Budapest, 1947. (3. évfolyam)
7. szám - HATVANY LAJOS: Petőfi Pestje
H ATVANY LAJOS Iekintettel arra, hogy Petőfinek 1833/35. tanévek folyamán Pesten, előbb az evangélikus s aztán a piarista gimnáziumban töltött két esztendejére vonatkozó adatoknak, mintha csak a sors kaján hatalmai esküdtek volna ellenük össze, sajnálatos híjával vagyunk, engedjék meg, hogy felvonultassam Önök előtt a magyarok országa egykori német fővárosának tizedik és tizenegyedik évébe járó gyermek szemében tükröző képeit és fülében visszhangzó hangjait. A SZÉN-TÉR. A mai Deák-teret Szén-térnek hívták. Az evangélikus templommal és az iskolával szemben állt, még csak minap is, amíg bomba nem érte, a Két Törökhöz címzett ház, egykor Wodianer bankáré, amely nevét a háztetőre épült, kőoszlopos párkány szélén elfektetett két töröknek szobrától kapta. Ez a két messziről látható, szakállas, turbános alak emeli magasba (Ferenc császárnak? Mária Teréziának? Károly császárnak?) ovális keretből kidomborodó képét. E kép alatt egy kettéosztott emléktábla, amelynek lentről nehezen kisillabizálható betűi, az alább következő felírásban futnak össze : »DES II. JOSEFSMACHT ZWANG TÜRKEN. WUIH IN BAND. DER II. LEOPOLD MEHRT RUH UND FRIED IN LAND. SORGT FÜR UNSER WOHL ES FORTGEDEIHET UXSE R WIRKEN. DRUM ZUM DENKMAHL HEIST DIES BEY DEN II TÜRKEN.« A Váci-út és Király-utca balsarkán állt, a mai Anker-udvar helyén, háromszögletes, timpanonszerű tetejével az úgynevezett Gyertyánffy-ház. Egyébként mez- és dísztelen, fehér, csupaszfalú épület, amelynek egykor Katona József volt lakója s amelyben a mult századeleji komédiások ütöttek időnként tanyát. A jobb sarkon az Orczy-ház terpeszkedett, amelynek zeg-zugos udvarai, folyosói és kapui a Váci-útról a Király-utcába vezettek. Ez a ház, melyet még a mult század elején csodára mutatott Ferenc császár Sándor cárnak, már a mult század derekán, csak mint otromba architektúrás emlék csúfította el köteges sárga falával az Országút (a volt Károly-körút, azaz Somogyi Béla út) és a Király utca kereszteződését. Az udvarokon a gabonával, posztóval, gyapjúval megrakodott szekerek kirakodásának robajára a padlásokból adta válaszát a nyikorgó kerék, amelyen a zsákokat felvonó kötél forgott s e robajba és nyikorgásba bődült bele az istállókból a vásárra felhajtott barom. Fenn a raktárak és leim az istállók közt halászott ki egy-egy zsidóünnepen az emeleti zsinagógából az Orczy-hodály rengeteg zsidójának zümmögő fohásza. Az egykori imaházból, amikor a Dohány utcai zsidótemplom fölépült, koncertterem lett, ahol a pesti polgárok Liszt zongorajátékát és Jenny Lindt énekét hallgatták. Ez a terem, amikor ezelőtt vagy tizenöt esztendővel elbúcsúztam a méltán halálraítélt háztól, mint maszatos nyomdahelyiség fejezte be dicstelenül a földi pályafutását. A Szén-térnek az evangélikus iskolától balra eső frontját még abban a régi, szerény, provinciális formájában láttam, amelyből csak a Nagyhídutcába (Deák Ferenc utca) nyíló házsorban maradt meg mind mai napig egy-két görögstílű, empire ház, mintegy mutatóba. Az Erzsébet-tér, annakidején Nagy-Piac néven, üres, homokos tér, a tér körül azonban már az eljövendő Nagyvárost jelentették be, annak egykor oly büszkén hivalkodó új, de ma már oly szerényen meglapuló ódon házai. Az evangélikus iskola ívben fordul be a Sütő-utcába, a Károly-kaszárnya és Hajó-utca felé, amelyeknek málladozó házai, a régiség patinája nélkül, csak annak szinte kétszázados szenynyét őrzik a mai napig. Mégis, mintha a múlás tengerének e sivár kagylói a holt Pest-Buda csöndjének zúgását őriznék az eleven Budapest zajában. A PIARISTÁK HÁZA. 1889/90. évfolyamban, a piarista gimnázium első A) osztályának növendéke voltam. Az első B) küszöbét, mint a matematika iránt fogékonyság nélkül való diák, csak az A) és B) osztálybeli rossz matematikusoknak, hetenként kétszer közösen tartott ismétlője alkalmával, olyan értetlen és értetlen tompaságban léptem át, mint akinek fogalma sincs, hogy minő tisztességben van része. Mert az irodalom s a történelem tanárai soha, egyetlen célzással sem árulták el, hogy 1834/35-ben Petőfi Sándor ült ennek a teremnek a padsoraiban. Erős a gyanúm, hogy hajdanvaló jó tanáraim azért hallgatták el ezt a tudnivalót, mert maguk se tudtak felőle. Pedig ha csak egyszer, egyetlenegyszer felhívták volna figyelmünket ennek a teremnek kegyeletes emlékeire, akkor a gimnáziumnak Piarista utcai kiskapuja felé tartva, ezt mondogattuk volna magunkban : »Mielőtt A »Két-török«-ről elnevezett Wodianer-ház Galamb-utrai Péterffy-palota