Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - JÁNOSSY DÉNES: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei 1945-ben

3« JANOSSY DENES Közgyűjteményeink az ostrom alatt és az ostrom után ( ! Маиуаг Nemzeti Múzeum nagy tanácsülés elhangzott leszámoló ! M­­­i mikor ma, a háborús események következtében két év óta először gyűltünk egybe, azt hiszem, mindenekelőtt a Gond­viselésnek kell hálát adnunk, hogy átsegí­tett minket a közelmúlt viharos hónapok megpróbáltatásain és szerepet juttatott nekünk abban az építő munkában, melyet emelkedett szívvel kell vállalnunk egy jobb magyar jövendő kialakítása érdeké­ben. A Magyar Nemzeti Múzeum utolsó teljes ülése óta Középeurópában egy világ omlott össze, maga alá temetvén annak irányítóit, politikai rendszereit és az itt élő népek ősi kultúrájának megszámlálha­tatlan emlékét. Azonban a természet örök törvényei szerint a romok alatt is újra sar­jad az élet, melynek biztató jelei az el­pusztított magyar földön és az elalélt magyar szellemiség körében egyaránt mu­tatkoznak. Amikor ezeréves hazánk életének új szakasza küszöbén állunk, sajátos magyar kultúránk lendítő erejére, mint az újjá­építésnek nélkülözhetetlen szellemi eszkö­zére nyomatékosan rá kell mutatnunk. Éppen ezért fel kell hívnunk a nyilvános­ság figyelmét kulturális emlékeink leg­nagyobb tárházára, a Magyar Nemzeti Múzeumra, melynek munkaterületét és a szellemi újjáépítésben való szerepét, évszázados hagyományaira támaszkodva, de a korszerű kívánalmaknak meg­felelően óhajtjuk főbb vonásokban meg­jelölni. A múzeológia hazai és külföldi műve­lése terén eddig két irányzat találkozott, vagy állott szemben egymással. Sokan vol­tak — köztük számos mértékadó kultúr­tényezőnk is — akik az ú. n. tudomány­politikai irány képviselőinek vallották magukat. Felfogásuk szerint a Magyar Nemzeti Múzeum önkormányzati szerve­zetébe tartozó nemzeti nagy közgyűjte­ményeink az öncélú, tiszta tudomány művelésére és fejlesztésére vannak szinte kizárólagosan hivatva. Mások viszont az ú. n. művelődéspolitikai irány hívei, köz­gyűjteményeink tudományt mívelő és fej­lesztő szerepét csak annak gyakorlati érvényesülésében, jelesül a közművelő­dés széleskörű előmozdításában tartották inkább nemzeti fontosságúnak. Azonban, egy újabb vesztett háború után, amikor magyar népünk szellemi felemelkedését és lelki megújulását csak a nemzeti művelő­dés általános kiterjesztésének demokra­tikus útjain remélhetjük, azt hisszük, hogy közgyűjteményeink nemzeti fontos­ságú feladataikat csak az említett két tudományos irányzat egyenlő érvénye­sítésével tölthetik be helyesen, mint ahogy azt a külföldi nagy demokráciák a British Museum által képviselt m­uze­ológiai elvek alapján már régen valóra váltották. Midőn Múzeumunk nemzeti feladatai­nak maradéktalan ellátása érdekében ezen a külföldön is követett kettős csapáson óhajt haladni, talán nem lesz tanulság híjján, ha az utolsó teljes ülésünk óta eltelt időszakra vissza­tekintünk, hogy feltárjuk gyűjteményi veszteségünk mérlegét és körvonalazzuk azokat a tudományos és gyakorlati problémákat, melyeknek sike­res megoldásában látjuk kulturális elhiva­tottságunk zálogát. Már a múlt évben is, a hozzánk mind­jobban közeledő hadiesemények hatása alatt, a Magyar Nemzeti Múzeum önkor­mányzati szervezetébe tartozó nemzeti nagy közgyűjteményeink vezetői — kul­túremlékeink megmentése miatt érzett felelősségük tudatában — aggodalommal eltelve mérlegelték a biztonságos elhelye­zési lehetőségeket. Az óvóintézkedések kérdésében azonban az intézmények veze­tőinek körében nem alakult ki egységes álláspont. Egyeseknek az volt a meggyő­ződésük, hogy közgyűjteményeinket azok decentralizálása esetén a fennálló veszé­lyeknél is nagyobbaknak tesszük ki, mert szakszerű őrzőhelyükről elmozdítva azok­nak sem biztonságosabb elhelyezését, sem megőrzését elérni nem tudjuk. Mások viszont azt a felfogást vallották, hogy a gondjaikra bízott közgyűjtemények mind a szárazföldi, mind a légi hadmű­veletek­kel szemben Dunántúlon nagyobb bizton­ságban lesznek, nem mérlegelvén kellő­képen azt az eshetőséget, hogy Budapest eleste után a hadműveletek majd