Budapest, 1970. (8. évfolyam)
2. szám február - Bertalan János - dr. Rédl Károly: A húszéves Nagy-Budapest
A város szolgálatában Híd kell! De miből ? A gyárak romokban, anyag nincs. A hídroncsok használható acélanyagából és a Csepel Vasműveknél talált acélcsövekből 1946 január 18-án mégis állt a Kossuth-híd. Az újjáépítés irányítója Sáros Károly. Fél év múlva, 1946. augusztus 20-án a Ferenc József híd roncsaiból elkészült a Szabadság-híd. Az első, amelyen már villamos is átmehetett. 1948 augusztus elsején teljes szélességben átadták a Margit-hidat. Aztán a a Lánchíd újjáépítése következett. A roncsokat kiemelni, a leszakadt láncokat kijavítani, pótolni. Kemény tél volt. A csúszós, jeges állványokon, fönt a magasban dolgoztak a munkások. De századik születésnapján, 1949. november 20-án megindult a forgalom a Lánchídon. A munka irányítója ekkor is Sáros Károly. 1950-ben a Hídosztályt a Metró építésével bízták meg. A vállalat főmérnöke: Sáros Károly. Tizenhét évig — 1967-ben ment nyugdíjba — irányította a földalatti építésének munkálatait. Szavai mögött az embert kutatom. De végtelenül szerény. Ha mégis mond valamit magáról, többesszámot használ: mi. Mi, tervezők, műszakiak, munkások. Mi építettük újjá a hidakat, mi kezdtük építeni a Metrót. Az átdolgozott ünnepek, éjszakák vívódása mind nem számít. Csak az eredmény. A karcsú hidak, a Metró. Két éve nyugdíjas. De kapcsolata vállalatával, volt munkatársaival nem szakadt meg. Figyelemmel kísérte munkájukat, s a műszaki életet. A Közlekedéstudományi Egyesület alagút- és mélyépítő szakosztályában működik. A Kossuth-híd Kiváló Dolgozója, a Közlekedés Kiváló Dolgozója, a Földalatti Vasút Kiváló Dolgozója. A hidak újjáépítéséért a Kossuth-díj és a Népköztársasági Érdemérem arany fokozatának tulajdonosa; a Munka Érdemrend ezüst és a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokosa. S. K. Dr. Csepeti Béláné, pedagógus — A Ferencvárosban mindenki ismeri Anci nénit! A Bakáts téri iskola tantestületi szobájában hangzik el ez a kijelentés, ahol Dr. Csepeti Bélánét fölkerestem. Nyilatkozatot kértem, de az interjúból inkább kerekasztalkonferencia lett. Csepetiné az az ember, aki szinte sohasem használ egyes számot, ő mindig a mi fogalomkörében gondolkodik. Életének minden pillanatában valamilyen közösség alkotóeleme,sejthető,hogy motorja is, ám ezt szerényen titkolni igyekszik. Ha a magánéletről esik szó, a négy gyermek kerül előtérbe, s a férj, aki épp ezen a napon megy nyugdíjba, no meg az a sok ifjú ember, akik otthon mindig megtöltik a házat, mert a volt és jelenlegi tanítványok gyakran és szívesen keresik föl otthonát. Csepetiné a Bakáts téri iskola legrégibb pedagógusainak egyike. Az alsó tagozatban a „legöregebb", nem korra, de az itt töltött idő alapján, 26 éve tanít a kerületben — mely dajkáló szülőföldje is, — pályáját a fővárosi szeminárium elvégzése után az Illatos úti iskolában kezdte. Az Illatos úti tanítás ma már lidérces álomnak tűnik. Gyaloglás — közlekedési eszközök még nem jártak —, romok, elvadult, elhanyagolt gyerekek. És közben fáradságos munka otthon, egymás után a csecsemők , és mindez mégis maga volt a boldogság. 1947 óta egyfolytában működik a Bakáts téren. Volt igazgatóhelyettes is, utóbb inkább a könyvtárosságot vállalta. Megszállottja a könyveknek, folyóiratoknak, otthonába 19 féle sajtóterméket hoz az újságkihordó. Saját lapjaival keményen bánik, ollóval olvas, minden képet kivág, ami szemléltetésre fölhasználható, akár róla, akár a felső tagozatban. Az 1600 kötetes iskolai könyvtárt a legnagyobb műgonddal ápolja. Órakedvezményt ugyan nem kap hozzá, de a könyvtár a büszkesége. No meg az az óriási eredmény, hogy az általa vezetett III. osztályban minden gyermek rendszeres olvasó. (De megmutatta azt is, ami nem közvetlenül az övé, mégis büszke rá, mert a „mienk": a népi kézimunkákkal és virágokkal díszített napközis termeket, a jól berendezett szerelőműhelyt, a patikatiszta konyhát. Itt valóban sokoldalú képzés folyik.) Az iskola zenei tagozatos, az ilyen osztályok tanulói mind tanulnak hangszeres zenét, s ami ennek az oktatásnak a hihetetlen előnyét bizonyítja: a tagozat régebbi tanulói valamennyien egyetemre kerültek. Pillanatok alatt, megállás nélkül sorolja, kiből mi lett, s a folyosón meg-megállva gyerekeket mutat be: ennek apját, annak anyját tanította. Ezek tehát az unokái. De a fáradtságnak nyoma sincs benne. Azt fájlalja, hogy a tanterv nem engedélyez annyi kirándulást, mint régebben. Szenvedélye az országjárás, szeretne megmutatni mindent, ami szép, igazi pedagógus ösztönnel mindent továbbadni, megosztani. Másik panasza: a szülők, a fiatal szülők közömbösebbek, fáradtabbak, mint a régebbiek. A gyerekek hétfőn csak televíziózásról számolnak be, hiányoznak a közös családi élmények. Hogyan pótolja ő, a pedagógus mindazt, amit az otthon elmulaszt?! Szülői értekezletre eljönnek, gyerekeik tanulásával törődnek — dehát a visszahozhatatlan gyermekkor nem csak ötösök gyűjtésére való. Társadalmi munkában a kerület nyugdíjas pedagógusait gondozza. Minden hónapban összejövetelt szervez számukra, gyűjti a süteményrevalót, mert sok köztük a magányos és sok az olyan is, aki csak 7—800 Ft nyugdíjat kap. Nem tud megbékülni a gondolattal, hogy akiknek négy évtizedes munkája olyan nagy társadalmi hatóerővé vált, azokról miért gondoskodik ilyen mostohán a közösség? ! Amikor elbúcsúzom tőle, már várják. Gyerekek is, felnőttek is. Távozóban azon gondolkodom, hogy mi a titka ? Talán, hogy sohasem siet. Hogy végtelen türelmű. És bizonyára az is, hogy olyan közösség tagja, melyben ezek az erények megsokszorozódnak, mint a tükörbe hulló fénysugár. B. É. Majláti Sándor, a Vízművek üzemvezetője A Vízművek Pesti Csőhálózatának „székháza": jelentéktelen, földszintes épület a IX. Thaly Kálmán utcában, egy nagy udvarban.