Budapest, 1972. (10. évfolyam)
8. szám augusztus - Dr. Grexa Gyula: Tabán
resztény hadsereg; ilyenkor természetesen a Vár tövében fekvő külvárosok szenvedtek legtöbbet. Az utolsó ostromnál, mikor a nagyvezír át akarta törni az ostromlók gyűrűjét, s ez egy kisebb csapatnak sikerült is, a Rácváros közelharc színhelyévé vált. El is pusztult alaposan, de a pincék mélyére menekült lakosság nagyrészt életben maradt. Külföldi utazók feljegyzései Az ostrom utáni Budát Jacobus Tollius holland tudós így írja le, 1687-ben. íme : ,,Az előváros, melyet a Duna szegélyez nagy darabon, tágas, még a várnál is legalább háromszor nagyobb. (Nyilván a Vízivárost egynek veszi a Rácvárossal.) Itt már néhány házat javítgatnak, de a rác lakosok a romok közt nagyrészt még a pinceodukban laknak. Visszataszító, műveletlen barbár nép, a görög egyház hívei, abból élnek, hogy vizet hordanak a Dunából a Várba, mert ott a romok elzárták a kutakat, vagy a törökök betömték. Az előváros végén, a Szent Gellérthegy felé, még ép melegfürdők vannak. Az elővároson kívül, a Duna mentén, a Gellérthegy lábánál más melegfürdők is vannak, de teljesen rossz korban, és senki sem törődik velük. Buda városába, a Várba magyar embernek nem volt szabad belépni, a rácoknak, főleg az asszonyaiknak azonban meg van engedve. Ezek öltözete és magatartása, ha emberek előtt mutatkoznak, tagadhatatlanul kedves, és nincsen némi előkelőség nélkül. De különben életük és egész életmódjuk, férfinak, nőnek egyaránt, szennyes. Az volt az érzésem, mikor arra jártam, hogy az odúkból rablók leselkednek rám. Pedig ezek sokan kereskedők voltak azelőtt és sokan nagy jómódban is éltek." Nem szabad elfelednünk, hogy az ostrom után még egy év sem múlt el. Magunk tapasztalatából tudjuk, milyen egy város képe, köztisztasága és lakosainak megjelenése, mikor hónapokig tartó ostrom után kibújnak a pincékből .. . Tollius a Hajóhídról is szól, megolvasta, hogy ötvenhét lehorgonyzott hajó tartotta. De szerinte körülbelül tízezer láb a hossza. Ez az adat föltétlenül téves; ez több mint három kilométer volna, vagyis a Rácfürdőtől a mai Keleti Pályaudvarig kellett volna érnie. Valószínűleg elírás 1000 láb helyett. Ez hihető, mert a szabályozatlan partú Duna elérhette a 300 métert; ennek megfelel a hajók száma is, ha öt-öt méterre állottak egymástól. 1793-ban Robert Townson angol természettudós készít följegyzéseket Budáról. Megemlékezik a két nagy tabáni fürdőről (Rác és Rudas), melyet a törökök építettek. Vannak bennük közös medencék, a szegényebbek számára, de vannak kényelmes magánfürdők is, noha drágák. A derék professzor megütközik, hogy a közös medencékben együtt lubickoltak fiúk és lányok, öregek és gyerekek, sokan csak természetadta öltözetben, mások meg csak fügefalevél nagyságú takaróval. Mi ezen nem botránkozunk meg; tudjuk, hogy Kelet-Európában, főleg a szláv népeknél — de a skandinávoknál is — még a XIX. század közepén sem használtak fürdőruhát a kisvárosokban és a falvakban. Ám az ostromok, járványok dacára a Rácváros újraéledt, felvirult a XVIII. században. Népessége megnövekedett, mert a XVII. sz. végén a szerbek nagy tömegei költöztek a Balkánról Magyarországra. Legnagyobb részük az Alföld déli részén települt le, de jutott belőlük a főváros környékére is bőven, Szentendrétől Ráckevéig, Tökölig. Sokan igyekeztek elhelyezkedni a budai Rácvárosban, s az terjeszkedni kezdett déli irányban. Ekkor keletkeztek a Gellérthegy oldalába bevájt barlanglakások (a Tabán szegénynegyede), meg a kezdetleges viskók a mai Sánc utca vidékén. Itt laktak a napszámosok, vízhordók, dunai rakodómunkások, a „Donaujägerek", amint a német polgárok gúnyosan nevezték a Rácváros proletárjait. Faházak, bódék sora lepte el a Duna-partot is a Rudas fürdőtől délre, a Sáros (ma Gellért) fürdőig. Itt sok volt a korcsma, lacikonyha, a kétes, sőt nem is kétes hírű lebuj. Ugyanis a XVIII. sz. folyamán Tabán-Rácváros nagyforgalmú kikötővárossá fejlődött. Itt volt a