Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Dr. Marek Antal: Emberek a gőzben

Dr. Marék Antal S­zeretem a gőzfürdő csendjét. Jól le­het a medencében pihenni és elmél­kedni. A Király fürdőbe járok, mert ott nincs akkora társadalmi élet, mint a Rudasban. Ott kisebb-nagyobb csopor­tokba verődnek az emberek, beszélgetnek, nagyokat nevetnek — és sokan vannak. Itt, a Királyban nagyobb a csend, az idejárók nem ismerik még egymást. Elnyúlnak a langyos vizű medencében, alszanak, vagy nyi­tott szemmel álmodoznak. És ez jó. Ma azonban történt valami. A közelemben letelepedett egy férfi. Feléje pillantottam, mert ő is rámnézett, és egy pillanat alatt rendünk szabályai szerint „felmértem" az ismeretlent. Idős ember volt, élénk mozgású kis vidéki bácsi. Évei számát nem tudtam megállapítani, pedig ebben mesternek hiszem magam. Arca piros volt, szeme vidámkék, haja ősz, keményszálú. Rövidre nyírt frizurá­ját felfelé fésülte, mint annak idején az apám. Volt rajta valami rendkívüli, ami a meg­engedettnél és a megszokottnál is tovább tartotta fogva a tekintetemet. A kezei. Mi­csoda kezek voltak, Istenem! Már a méretei is feltűntek. Kis termetéhez viszonyítva óriási kezei voltak. És az ujjai! Göbösek, göcsörtösek, mint egy öreg fa ága. Minden kis ízülete, mintha külön életet élt volna, kitépve magát a test arányainak törvény­szerűségéből. Ez a két hatalmas kéz merült a vízbe és emelkedett ki onnan. Nem tudtam a szemem levenni róluk. A kisöreg észrevette érdeklődésemet. — A kezeimet nézi ? Zavarba jöttem, ami pedig ritkán fordul elő velem. Orvosi gyakorlatom alatt megszok­tam, hogy soha semmin ne csodálkozzam, hogy a legválságosabb időben is megőrizzem nyugalmamat. De ez a látvány megkapott és érdeklődésemet felkeltette. Válaszomban igyekeztem könnyed lenni, hogy a kisöreg­nek ne kelljen restelkednie. — Igen. A kezeit néztem. Érdekel, mert éppen most írok könyvet a kezekről. — Könyvet ? — csodálkozott. — Mit lehet írni a kezekről ? Már átugrottam az árkot, amely megnyílt előttem, és hangom természetessé szelídült. — Ó, nagyon sokat, hiszen a kezünk által lettünk emberré. Gondolt-e már arra, hogy micsoda csodálatos szerszám a kéz? Hogy minden szerszám őse: a kalapácsé, a harapó­fogóé, az emelőé, a fúróé. A gépek is az ember kézmozdulatait utánozzák! Valamikor jósoltak belőle, kezük érintésével gyógyítot­tak a királyok és gyógyítanak az orvosok ma is. A süketek a kezükkel beszélnek, a vakok a kezükkel olvasnak. A kéz alakjából követ­keztetnek az ember jellemére. — Az én jellememet is ki lehet olvasni... ? Felemelte a két kezét és nézegette. Talán életében először vette szemügyre kidolgo­zott, deformált kezeit. Árnyék borult a szemére. — Már mondom is, ha akarja. Nyújtotta felém a jobbját. — Sokat, nagyon sokat dolgozott ezzel a két kézzel. — Hát az igaz. Tudja, a Budai méltóságos­nál voltam kertész meg afféle mindenes. Aztán amikor negyvenötben külföldre ment, elváltunk egymástól. Azóta is dolgoztam, de már nem kergetett senki. — A keze elárulja, hogy már nem dolgo­zik. A tenyere nem kemény, hanem sima, mint egy asszonyé. Elnevette magát. — Tudja, mennyire hiányzik a munka nekem? — Miért hiányzik ? Hiszen vidéken él, ott meg mindig akad valami tennivaló a ház körül. — Csakhogy én már nem élek vidéken. Pesti vagyok, hogy a fene enné meg! — Pesti? Hogyan? Halkra fogta a szót, mintha attól félne, hogy meghallja valaki. Körül is nézett, mi­előtt válaszolt. — Tudja, van egy fiam, mérnök a Ganz gyárban. Mikor az asszony meghalt, lejött hozzám a feleségével. Papa így, meg papa úgy — mondogatták, — minek maradna maga egyedül itt, a faluban ? Adja el a házát és költözzön fel hozzánk. Jó dolga lesz. Nyug­díja van, nem kell semmit sem csinálnia, kiülhet a térre, levegőzhet, sétálhat az utcán. — Folytassam? A házát eladta, a pénzt pedig megkapták a gyerekek, és vásároltak rajta egy autót. — Nahát! — álmélkodott a kisöreg — szakasztott így volt. Honnan tudja? A ke­zemből olvasta ki? — Nem onnan. De nem maga az első, akivel eladatják a vidéki házat, hogy lakást vagy kocsit vegyenek maguknak a fiatalok. Feltételeztem, hogy a mérnök­ fiának már van lakása, de még nincs autója. Hát erre kellett. Kis csend nehezedett közénk. Bizonyára arra gondol most, hogy milyen kár volt Pestre jönnie, hogy csalódott a pesti életben, talán még a gyerekekben is, akik éppen most indítják be a házon vett Moszkvicsot. Nem törtem meg a csendet, vártam, hogy ő szólaljon meg. — Tudja, ha valaki nekem, a kertésznek azt mondja, hogy egy öreg fát ültessek át valahová, messze attól a földtől, ahol év­százados gyökereit leeresztette, kinevettem volna. Pedig az ember is olyan, mint a fa. Nem lehet öreg korában áttelepíteni más­hová. Megsínyli, tudja, megsínyli, ha el nem pusztul. — Egy fán — folytatta — úgy vesszük észre, hogy meghalt, hogy egyik tavaszon már nem hoz levelet. Állva marad a kert többi fái között, de nincs benne élet. Pedig az előtte való évben hozott még néhány gyümölcsöt is, mert ez a dolga. Aztán egy napon meghal... De az ember ... az ember többet elbír, mint a fa. Nem hal meg rögtön, mert még nem jött el az ideje. De lassan haldoklik ő is ... — Mit keresek én ebben a nagy városban ? Olyan idegen nekem itt minden. A gyerekek nem rosszak, de lassan úgy érzem magam náluk, mint aki nem közéjük való. Tudja, Csongort szívok, azt az olcsó, negyvenfilléres szivart. Amikor rágyújtok, a menyem nem szól semmit, de odamegy az ablakhoz és kinyitja. Mondom, nem szól semmit, mert ha szólna, megmondanám a magamét. De nem szól. Csak az ablakot nyitja ki. — Mit kell tenni ilyen emberrel, aki hűt­len lett a földhöz ? ... Tudja, odahaza a Csanády András rajza

Next