Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: Hemzö Károly felvétele

bénult a közlekedés. Nagy volt a járvány­veszély, és fertőző betegségek tizedelték a túlélőket. Használható kórház alig volt, és orvos is kevés. Felbecsülhetetlen művé­szi és történelmi értékek pusztultak el. Műkincseink nagy részét a fasiszták elra­bolták. A felszabadulást közvetlenül követő idő­szak nagyon bonyolult és sokrétű feladatai­nak megoldása mindenekelőtt az emberek­ben a csüggedtség megszüntetését, a nép önbizalmának visszaállítását, a tömegek mozgósítását, a közigazgatás helyreállítását, a demokratikus erők összefogását kívánta meg. Az élet megindulása — a szó szoros értel­mében — a Szovjetuniónak köszönhető. Az akkori Budapest aléltságból és rabság­ból ébredő népét a szovjet emberek segí­tették talpraállni. Ők segítettek az új világ építésében, a közigazgatás újjászer­vezésében, az élelmezés megoldásában, a közlekedés helyreállításában, az ipari ter­melés megindításában és nyersanyaggal való ellátásában. Nélkülük a lakosság élelmezé­sét megoldani, a járványveszélyt elhárítani nem lehetett volna. Ezt a segítő támogatást azóta is érezzük. A Szovjetunióval, a szov­jet emberekkel való barátságunk, a politi­kai, a gazdasági, a kulturális és minden irá­nyú együttműködésünk a szocializmus épí­tése során bővült és erősödött meg, vált tartóssá és megbonthatatlanná. A­z újjászületés vezetője és lendítő ereje­­ a Magyar Kommunista Párt volt, amely az összes hazafias erők tömörítését, a tár­sadalom demokratikus átalakításának szük­ségességét hirdette, és a leghaladóbb tár­sadalmi erőre, a fővárosi munkásságra tá­maszkodott. A budapesti kommunista munkások, forradalmi hagyományaikhoz híven, az elsők között csatlakoztak az országépítés nagy feladatához. Minden de­mokratikus és haladó erőt tömörítve, lelke­sedéssel és példamutatással szervezték és vezették a forradalom győzelmes kibonta­kozását. Vállalták mindenütt a munka nehe­zét, takarították a romokat, építették a fő­várost. Élenjártak a demokratikus és szoci­alista forradalmi célok megvalósításában, a rend, a fegyelem megteremtésében, a munka megindításában és a tervek telje­sítésében. Kádár János elvtárs szavaival szólva az ak­kori időkről: „Volt már vezető erő, amely az építő munka élére állott, volt már egy nagy és önzetlen barátunk, akire számíthattunk az élet újrarendezésében. Népünk a párt hívó szavára hozzáfogott az ország újjáépítésé­hez, az új társadalmi rend felépítéséhez." A világsajtó magyarországi csodáról cik­kezett, amikor pár héttel a felszabadulás után megtartották az első színházi előadást, s megindult a gázszolgáltatás, amikor 1945 májusában kigyulladtak a villanyfények, amikor 8 hónap kemény munkája révén, a szovjet katonák aktív közreműködésével Pest és Buda között megnyílt az első, ide­iglenes híd — ahogy a pestiek hívták: a „Manci". Nem volt csoda, csak az összefo­gás eredménye, hogy 1945 május elsejére a víz- és csatornahálózat nagyobb része üzemképessé vált, hogy a rádió — amely teljesen elpusztult — a munkásosztály nemzetközi szolidaritásának ünnepén mű­sort sugárzott, hogy már 1946-ban létre­jött közoktatásunk ma is szilárd alapja: az általános iskola. És ugyanezen év augusz­tusában megszületett a forint s megnyílt az újjáépített Szabadság-híd. Csak az idősebbek emlékeznek talán rá — közülük is azok, akik itt Budapesten sza­badultak fel —, hogy 1945 februárjában zajlott a Duna. Hideg volt, de február 13-án kisütött a nap. Kiderült hazánk s fővárosa fölött az ég .... Valóságosan és jelképesen is. 30 év! Közel 11 ezer nap! Nemcsak könyv­tári, levéltári dokumentumok őrzik e há­rom évtized történetét, hanem az emberi emlékezés is. Mégis: ki tudná felsorolni, hogy mi minden történt 30 év alatt Buda­pesten? Február 13-tól egy minőségében egészen új és nagyszerű kibontakozás kezdődött a város életében. Olyan magasrendű fizikai és szellemi építkezés alapkőletételére, a harc és a munka olyan eredményeire emlé­kezünk ma, amelyekhez foghatót eddig e száz éves főváros történelme nem ismert, és amely méltán válthat ki elismerést. Pártunk és Kormányunk útmutatásaival, erkölcsi és anyagi támogatásával, barátaink segítségével, és a budapesti dolgozók áldo­zatos munkájának eredményeként valósággá vált a kommunisták 30 évvel ezelőtti mun­kára mozgósító jelszava. Budapest újra szép. Szebb, gazdagabb mint valaha! K­icsit zsúfoltan élünk? Nem csoda! 