pihenőhelye a komáromi gazdag gabonakereskedő rácok hajóinak, kikről Jókai mesél az Aranyemberben. Az Alföldet és a Dunántúlt összekötő Hajóhíd is a Tabánba torkollott. A pesti polgár is, ha Budán vagy a Várban akadt dolga, akarva, nem akarva a Tabánba jutott. Ez a kikötővárosi forgalom együtt járt a fokozódó jóléttel, de magával hozta, akárcsak a mai nagy kikötővárosokban, a közbiztonság és a jó erkölcsök süllyedését. Nem kisebb ember, mint II. József császár jegyezte egy akta margójára a tabáni rác kereskedőkről, hogy ügyesek, de megbízhatatlanok. (Geschicht, aber an die Falschheit angelegen!) A korcsmák, ahol rác ürmöst mértek, a játékbarlangok, ahol kockáztak, vagy nasi-vasit játszottak, a Gellérthegy aljába vonzották nemcsak az átutazó hajósokat, hanem a Duna mindkét partjának könnyelmű vagy kétes egzisztenciáit is. De azért nem kell készpénznek vennünk Nagy Ignác Magyar Titkok c. regényét, amely Eugen Sue Párizsa külvárosainak mását vetíti a Tabánba. A peleskei nótárius tabáni élményei Sokkal igazabb, érdekes képet kapunk a Tabánról 1787-ben, nem idegen utastól, hanem derék magyar embertől: gróf Gvadányi József lovas generálistól, aki tapasztalatait költeménye hősének, Zajtay István peleskei nótáriusnak szájába adja. A nótárius Pesten vesz szállást, de kétszer is átmegy a Tabánba a Hajóhídon. Első alkalommal gyászos napon érkezik: meghalt a tabáni bíró. (A Tabánnak külön bírája volt.) Roppant pompával temetik, maga a rác püspök jő le Szentendréről 24 nagyszakállú kalugyerrel, és utána nagy halotti tort rendeznek. Közben sajnálatos baleset: a pópa szakálla meggyullad a tömjénfüstölő lángjától. A jámbor nép ereklyeként szedi össze és teszi el a leégett szakáll darabjait. A nótárius megtekinti a meleg fürdőket, s látja, hogy körülöttük sok orvos és borbély áll a betegek segítségére. A Duna partján hajók, drága portékával, sóval, gabonával, besózott hússal, füstölt szalonnával rakva, ezeket egészen a Fekete-tengerig szállítják. Mellettük királyunk szép hadihajói és naszádjai. A nótárius csaknem ódai lendülettel kiált föl: ,,Duna! Oh te drága Neptunus magzatja, szépséged Európa minden vizét hatja! Örvényidben magát hány viza nyugtatja? Arany fövenyednek drága minden latja! Nem elég, hogy BUDÁT te úgy ékesíted, Még Pest városát is hozzá egygyesíted, Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted, Nyelv ki nem mondhatja, őket mint szépíted!" El is megy sétálni még egyszer, át a hídon, és körülbelül ott, ahol ma a Rudas fürdő mellett az Ivócsarnok van, szép zöld sátorban cukrászdát lát, ahová a sétálgatók bementek egy limonádéra vagy fagyosra. Ő is betér oda, és meggyes bort kér magának. De elszomorodik, mikor látja, hogy a sok úriasszony, aki ott ül, nem magyar ruhát visel, hanem bécsi vagy francia divatot majmol. Szóba ereszkedik a hölgyekkel, valamennyien jó társaságból valók; a pestvármegyei alispán húga, meg a királyi ítélőmester lánya megígérik, hogy a jövőben magyar ruhát viselnek. Más úrnők lehordták, falusi faragatlan dib-dált embernek mondották, mikor idegen divatjukat korholta. Ezek között volt a szegedi főbíró lánya meg egy granatéros kapitány húga. Ha ezek a dámák és maga Zajtay uram is letelepedtek a tabáni Duna-part sátorkioszkjában — ahová nyilván a rác konyhaművészet remekei vonzották őket: a rác-pite, dulcsásza, talán a cukros füge, mert a Tabánban még a XX. században is sok udvarban volt fügefa —,akkor a Tabán nem lehetett az a mocskos, züllött rablófészek, aminek Nagy Ignác rémregénye állítja. 1790-ben Kazinczy Ferenc is egy tabáni kis vendéglőben vacsorált Schwartner Márton egyetemi professzorral, a magyar statisztika megalapítójával. 1810-ben szörnyű tűzvész pusztította el a Tabánt,és végig a Duna-partot, nem kímélve a Víziváros déli részét . A Hajóhidat John Paget angol utazó 1835-ben 1440 lábnak mondja, Miss Pardoe pedig 1840-ben 1200 lábnak, tehát kb. 350 méternek. A Holdvilág utca Az ív utca 10-es sz.ház kapuja (1787) A Kőmíves utca