Budapest, 1946. (2. évfolyam)
1. szám - JÁNOSSY DÉNES: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei 1945-ben
3« JANOSSY DENES Közgyűjteményeink az ostrom alatt és az ostrom után ( ! Маиуаг Nemzeti Múzeum nagy tanácsülés elhangzott leszámoló ! Mi mikor ma, a háborús események következtében két év óta először gyűltünk egybe, azt hiszem, mindenekelőtt a Gondviselésnek kell hálát adnunk, hogy átsegített minket a közelmúlt viharos hónapok megpróbáltatásain és szerepet juttatott nekünk abban az építő munkában, melyet emelkedett szívvel kell vállalnunk egy jobb magyar jövendő kialakítása érdekében. A Magyar Nemzeti Múzeum utolsó teljes ülése óta Középeurópában egy világ omlott össze, maga alá temetvén annak irányítóit, politikai rendszereit és az itt élő népek ősi kultúrájának megszámlálhatatlan emlékét. Azonban a természet örök törvényei szerint a romok alatt is újra sarjad az élet, melynek biztató jelei az elpusztított magyar földön és az elalélt magyar szellemiség körében egyaránt mutatkoznak. Amikor ezeréves hazánk életének új szakasza küszöbén állunk, sajátos magyar kultúránk lendítő erejére, mint az újjáépítésnek nélkülözhetetlen szellemi eszközére nyomatékosan rá kell mutatnunk. Éppen ezért fel kell hívnunk a nyilvánosság figyelmét kulturális emlékeink legnagyobb tárházára, a Magyar Nemzeti Múzeumra, melynek munkaterületét és a szellemi újjáépítésben való szerepét, évszázados hagyományaira támaszkodva, de a korszerű kívánalmaknak megfelelően óhajtjuk főbb vonásokban megjelölni. A múzeológia hazai és külföldi művelése terén eddig két irányzat találkozott, vagy állott szemben egymással. Sokan voltak — köztük számos mértékadó kultúrtényezőnk is — akik az ú. n. tudománypolitikai irány képviselőinek vallották magukat. Felfogásuk szerint a Magyar Nemzeti Múzeum önkormányzati szervezetébe tartozó nemzeti nagy közgyűjteményeink az öncélú, tiszta tudomány művelésére és fejlesztésére vannak szinte kizárólagosan hivatva. Mások viszont az ú. n. művelődéspolitikai irány hívei, közgyűjteményeink tudományt mívelő és fejlesztő szerepét csak annak gyakorlati érvényesülésében, jelesül a közművelődés széleskörű előmozdításában tartották inkább nemzeti fontosságúnak. Azonban, egy újabb vesztett háború után, amikor magyar népünk szellemi felemelkedését és lelki megújulását csak a nemzeti művelődés általános kiterjesztésének demokratikus útjain remélhetjük, azt hisszük, hogy közgyűjteményeink nemzeti fontosságú feladataikat csak az említett két tudományos irányzat egyenlő érvényesítésével tölthetik be helyesen, mint ahogy azt a külföldi nagy demokráciák a British Museum által képviselt muzeológiai elvek alapján már régen valóra váltották. Midőn Múzeumunk nemzeti feladatainak maradéktalan ellátása érdekében ezen a külföldön is követett kettős csapáson óhajt haladni, talán nem lesz tanulság híjján, ha az utolsó teljes ülésünk óta eltelt időszakra visszatekintünk, hogy feltárjuk gyűjteményi veszteségünk mérlegét és körvonalazzuk azokat a tudományos és gyakorlati problémákat, melyeknek sikeres megoldásában látjuk kulturális elhivatottságunk zálogát. Már a múlt évben is, a hozzánk mindjobban közeledő hadiesemények hatása alatt, a Magyar Nemzeti Múzeum önkormányzati szervezetébe tartozó nemzeti nagy közgyűjteményeink vezetői — kultúremlékeink megmentése miatt érzett felelősségük tudatában — aggodalommal eltelve mérlegelték a biztonságos elhelyezési lehetőségeket. Az óvóintézkedések kérdésében azonban az intézmények vezetőinek körében nem alakult ki egységes álláspont. Egyeseknek az volt a meggyőződésük, hogy közgyűjteményeinket azok decentralizálása esetén a fennálló veszélyeknél is nagyobbaknak tesszük ki, mert szakszerű őrzőhelyükről elmozdítva azoknak sem biztonságosabb elhelyezését, sem megőrzését elérni nem tudjuk. Mások viszont azt a felfogást vallották, hogy a gondjaikra bízott közgyűjtemények mind a szárazföldi, mind a légi hadműveletekkel szemben Dunántúlon nagyobb biztonságban lesznek, nem mérlegelvén kellőképen azt az eshetőséget, hogy Budapest eleste után a hadműveletek majd dunántúli területeken