Budapest, 1969. (7. évfolyam)
11. szám november - Antalffy Gyula: Budapest karzata
FÓRUM Antalffy Gyula Budapest karzata Egy város épp oly szép lehet, akár egy művészi alkotás. Budapest látványa nagyhatású élményt nyújt, elsősorban azért, mert a magyar főváros mindmáig megőrizte a természettel való közvetlen kapcsolatát. A legtöbb nagyváros, kialakulása, fejlődése során fokozatosan elszakadt környezetétől; az ember műve eltüntette a természet adta keretet. Budapest szépségének épp az a titka, hogy nagyjából még sértetlen a táji környezete. A Duna kockakövekkel kirakott szegélyű ágyában is erős nyomatékkal jelzi a természet központi jelenlétét, s ugyanilyen hatású a Budai-hegység belső övének nagy félköríve, melynek zárt amfiteátrumában meghitten ül a jobbparti városrész. A Gellérthegytől a Szabadság-hegyen, a Hárshegyen át a Hármashatárhegyig ívelő erdős hegykoszorú jellegzetes körvonala elsőrendű alkotóeleme a budapesti városképnek. A Budai-hegység őstengeri üledékekből, mészkőből, dolomitból és homokkőből álló tömegét a különböző kori kéregmozgások széttördelték, feldarabolták, árkokkal és medencékkel apróra tagolt röghegységgé formálták. Ezek a lomberdőkkel fedett rögök és sasbércek patkó alakban fogják körül Budapest hat Duna jobbparti városrészét. A bonyolult elágazásokkal szétterülő hegycsoportok a Duna felé egyre alacsonyodnak, végül a Gellérthegyben meredek töréssel szakadnak le a folyam völgyére. A hegység alacsonyabb tetőit és lejtőit kertes, parkos villanegyedek foglalják el, a Gellérthegy és a Várhegy pedig mindenestül beleépült a városba. Egy angol újságíró, akit nemrég a János-hegy tetejére kalauzoltam, Budapest karzatának nevezte a Szabadság-hegyet, melynek hosszú gerince valóban erkélyszerűen húzódik a főváros felett, s a legelragadóbb kilátást nyújtja az alant elterülő metropolisra. Ez a nagyszerű karzat egy olyan hegység központi része, amelyben festői sziklacsúcsok váltakoznak tágas medencékkel, mély szurdokokkal és kanyargós völgyekkel. A Budai-hegység legvadregényesebb völgyei — a Zugliget, a Csillagvölgy, az Irhás-árok, a Harangvölgy, a Farkas-völgy — mind a Szabadság-hegy oldalába vésődnek bele, s olyan tájképet formálnak, melyekben a középhegység szelíd bája, meleg szépsége helyenként a magashegyek zordon fenségével párosul. „Az egész Zugliget, mellékvölgyeivel, a Csillag- és a Harang-völggyel egy darab Svájc a budai hegyek között, amely a főváros környékének legfestőibb része" — írja az igen illetékes Jókai, aki a Szabadsághegy — az akkori Svábhegy — legelső telepesei közé tartozik. Mert költők látják meg először a budai hegyek tájait; költők és mesemondók festegetik. Virág Benedek gyakran pengeti lantját ama „becsületes agg hegy" lábánál, hol „a disznófőtől neves erdő zúg, zajong, ordít". Petőfi 1848 nyarán kapaszkodik fel ifjú aszszonyával a Zugliget fölötti csúcsra, s míg Júlia „pillangót űz, virágot szed, koszorút fűz" a tetőn, a költő a messzi mélybe néz, s már indul a vers: „Ott alant, alant a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város... csak úgy rémlik..." A pestbudai polgár a múlt század közepéig csak a Svábhegy közelebbi völgyeibe merészkedik, a hegyek lábáig. A „felséges messzelátás" nem vonzza, legfeljebb a Disznófőhöz rándul ki elemózsiás kosaraival. Rekkenő nyári vasárnapokon a messzi Pestről érkeznek zarándokok a Mátyás-csorgóhoz: „kedvderítést keresők, vagy az élet mindennapiságába némi változást hozni szándékozók" — miként Döbrentei Gábor a svábhegyi völgyek első kirándulóit jellemzi. A hegy oldalát présházakkal teleszórt szőlők borítják ekkor, de a teteje valóságos ősvadon, Jókainak baltával és fűrésszel kell majd utat törnie telkéig, melyen később felépíti kedves nyaralóházát, a Madártani Intézet mai épületének a helyén. Állandó lakója a 70-es évekig nem sok volt a hegyvidéknek. A tehetős polgár, ha tartott is nyaralót a Svábhegyen, majorosa lakott benne; a gazda legfeljebb vasárnaponként nézett ki, inkább a présházat-pincét látogatta sűrűbben. A szüretelő, majálisozó cilinderes polgárság csak a völgyeket, ligeteket, szőlőskerteket járja, mikor a múlt század derekán birtokba veszi a tetőt Jókai, Eötvös és Kemény. A Svábhegy akkor még ősvadon — meséli Jókai —, az erdőben borz, menyét, s rókával úton-útfélen találkozni. A bokrok között gyönyörű nagy kígyók, a mélyutakon óriási békák, a János-hegyen viperák laknak, a Farkas-völgyben erdei sas fészkel. De a tető meghódítása elkezdődik, a három író töri az utat a földibodzával, tüskés ciherrel, galagonya- és kökénybozóttal benőtt hegyoldalakon. Egy komor, sárga falú, barna zsalus villában hosszú őszi éjeken át fagygyúgyertya lebegő fényénél írja korrajzait Kemény Zsigmond. Fiákeren te-lejár a városba, a Pesti Naplóhoz, de gyakran hetekre bezárkózik nyárilakába, nappalra is bereteszeli a nehéz ablaktáblákat, úgy viaskodik a „Zord idő" árnyalakjaival. Odébb a hegyen, örökzölddel befuttatott ablakok mögött, a reggel tiszta fényében édes mese csordogál Jókai tollából. A Karthausi-lak rózsakertjében Eötvös József hajol kézirata fölé. Szombatonként lóháton lemegy az Akadémiára, de vasárnap már megint kedves hegyei közt bolyong, s ahogy fiának ír a természetről, mintha egy mai turista érzelmeit fejezné ki: „. . . pihenni egy magas tetőn, honnan határtalan kilátás nyílik, s míg semmi idegen zaj nem bánt, végtelen teret látni magunk előtt, alant egy dicső hátteret fogni fel egy tekintettel: ez már a legfőbb gyönyör." A költők, írók nyomán egyre többen fedezik fel a Svábhegyet; nyaralók, „kéjlakok", svájci házak, villák épülnek, majd a századforduló idején hatalmas kastélyok, az újgazdagok palotának is beillő nyaralói. Zárt világ lesz a „hegy", a vagyoni előkelőség kisajátított