1950-ben hét megyei városnak és 16 nagyközségnek a fővároshoz csatolásával alakult ki Nagy-Budapest, amelynek a fel­szabaduláskor alig több mint 800 ezer lako­sa volt, ma pedig 2 millió 60 ezer ember lak­ja. Az elmúlt 25 év alatt fővárosunkban a szocialista iparban foglalkoztatottak száma kétszeresére, a termelés hatszorosára nőtt, és itt állítják elő az ország ipari termelésé­nek 34%-át, az exportnak pedig ennél lé­nyegesen nagyobb hányadát. Az építőipari termelés megháromszorozódott, a foglal­koztatottak száma 47%-kal nőtt. Új válla­latok, üzemek épültek, a régiek bővültek, fejlődtek, korszerűsödtek. És ezzel együtt jelentősen növekedett, öntudatában és felelősségérzetében nagyot fejlődött, álta­lános és szakmai műveltségben gyarapodott a főváros munkássága. Az elmúlt 25 esztendőben 260 ezer lakás épült a fővárosban, és mintegy 800 ezer ember költözött új, modern, a mai élet igényeinek megfelelő egészséges, komfortos lakásba. A szovjet házgyári termékek fel­használásával a felszabadulás óta 17 új lakó­telep épült. Miközben elavult városrésze­ket és szociális szempontból nem megfelelő lakótelepeket lebontottunk, és új, korsze­rű kerület- és városrészközpontokat épí­tettünk, Budapest klasszikus szépségeit, elődeink értékes örökségét körültekintő gondossággal, féltő szeretettel ápoljuk és óvjuk. Igaz, a budapesti lakáshelyzet még nem kielégítő, a lakások egy része ma még nem felel meg napjaink, még inkább nem a holnap embere igényének. De az is igaz, hogy Kelenföldön és Palotán, Óbudán, Kő­bányán, Csepelen, Kispesten, Erzsébeten, Lőrincen és Újpesten már nem a nyomor álmodik, hanem egyre gyorsuló ütemben a várostervező, a városépítő álma, törekvése valósul meg. A fasiszták által felrobbantott és általunk újjáépített hidak ma büszkén ívelik át a vén Dunát. Ki nem gyönyörködik el az ere­deti szépségében újjáépített Lánchídban, a fényárban úszó, csillogó Alagútban, a ke­cses, korszerű Erzsébet-hídban? Nemcsak a főváros, hanem az egész ország büszkesé­ge lett az 1972-ben elkészült kelet-nyugati metróvonal. A tömegközlekedési járművek férőhe­lyeinek száma több mint két és félszere­sére nőtt. Az elmúlt évek erőfeszítései nyomán, szemben egy sor európai nagy­várossal, a zsúfoltság is némileg enyhült. Fejlődő életünkre és az életszínvonal ala­kulására utal az is, hogy fővárosunkban ma már minden ötödik család rendelkezik személygépkocsival. Jelentősen javult a fővárosi emberek egészségügyi ellátása. Nem fenyeget már a népbetegségek réme, amely elsősorban a dolgozók soraiból szedte áldozatait. Az el­múlt 30 évben a tbc megbetegedések száma tizedére csökkent. A kiépült üzemegészség­ügyi hálózatnak és az üzemi berendezések korszerűsítésének köszönhető, hogy az el­múlt 10 esztendő alatt egyötödére csök­kent a foglalkozási megbetegedések szá­ma. Ma már minden kerületben szakorvosi rendelőintézet működik. Kiépült a körzeti felnőtt- és gyermekorvosi hálózat. 28 ezer kórházi ágyon, közel 10 ezer orvos gyógyít­ja a fővárosi és jelentős számban a vidéki beteg embereket. A szocialista humanizmus követelményei­ből adódóan mind körültekintőbben gondoskodunk a több évtizedes munkában megfáradt, megrokkant idős emberekről. Önmagát becsüli a város, amikor segít könnyíteni az öregség terhén. Az orvosi ellátottság javításán túl ezért fejlesztjük a szociális otthoni hálózatot, építünk mind több öregek házát és napközi otthont, fej­lesztjük a szociális gondozást. Szociálpolitikai célkitűzéseinknek megfe­lelően széleskörűen kiterjesztettük a gyer­mekekről való gondoskodást. Ők ügyünk folytatói, a jövő alakításának letétemé­nyesei. Mi sem természetesebb tehát, hogy fizikai és szellemi gyarapodásukat oly fél­tő gonddal vigyázzuk. Elmúlt az az idő, amikor ezer élveszületett kisgyermekből 1 éven belül csaknem 300 meghalt, és ami­kor a gyermekintézmények egyes típusai­ból kizárták a dolgozók gyermekeinek többségét. A felszabadulás óta közel 15 ezer bölcső­dei és több mint 40 ezer óvodai férőhelyet létesítettünk. Ma — széles társadalmi össze­fogás eredményeképpen — a budapesti óvodáskorúak mintegy 90%-a óvodába jár. Az általános iskolát csaknem minden gyer­mek elvégzi. A fővárosi lakosság művelt­ségi színvonala emelkedésének szilárd bizto­sítéka, hogy az általános iskolát elvégző budapesti gyermekek 96%-a valamilyen

Next