is átviharzanak és ebben az esetben az odaszállított gyűjtemények sorsa bizonytalan lesz, így került az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum képanyagának legjava Dunántúlra, majd később nyugatra. Ha nem sikerül ezt maradéktalanul felkutatni, felbecsülhetetlen veszteség éri azt a közgyűjteményünket, mely művészeti értékeinek nemzetközi súlyánál fogva jelentőségben eddig a nagy európai képtárak után következett és a maga nemében Keleteurópában egyedülálló értéket képviselt. Hasonlóképen pótolhatatlan károk származnának abból, ha az Országos Széchenyi Könyvtárnak ugyancsak Dunántúlra, majd nyugatra szállított régi magyar könyvanyagát, továbbá az Országos Magyar Történeti Múzeumból származó és a hazai művelődéstörténet egyedülálló emlékeit képviselő tárgyakat vissza nem szerezhetjük. Nagy veszteséget szenvedett az Országos Magyar Természettudományi Múzeum is, mert vidékre szállított egyes gyűjteményei részben az ott lezajlott hadműveleteknek estek áldozatul. A fővárosban maradt közgyűjteményeink közül jelentékeny kárt szenvedtek néprajzi és növénytári gyűjteményeink is, mely csak hosszú évek fáradságos munkájával lesz esetleg pótolható. A budai oldalon álló Magyar Országos Levéltár sikeresen állta az ötvennapos ostrom megpróbáltatásait, míg az oda minden tiltakozásunk ellenére erőszakkal betelepített négyszázszemélyes német hadikórház a sebesülteknek éjjel-nappal való odaszállításával magára nem vonta az ostromló hadsereg repülőinek koncentrikus támadását. A helyzetet súlyosbította, hogy Pest eleste után szinte óránként hatoltak be a Levéltárba a Dunán visszaözönlő seregek összezsúfolt alakulatai, melyeket bár sikerült az épület megszállásától visszatartanunk, azonban nem akadályozhattuk meg, hogy az épület körül gépfegyverfészkeket, ágyúállásokat ne állítsanak fel, amivel heteken át szakadatlan gépfegyver- és ágyútüzet vontak ezeréves írásos emlékeinket rejtő vasbeton raktárainkra. Ennek következménye volt, hogy az épület négyemeletes északnyugati raktárszárnya az ostrom utolsó napján beomlott, maga alá temetvén az ott elhelyezett XVIII. és XIX. századi kormányhatósági levéltáraink egy részét, melyet azonban már sikerült — habár csak hiányosan — a romok alól biztonságba helyezni. Ellenben pótolhatatlan kár érte a Levéltárat a hadikórház által tönkretett különböző levéltári állagokkal, továbbá a Bécsi-kapu felé eső raktárszárny III. emeleti termének gyújtóbomba által okozott kiégésével, melyben erdélyi és családi levéltárak, továbbá más kisebb-nagyobb értékű levéltári állagok váltak a lángok martalékává. Mindamellett történetírásunk alapvető forrásai nagyjában épen vészelték át a válságos időket és biztos alapjául szolgálhatnak a módszeres történeti kutatásnak. A hadműveletek befejezése után olyan feladatok hárultak a Magyar Nemzeti Múzeumnak ostromot átélt tisztviselőire és alkalmazottaira, amilyenre nincsen példa közgyűjteményeink történetében. Miután az intézmények vezetőinek túlnyomó többsége nyugatra távozott, a helyükbe lépő fiatalabbaknak kellett az áldozatos munkát vállalnia, hogy közgyűjteményeink fennmaradását biztosítsák, a beomlott vagy megsérült épületek helyreállítását szorgalmazzák, a tisztviselők és alkalmazottak szociális érdekeit istápolják és ezzel megteremtsék a tudományos munka nélkülözhetetlen előfeltételeit. Mivel elháríthatatlan akadályok háródltak az önkormányzat gyakorlására hivatott Igazgatótanács működése elé, лг intézmények ideiglenes vezetőinek kollégiuma szükségjog alapján mint Főigazgatói Értekezlet vállalta magára a Múzeum ügyeinek intézését, míg az Igazgatótanács a jogszabályainkban biztosított önkormányzat keretei között, működését újra meg nem kezdhette. Ha most, az ostrom befejezése óta eltelt hónapok munkájára visszatekintünk köszönettel tartozunk a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, melynek hathatós támogatása nélkül nem lett volna lehetséges, hogy az újjáépítési munkálatokat megindíthassuk és azokat a folyó év tavasza óta fennakadás nélkül folytathassuk. Ennek eredményeképen a Magyar Nemzeti Múzeum központi épületében.