Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Faber Miklós: A Szabadság-híd története

Hendi Péter Teárnéti triszínet Páros lábbal ugrott le a buszról, pedig nem volt valami jókedve. Nem kellett volna hagy­ni, hogy barátja elcsalja ide. Családi látoga­tás Elza néniéknél. Ugyan mi köze hozzá? Nem kellett volna hagyni. Persze, mindegy. Páros lábbal ugrott le a buszról... Különben sem szerette az ünnepeket. Sö­tét ruha, fehér ing, nyugtalanító változások. Pár évvel ezelőtt még más volt a húsvét. Ko­rai felkelés, locsolkodás, alig ismert, kedves emberek, gépiesen elhadart jókívánságok, unott arccal elfogadott pirostojások, lázas számlálgatása a kapott forintoknak, verseny a fiúk között. Régen volt, kinőtt már belőle. Nyáron már tizennégy éves lesz. Most már a húsvét sem több, mint sötét ruha, fehér ing, nyugtalanító változások. Nem maradt belőle más, csupán a kölniszag — megkülön­böztetőül. Feri előtte szállt le. ő is páros lábbal. Most ott fütyörészik mellette, teljesen gondtala­nul. Örül, hogy sikerült magával csalnia. Ta­lán az első pillanattól biztos volt, hogy sike­rülni fog. Talán nem is baj, hogy eljött. So­ha nem járt még barátja nagynénjénél, csak azt tudta, hogy jó sütemény van és Elza né­ninek kezet kell csókolni. — Ott laknak, abban a házban — mutatja Feri. Szép kétemeletes épület, üvegfalú lépcső­házzal. Régóta tetszik neki az ilyen, ez mo­dern. Egyszer majd ő is ilyen házban fog lak­ni. Barátja hátbaüti. — Mi az ? Mi bajod van ? Nincs semmi baja, de ezt most nem tudja kimondani. Most nincs kedve beszélni. Nem szereti, ha váratlanul hátbaütik. Csak később szól, amikor már ott vannak a ház közelében. — Az esőkabátot elfelejtetted. Feri mosolyog. Amikor hosszan kérte, hogy kísérje el, ő nem akart jönni. Mondta, hogy nincs kedve, és felsőkabátot sem hozott magával. Feri erre — mivel egyáltalán nem fázik — készséggel felajánlotta a sajátját, és most állja a szavát. Mosolyog. — Tessék. Ennyi előnyt adok. — Nagy dolog — mondja flegmán és fel­veszi a kabátot. Feri tovább mosolyog. — Majd meglátod. Kati nagyon jó nő. Kati Elza néni lánya. Barátja már róla is mesélt: tizenhétéves, szőke hajú és nagyon jó nő. Hát aztán­ őt ez alig érdekli... Jó süte­mény van és Elza néninek kezet kell csókol­ni. Az első emeleten megáll. Talán nem fog ártani egy próba. Feri szívesen mutatja, ho­gyan kell, puhán megfogja a kezét, kicsit emeli, kicsit ráhajol és lágyan megcsókolja. Most rajta a sor. — Egész jó, csak ne olyan mereven! Mégegyszer próbálja. Ez az, így már jó. Felérnek a másodikra, Feri már megnyom­ná a csengőt. — Várj egy kicsit! Nézd meg a nyakken­dőmet ! Feri megnézi, és arcához emelt kézzel mo­solyog. — Hát öregem! — mondja jellegzetes hanghordozással, aztán rögtön munkához lát, és percek alatt olyan háromszöget köt, hogy neki csak úgy dagadnak tőle a nyakán az erek. Most már szólhat a csengő. Kati nyit ajtót. Csakugyan nagyon jó nő. Feri rögtön a köszönés után beszélni kezd: — Bemutatom az én legjobb barátomat, aki kizárólag szőke nőkkel foglalkozik. Ettől egy kicsit kellemetlen érzése támad. Igazán nem kellett volna ezt mondani. Mi­nek rögtön az elején reklámot csinálni ? . . . Bemennek a szobába. Elza néni az ablak mellett ül, kényelmes fotelben, és könyvet olvas. Kedves mosollyal fogadja őket. Feri megy elöl. — Elhoztam a barátomat — mondja de­rűs arccal, miután puhán és lágyan produ­kálta már a kézcsókot. Most ő következik. Elza néni barátságosan nyújtja a kezét. Megfogja, halkan elmondja a nevét, aztán kicsit emelné, kicsit hajolna, de a kéz mintha megfeszülne. Elza néni nem igényli a kézcsókot, ő viszont már nem akar visszalépni. Erősebben emeli, van is vagy tíz centis eredmény, még jobban előrehajol, ki­csit kellemetlen, már másodpercek teltek el, már csaknem előrebukik, és a két kéz most egyre lejjebb kerül, már elérhetetlen távol­ban van, arca ég, remélhetőleg nem piros ... Borzasztó kellemetlen! Zavart mosollyal fel­néz Elza nénire, elengedi a kezét és bátorta­lanul kiegyenesedik. Nem kellett volna eljönni ide. Nem akart jönni, haza akart már menni. Feri mit is erős­ködött. Neki semmi kedve nem volt. Idege­nek között mindig nehéz. Legalább ne lát­ták volna . . .! Katival átmennek a másik szobába, kis asztal köré ülnek. Az asztalon sütemény. Ka­ti kínálja. Csakugyan nagyon jó a sütemény. Nagyon jó, régen evett ilyen jót Rögtön ab­ba kellett volna hagyni Elza nénivel. Persze, most már mindegy. Nem is olyan nagy do­log. Kati talán észre sem vette. Rögtön abba kellett volna hagyni. .. Feri már percek óta mesél valamit. Nem is figyel rá, fogalma sincs, miről van szó. Mo­noton zajjá olvadnak össze benne a hangok, csak azt látja néha, hogy Kati jóízűen nevet. Persze Ferinek sokkal könnyebb. Szép szeme van Katinak, a haja is egész jó, máskülönben nem olyan túlzottan jó nő. A sütemény vi­szont nagyon ízlik. A teteje csokoládés és kellemesen puha. — Te miért csak a szőke hajú lányokat sze­reted? Ezt Kati kérdezte, tőle. Válaszolni kell. — Azoknál olyan könnyű. Kati ezen hangosan nevet. Nincs itt baj őt nem kell félteni. Előbb vagy utóbb, de mindig feltalálja magát. Még ilyen helyzet­ben is. Most már hármasban beszélgetnek, ő csak ritkán szól, de Katinak mindig tetszik. Nem jó, ha az ember sokat beszél. — Isztok likőrt? — kérdi Kati. — Csakis — felelik szinte egyszerre. Kati töltene, de Feri előzékenyen kiveszi a kezéből. A második poharat kicsit túltölti. Kicsi, talpas poharakból isznak. Később Ka­ti feláll és kimegy a szobából. Csak ketten vannak. Feri sietve nyúl az üvegért, tölt a kicsi poharakba, isznak. Megint tölt, megint isznak. Harmadikra már nincs idő, mert Ka­ti visszajön. Egymással vetélkedve szórakoz­tatják, viccelődnek. Most már ő is többet be­szél. Kati nagyon kedves lány . . . Az utcán már égnek a lámpák. Feri az egyik alatt megállítja és belső zsebéből két szivart szed elő. Titkos mosoly ül az arcán és ebből rögtön tudni lehet, hogyan szerez­te. Hozzálátnak, hogy rágyújtsanak. Közben Feri megkérdi: — Ildinél nem is voltál? Csodálkozva és értetlenül válaszol erre: — Minek mentem volna ? — aztán némi gondolkodás után még hozzáteszi: — Túl kislány. Végre meggyújtják a szivart. — Le ne tüdőzd! De hiába Feri figyelmeztetése, hiába min­den elővigyázatosság, mindketten köhögni kezdenek. Az erős köhögési roham szünetei­ben nevetnek. Esik az eső. Fejük felett kiterítik az eső­kabátot. Feri megáll, szembefordul vele, ar­cát elváltoztatva játssza a részeget. Jobbkezét megemeli, mutatóujjával köröz a levegőben. Énekelni kezdenek, elnyújtják, nyakát törik a szavaknak, felemelt kezükkel hadonásznak, a járda egyik szélétől a másikig kacsázva men­nek. Jól érzi magát. Egész sokat ittak. Kati nem is gondolta volna. Kati csakugyan nagyon jó nő. Jó feleség lesz. Ha idősebb lenne pár évvel... Jó hogy eljött Ferivel. Elza néni is nagyon kedves. Azt a kézcsókot nem kellett volna úgy erőltetni. Persze, egyáltalán nem számít. Még vicces is volt. Vicc volt az egész. Ferivel jól meg tudja magát értetni, ő a leg­jobb srác az osztályban. Jó hogy eljött vele. Szivarozni még meg kell tanulni. Ildi hogy meg lenne lepve! Nagyon jól érzi most magát. Énekelve mennek. Hirtelen egy alakot vesznek észre maguk előtt. Ott áll, közvetlenül előttük, csapzott hajjal, ijesztően elborult tekintettel. Arca gyűrött, feje erősen húzza a föld felé. Kabát­ja hajtókáját összehányta, az álla is mocskos. Undorító alak. Részeg! Elnémulva megtorpannak, kicsit vissza­húzódnak. Az alak nekilódul, eltántorog mel­lettük. Egy részeg ember. Semmi okuk megijed­ni. Mennek tovább, de már nem énekelnek, nem hadonásznak, nem támogatják egymást. Feje fölött már nincs ott az esőkabát. Barát­ja már sietve belebújt. Fúj a szél, arcába csap­ja az esőt, fázik. Márciusban még hűvösek az éjszakák ... 36.

Next