Budapest, 1973. (11. évfolyam)
2. szám február - Széll Jenő: A koalíciós Törvényhatósági Bizottságban
ki és anyagi gondokkal küszködő Községi Élelmiszerüzem elsorvasztása ellen. A közgyűlés „polgári" jobboldala a magánkezdeményezés védelmében kardoskodott; mi azokban az években nemcsak taktikai meggondolásokból, hanem az újjáépítés sikeréért is támogattuk a magánkezdeményezést, de sohasem a már meglevő állami vagy községi vállalatok rovására. Érvelésünkben — a lakosság szükségleteinek minél jobb kielégítése mellett — első helyen a főváros pénzgazdálkodásának szanálása állt: hivatkoztunk rá, hogy hamarabb rendeződnek a főváros súlyos pénzügyi gondjai, ha virágzó vállalatokkal rendelkezik, amelyek jövedelme a város kasszáját gyarapítja. Mindig hangsúlyozva, hogy a „községesítés" még nem szocializmus, hiszen a régi Magyarországon is voltak községi vállalatok, alapos megfontolás után indítványoztak fontos üzemek városi tulajdonba vételét. Mi vetettük föl például első ízben a magánkézen levő taxivállalatok községesítését. A főváros jövőjét alakító kezdeményezéseink között legnagyobb jelentősége Nagybudapest létrehozásának volt, amiről manapság mintha kissé megfeledkeztünk volna, pedig aligha marad el fontosság dolgában Pest, Buda és Óbuda 1872. évi egyesítése mögött, hiszen ezáltal jött létre az egykori egymilliós főváros helyén a mai kétmillió lakosú Budapest. Ezekben az években mi kezdeményeztük és készítettük elő a fővárost Újpesttől Csepelig, Pesthidegkúttól Budafokig körben körülvevő, akkor még önálló város vagy községként élő, túlnyomórészt munkástelepülések közigazgatási egyesítését Budapesttel. Nem csekély ellenállást kellett leküzdenünk. Az ellenkezők legfőképpen arra hivatkoztak, hogy a főváros akkori leromlott pénzügyi helyzetében olyan terheket vállalna, amelyeknek évtizedekig sem tudna megfelelni. E peremvárosok és községek közművesítése valóban múlt századi állapotokat mutatott, és kétségtelenül óriási, sokéves, tervszerű munkát igényelt a korszerű csatornázás, gáz- és vízszolgáltatás kiépítése. De éppen ennek a szégyenletes örökségnek a felszámolása a kor sürgető parancsa volt. Az ellenkezők szíve pedig elsősorban nyilván azokért a magánkézben levő villamosművekért vérzett, amelyek a múltban szemérmetlen tarifapolitikájukkal sokkal drágábban mérték a villanyáramot a szegény peremvárosi munkásoknak, mint a Fővárosi Elektromos Művek a belvárosi polgároknak. Javaslatunk — érthetően — oly népszerű lett a peremvárosok lakói körében és oly vitathatatlanul a fejlődést szolgálta, hogy az ellenzők hamarosan elhallgattak, vagy a „menteni a menthetőt" jelszóval igyekeztek minél kisebbre szorítani a fővárossal egyesítendő települések számát. Nem tudom, egyik-másik részletkérdésben nem volt-e igazuk, nem csatoltunk-e fölöslegesen a fővároshoz néhány olyan mezőgazdasági, falusias jellegű települést, amelyek Budapest határain kívül is megtalálták volna számításaikat. Ezen ma már nem érdemes töprengeni. Nagybudapest létrehozása nélkül mindenesetre szó sem lehetne a főváros azóta bekövetkezett nagyarányú, tervszerű fejlesztéséről, jó iskolának bizonyult a fővárosi „kis parlament". Mindig résen kellett lennünk, és bármily gondosan készültünk is a tanácsülésekre, az előre elkészített beszéd nem volt elég az üdvösséghez. Meg kellett tanulni a