulta el magát. Sőtér regénye nem az egyetlen, de talán a legszebb példája annak, hogy ez a hajmánt való zarándoklás megszűnt a nyugati metropolisok felé, hogy otthon vagyunk a városos Európában. S erre nem magyarázat az, hogy Márai, Illyés Gyula, Déry Tibor esztendőkig éltek nyugati metropolisokban, sőt jelen eset­ben az sem elégséges magyarázat, hogy Sőtér István ama kiváltságos magyarok egyike, kik az Ecole Normale-ban diákos­kodtak. Az elégséges magyarázat az, hogy közben Budapest maga is igazi várossá nőtt, hogy az ország parasztságának vé­rén, munkásságának verítékén, Krudyk, Karinthyk, Kosztolányik stílusán falak­ban s életformákban egy olyan fővárosunk épült, melyből kiröpülve, hová vissza­szállva az író nem idegenként érkezik s nem idegenkedve formálja meg élmé­nyeit. Páris nem Bakony többé s Buda­pest nem Európa bucsája, hanem az Ecole Normale és az Eötvös Collégium városai. BÓKA LÁSZLÓ 1. SŐTÉR ISTVÁN A KÍSÉRTET 2. HOLLÓS KORVIN LAJOS HÁTSÓLÉPCSŐ Először akkor gondoltam erre, amikor romladékos voltában először viszont­láttam. Másodszor s immár sokkal vilá­gosabban s bensőségesebben, mikor Sőtér könyvét elolvastam. Mert persze a könyv nemcsak stilisztikájával áll kétlábon a párisi témával szemben, hanem szerkezete és költői szépsége is európai arányú és értékű. Nem franciás regény, nem olyan mint egy párisi regény, hanem európai magyar regény, ami azt jelenti, hogy nem szorul mentségre s európai színvonala megengedő mondatok bocsánatkérése nél­kül is állja a versenyt s hogy magyarsága nem néprajzi furcsaság többé. Lélektani regény — hőse egy francia diák, ki Flau­bert Bovarynéjét tanulmányozza a tudat­hasadásig beleéli magát Bovary úr szere­pébe —, de nem esik bele abba az újkori mese-romantikába, mely egy kórrajz fordulataival, egy orvosi leírás meséjével pótolja az irodalmi formálás szépségét, hanem a szemlélő író és a szemlélt lélek­tani helyzet kölcsönhatását ábrázolja. A regény szépsége az a mohóság, ahogy az író belemerül a szerencsétlen hős beteg lelkének örvényébe s az a riadt tartóz­kodás, ahogy visszaborzad a lélektani kalandtól, mely saját lelkének veszélyes és elleplezett zugaira irányítja a gonosz esélyek figyelmét. A kandi vonzódás és a józan taszítás izgalma vibrál stílusában. Tárgyilagos hűvösséggel és fegyelmezett­séggel ír arról a tárgyilagosságról és fegyelmezettségről, mely valójában nem is olyan hűvös és szenvtelen, hanem forró­ságot és szédülést leplez. Az első személy­ben elmondott történetben kínos mérték­tartással marad háttérben úgy, hogy nemcsak a skizofréniás regényhős sorsá­nak valóságát ábrázolja, hanem mély tárnákat nyit a saját lelkének legforróbb mélyeiben s érezteti azt a távlatot is, amiről szó sincs a regényben : a magyar szem realista látkörét. Ne irigyelje Sőtér István, hogy a szép könyvéért járó babérból egy levelet Buda­pestnek is elkértünk. Marad neki elég. * Az olvasó elfeledkezik az író tehetségé­ről s es arról, hogy regényt olvas, mikor belemerül Hollós Korvin Lajos vas­kos regényébe (Hátsólépcső, Anonymus). Milyen gazdag anyag! A regény néhány évtizedes tartama s színhelye, — egy pesti bérház hátsó udvara és ami onnan látszik a pesti életből, — sőt a regényhős kispolgári lelkivilága túlságosan szűk keretnek látszik ahhoz, hogy a meg­figyeléseknek és élményeknek ezt a töme­gét összefogja. Mintha a nekilendülő városkutatásnak, jelesül annak a Buda­pest néprajza iránt feltámadt érdeklődés­nek futna elébe az író, mely most bányász­sza a romok alól nemcsak nagymama sublótját, hanem a budapesti ember életének a rendjét is. A pillanat nemcsak az írói ösztön s a tudományos érdeklődés össze­találkozása okán szerencsés, hanem azért is, mert az időpont éppen megfelelő. Mert régebben megíródhatott volna ez a regény, de kiadóra semmiképp sem talált volna a közelmúlt cenzúra­viszonyai között,­­ vagy le kellett volna mondania az életábrázolás teljességéről, az esemé­nyek politikai ábrázolásáról. Erről is lehetne vitázni persze, hogy az együgyű és jellegzetesen pesti kispolgár Báva Vendel életútját meg tudta volna-e írni az elnyomatás bilincses idején valaki, kevésbbé meztelen stilisztikával s el­mélyülőbb lélekrajzzal, — de a vita meddő és igaztalan lenne. Mert nem kétséges, hogy annak az életszemléletnek, melyet Korvin Lajos követ, adaequat kifejezési formája a naturalizmus határán járó realizmus s ez az ábrázolásmód teljes tisztasággal csak a szabadság levegőjében érvényesülhet. Az már teljességgel az irodalomra tartozik, hogy ez a naturalista realizmus­sal írott regény, mely anyagában nem válogat és nem értékel, éppen nem realiz­musával hat, hanem azzal a furcsasággal, hogy a történetet első személyben, önélet­rajzszerűen egy szűklátókörű, ostoba emberrel mondatja el az író. Ez csak a legraffináltabb stilizáltsággal valósítható meg : a szuggesztív emberi dokumentu­mokat úgy kell értetlenül és ostobácskán elmondatni, hogy szuggesztivitásuk ne veszítsen semmit, sőt megnövekedjék általa. Ez a stilizált primitívség néha mesterien sikerül, de túl hosszú a regény ahhoz, hogy az író végig bírja az ostoba szerepének hanghordozását, el-el szólja magát okosan olykor. Ez egyenetlenné teszi munkáját, bár nem annyira, hogy elfeledhetnők anyag és stílus ellentétes közegének azt a bizarr egymásrahatását, ami a regény művészi szépsége. Az anyag gazdag áradása a frisseség, ifjúság be­nyomását kelti : első regénynek így is illő hatni. A kritikus feledi kifogásait, de az író legyen kritikusa magának, válogasson s ne pazaroljon. Nem a realiz­musról szeretnék lebeszélni, hanem arra figyelmeztetjük, hogy kétféle realizmus van. Az öreg Dürer, mikor az Apostol­fej­eket festette, már nem pepecselt min­den hajszállal, ráncocskával, mint ifjú­korában tette, mégis realista maradt. Öreg­kori reali­zmusa nem fogyatékosabb, hanem monumentálisabb és szuggesztívebb! A »BUDAPEST« I. évfolyam 1. számának sértetlen, jó állapotban lévő példányait a kiadóhivatal megvételre keresi. (Központi városháza, II. em. 244. sz.) шт Ё •

Next