dunán­túli területeken is átviharzanak és ebben az esetben az odaszállított gyűjtemények sorsa bizonytalan lesz, így került az Országos Magyar Szép­művészeti Múzeum képanyagának leg­java Dunántúlra, majd később nyugatra. Ha nem sikerül ezt maradéktalanul fel­kutatni, felbecsülhetetlen veszteség éri azt a közgyűjteményünket, mely művé­szeti értékeinek nemzetközi súlyánál fogva jelentőségben eddig a nagy európai kép­tárak után következett és a maga nemé­ben Keleteurópában egyedülálló értéket képviselt. Hasonlóképen pótolhatatlan károk származnának abból, ha az Orszá­gos Széchenyi Könyvtárnak ugyancsak Dunántúlra, majd nyugatra szállított régi magyar könyvanyagát, továbbá az Orszá­gos Magyar Történeti Múzeumból szár­mazó és a hazai művelődéstörténet egye­dülálló emlékeit képviselő t­árgyakat vissza nem szerezhetjük. Nagy veszteséget szen­vedett az Országos Magyar Természet­tudományi Múzeum is, mert vidékre szál­lított egyes gyűjteményei részben az ott lezajlott hadműveleteknek estek áldoza­tul. A fővárosban maradt közgyűjtemé­nyeink közül jelentékeny kárt szenvedtek néprajzi és növénytári gyűjteményeink is, mely csak hosszú évek fáradságos munkájával lesz esetleg pótolható. A budai oldalon álló Magyar Országos Levéltár sikeresen állta az ötvennapos ost­rom megpróbáltatásait, míg az oda min­den tiltakozásunk ellenére erőszakkal be­telepített négyszázszemélyes német hadi­kórház a sebesülteknek éjjel-nappal való odaszállításával magára nem vonta az ostromló hadsereg repülőinek koncent­rikus támadását. A helyzetet súlyosbí­totta, hogy Pest eleste után szinte órán­ként hatoltak be a Levéltárba a Dunán visszaözönlő seregek összezsúfolt alaku­latai, melyeket bár sikerült az épület meg­szállásától visszatartanunk, azonban nem akadályozhattuk meg, hogy az épület körül gépfegyverfészkeket, ágyúállásokat ne állítsanak fel, amivel heteken át szaka­datlan gépfegyver- és ágyútüzet vontak ezeréves írásos emlékeinket rejtő vasbeton raktárainkra. Ennek következménye volt, hogy az épület négyemeletes északnyugati raktárszárnya az ostrom utolsó napján be­omlott, maga alá temetvén az ott elhelye­zett XVIII. és XIX. századi kormány­hatósági levéltáraink egy részét, melyet azonban már sikerült — habár csak hiá­nyosan —­ a romok alól biztonságba helyezni. Ellenben pótolhatatlan kár érte a Levéltárat a hadikórház által tönkretett különböző levéltári állagokkal, továbbá a Bécsi-kapu felé eső raktárszárny III. eme­leti termének gyújtóbomba által okozott kiégésével, melyben erdélyi és családi levéltárak, továbbá más kisebb-nagyobb értékű levéltári állagok váltak a lángok martalékává. Mindamellett történetírá­sunk alapvető forrásai nagyjában épen vészelték át a válságos időket és biztos alapjául szolgálhatnak a módszeres tör­téneti kutatásnak. A hadműveletek befejezése után olyan feladatok hárultak a Magyar Nemzeti Múzeumnak ostromot átélt tisztviselőire és alkalmazottaira, amilyenre nincsen példa közgyűjteményeink történetében. Miután az intézmények vezetőinek túl­nyomó többsége nyugatra távozott, a helyükbe lépő fiatalabbaknak kellett az áldozatos munkát vállalnia, hogy köz­gyűjteményeink fennmaradását biztosít­sák, a beomlott vagy megsérült épületek helyreállítását szorgalmazzák, a tisztvise­lők és alkalmazottak szociális érdekeit istápolják és ezzel megteremtsék a tudo­mányos munka nélkülözhetetlen előfel­tételeit. Mivel elháríthatatlan akadályok háródltak az önkormányzat gyakorlására hivatott Igazgatótanács működése elé, лг intézmények ideiglenes vezetőinek kollé­giuma szükségjog alapján mint Főigaz­gatói Értekezlet vállalta magára a Mú­zeum ügyeinek intézését, míg az Igazgató­tanács a jogszabályainkban biztosított önkormányzat keretei között, működését újra meg nem kezdhette. Ha most, az ostrom befejezése óta el­telt hónapok munkájára visszatekintünk köszönettel tartozunk a vallás- és köz­oktatásügyi minisztériumnak, melynek hathatós támogatása nélkül nem lett volna lehetséges, hogy az újjáépítési munkálato­kat megindíthassuk és azokat a folyó év tavasza óta fennakadás nélkül folytathas­suk. Ennek eredményeképen a Magyar Nemzeti Múzeum központi épületében.

Next