rögtönzést, tudni kellett „kapásból" válaszolni az előttünk felszólalók váratlan érveire. Volt bennünk eleinte némi görcsös túlbuzgóság, de erről is leszoktatott minket a vita nyilvánossága. Emlékszem egy jellemző esetre: az ingyenes községi oktatás bevezetésekor üdvözöltük a polgármesteri előterjesztést, ám frakciónk nevében éppen én kértem, mégis találja meg a módját a főváros, hogy valamilyen formában biztosítsa a gazdag szülők hozzájárulását a főváros oktatási költségeinek fedezéséhez. Javaslatomra a kisgazdapárti padsorokból Bognár József válaszolt: ne csorbítsuk az elvet, mondta, azt, hogy a demokratikus Magyarországon az általános és középiskolai oktatás minden állampolgár számára ingyenes, a jómódúak fizettetésére más módok állnak rendelkezésünkre. Neki volt igaza. Az esetek többségében azonban a mi radikális, de átgondolt javaslataink voltak azok, amelyek előrelendítették a dolgokat. A párt akkori vezetői közül néhányan ugyancsak választott városatyák voltak, de a közgyűlésen csak ünnepélyes események alkalmával jelentek meg. Ennélfogva a Fővárosi Törvényhatósági Bizottság az ország akkori nagy politikai csatái mellett inkább amolyan mellékhadszíntér szerepét játszotta. Ez azonban semmiképp sem könnyítette meg a helyzetünket. A kisgazdapárti jobboldalnak ugyanis olyan jelentős figurái, mint Pfeiffer Zoltán vagy Sulyok Dezső állandó résztvevői voltak a közgyűlésnek. Mi ezt a pozícióbeli hátrányunkat gondos előkészítő munkával pótoltuk, hogy méltó partnerei lehessünk az ellenfél „nagyágyúinak". Nagy segítségünkre voltak ebben a városi adminisztrációba „beépült" elvtársaink, dr. Bakács Tibor főorvos, Philip Rudolf, a Közmunkahivatal vezetője, Fazekas István tanácsnok és legfőképpen dr. Beér János tiszti főügyész, a közigazgatási jog későbbi kiváló professzora. És ha nem is voltunk olyan szakértői a községpolitikának, mint szociáldemokrata elvtársaink, ezt másfajta szakértelemmel egyenlítettük ki. Szakterületüknek olyan kiváló képviselői voltak köztünk, mint Kmetty János, Pikler Emmi, Major Tamás; aranyat érő élettapasztalattal rendelkező munkásemberek, mint Reszegi Ferenc, Bujtás Mihály, a BSZKRT ügyeit „alulról" ugyan, de töviről-hegyire ismerő Kopta Károly; tapasztalt pedagógusok, mint Bolgár Ágnes, Béki Ernő; vagy az egyszerű dolgozók gondjaival naponként foglalkozó, fiatal, agilis pártmunkások, mint Köböl József, aki előbb Csepelen volt pártszervezeti titkár, Igaz Sándor, a VII. kerület, Nezvál Ferenc, Óbuda és Fock Jenő, Kőbánya párttitkára. Szinte valamennyien a párt régi, illegalitásban kipróbált katonái, akik menetközben váltak az új, bonyolult viszonyok közti legális politikai küzdelem tapasztalt harcosaivá. Egyetlen, kissé bizarr esetre tudok visszaemlékezni, amikor tanácstalanok voltunk, mert nem volt köztünk senki a párt akkori nagy vezetői közül. A Nemzeti Parasztpárt törvényhatósági bizottsági frakciója javasolta, hogy a Rákóczi téren elhantolt Szabó Dezső földi maradványait a Gellérthegyen helyezzék örök nyugalomra, impozáns síremlék alatt. Az előterjesztésre a szociáldemokraták példátlan hevességgel reagáltak. Amennyire igaz, hogy a Nemzeti Parasztpárt javaslata tipikus példája volt az idejétmúlt, zűrzavaros nemzeti romanticizmusnak, annyira igaz az is, hogy szociáldemokrata elvtársaink (ellentétben a tisztviselői igazolásoknál tanúsított nagyfokú liberalizmusukkal) irodalmi kérdésekben ugyancsak hajlottak a szélsőséges állásfoglalásra, és mindenkire rásütötték a fasiszta bélyeget, akivel — egyébként okkal — nem rokonszenveztek. Elég az hozzá, hogy hároméves városházi pályafutásom alatt nemigen voltam tanúja még egy ehhez fogható szenvedélyes, mindkét részről alaposan elfogult öszszecsapásnak. Mi, kommunisták pedig némán hallgattuk a két baloldali frakció nem mindennapi szópárbaját, némi kaján örömmel lesve, hogy mint ragadtatják magukat egyre túlzóbb megállapításokra. Másnap magához hívatott Révai József és kikérdezett a városházi Szabó Dezső-affér ügyében. Megmosta a fejemet, hogyan hallgathattak a kommunisták ilyen kérdésben, ahelyett, hogy kifejtették volna a pártálláspontot! Lenyeltem a kézenfekvő választ: ha ő ott lett volna, nyilván kifejtette volna a pártálláspontot, mert amit irodalmi kérdésekben Révai József mondott, az volt a mindenkori „pártálláspont"; de minthogy történetesen Szabó Dezsőről addig még nem nyilatkozott, ki merte volna venni magának a bátorságot, hogy az ő távollétében a párt nevében nyilatkozzék ? A jobboldal nem volt válogatós, minden eszközt felhasznált céljai érdekében. Egy alkalommal az egyik ókonzervatív városatya követelte a polgármestertől a női villamosvezetők elbocsátását, arra hivatkozva, hogy egy villamosvezetőnő figyelmetlensége balesetet idézett elő. Hiába magyaráztuk, hogy ezzel a logikával a férfi villamosvezetők elbocsátását is követelheti, ha legközelebb férfi vezető idéz elő balesetet, és hogy a háborúban a villamosvezetésnél sokkal nagyobb igénybevételt jelentő posztokra állítottak nőket. A szóban forgó városatya csökönyösen hajtogatta: „Erre nem alkalmas a női szervezet." Bizonyára fölösleges fejtegetni, hogy a támadás éle ki nem mondottan a munkáspártok ellen, a női egyenjogúság szocialista elve ellen irányult. Történetesen ismertem a BSZKRT jól felszerelt és szakszerűen vezetett pszichotechnikai laboratóriumát. Elmondtam tehát, nem az a kérdés, hogy általában, elvben alkalmas-e nő erre a munkára, hanem hogy a BSZKRT korszerű pszichotechnikai vizsgálatok segítségével mind a férfiak, mind a nők közül a valóban alkalmasakat válassza ki. Ez hatott. Ha mellékhadszíntér volt is Fővárosi Törvényhatósági Bizottság, a nagypolitika minden hullámverése eljutott ide is. Az egyik vagy a másik oldal bevonta a vitába azokat az országos kérdéseket is, amelyek kívül estek a főváros hatáskörén. Amikor a kommunisták presztízskérdésévé vált a Kossuth-híd idejében való megépítése, akadt, aki azzal érvelt ellene, hogy rontani fogja a városképet! Az a Kossuth-híd, amelynek már csak a helyét jelöli emléktábla, és amely szépség dolgában „életében" bizony nem kelhetett versenyre a Lánchíddal — de akkor, egy kemény télen át, az egyetlen kapocs volt nemcsak Pest és Buda, hanem az Alföld és a Dunántúl között is! A párizsi békeértekezlet idején a főváros költségvetési vitájában emeltük fel tiltakozó szavunkat a nyugati hatalmak elviselhetetlenül súlyos jóvátételi követelése ellen. Valaki ekkor megkérdezte: mi köze ennek a főváros költségvetéséhez ? Megmagyaráztuk: ha mindazt behajtják rajtunk, amit követelnek, és továbbra sem adják vissza Nyugatra hurcolt javainkat, az első biztató forint- Megszületett a forint A Szabadság-híd helyreállítása 32