Budapest, 1976. (14. évfolyam)
3. szám március - Dr. Temesváry Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum fegyvergyűjteménye
Dr. Temesváry Ferenc A Magyar Nemzeti Múzeum fegyvergyűjteménye A XIX. század elején szellemi örökségünk ápolása — különösen a történeti hagyományok felelevenítése — központi kérdéssé lett Magyarországon. Az új nemzedék, amely főként német nyelvű munkákból ismerkedett a magyar történelemmel, magyar nyelvű irodalmat akart teremteni, magyar könyvtárakat, gyűjteményeket létrehozni, mert úgy vélte, hogy ezek a legmaradandóbb eszközei a nemzeti öntudat kialakításának és ébrentartásának. Hazánk speciális helyzetéből adódik, hogy ez a romantikus múltbanézés a társadalmi haladást szolgálta. A kor nagy költője, Kölcsey Ferenc így fogalmazott: ,,Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg." De már a XVIII. században is akadtak, akik a nemzeti múlt feltárására, ismertetésére, a hősi korszakok emlékanyagának begyűjtésére irányították a figyelmet. „Mi magyarok semmiben sem vagyunk restebbek, mint őseink emlékeinek fenntartásában. Mert valóban az elmúló nemzetek dicsősége is nem annyira hősi, vitézi tetteikben, mint inkább az emlékjeleknek fenntartása által örökösödik és magasztaltatik." Így nyilatkozik Bél Mátyás, aki a nemzet „káros gondatlanságát hajdani emlékei iránt" a magyar főurak szemére veti. 1802-ben, amikor Széchényi Ferenc megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, már megkezdődött a Kárpát-medence területén található fegyverek összegyűjtése is. E törekvések azonban a Habsburg-ház ellenállásába ütköztek. Ugyanis az udvar megmaradt évszázados felfogása mellett, mely szerint az összbirodalom fővárosa Bécs, s ami érték a birodalom területén fellelhető, annak helye a császári gyűjteményben van. Koholt vádak alapján halálra ítélt emberek műkincsei ezrével vándoroltak Bécsbe. Az udvar egy-egy tárgy megszerzése érdekében is fellépett. Rudolf király Győr visszafoglalása után (1599. október 28.) azonnal levéllel fordult Zrínyi Miklós grófhoz: ,,Értesültünk, hogy Te egy különböző gemmákkal ékesített török pajzshoz jutottál, amelyet Győrben vettek el a töröktől. Mivel Mi egyebek között magánfegyvertárunk részére egy ilyen pajzsot is óhajtunk, kegyesen követeljük Tőled, hogy ne rösteld azt nekünk ajándékozni és haladéktalanul megküldeni." Az évszázados műtárgy-kivándorlás ellenére a XIX. század elején még jelentős anyag birtokában voltunk. Összegyűjtésének, a nemzeti Fegyvertár megteremtésének gondolata tehát indokolt volt. Az egyéni kezdeményezést az 1807. április 7-én megnyílt országgyűlés szentesítette, s elrendelte a megkezdett munka folytatását. Ám a reformkori Magyarország izzásában sem születhettek arzenálok, mert a Hunyadiak, Zápolyák, Báthoriak, Rákócziak, és nem utolsósorban a Zrínyiek, Nádasdyak ismert, nagy fegyvergyűjteményeit megszerezni már nem lehetett. Voltak ugyan még főúri családok, akik az uralkodóház iránti hűségük jutalmául megtarthatták régi fegyvertárukat, de az ilyenek többnyire féltékenyen őrizték a mind kvalitásban, mind mennyiségben számottevő gyűjteményüket. Az összegyűlt fegyverek száma 1823 végén 185 darabra gyarapodott. Ez volt a múzeumi fegyvergyűjtemény alapja, amely csekély kivétellel adományokból jött létre. Az ajándékozók legnagyobbrészt köznemesek voltak; alig egy-kettő akadt a főurak közül, akit megragadott volna Széchényi Ferenc magasztos példája. A régi magyar hadviselés megannyi becses emléke tehát továbbra is rejtve maradt a főúri kastélyokban, s ha nincs a lelkes gyűjtő, Jankovich Miklós, aki összevásárolta, ami megszerezhető volt, ezek jelentős része is alighanem külföldre került volna. Inkovich gyűjteményét 125 000 ezüstforintért az 1832—1836. évi országgyűlés biztosította a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A kollekció 174 darab fegyvert foglalt magában, s ezzel megkétszereződött a gyűjtemény. De a számszerű gyarapodásnál sokkal nagyobb jelentőségű az egyes darabok általános műértéke, valamint a magyar hadtörténelem számára képviselt értéke. A következő nagyobb gyűjteményt Kiss Ferenc 1843. december 11-én engedte át a múzeumnak, 12 000 forintért. Majd néhány évvel később Mészáros Lázár hadügyminiszter elrendelte, hogy a budai fegyvertár hadtörténelmi szempontból fontos darabjait helyezzék át a MNM Fegyvertárába. Ezeket azonban 1849. január 25-én az osztrák tisztek elvitték. 1859-ben Kehrer József, majd a nyolcvanas években báró Révay Ferenc gazdagította ismét a gyűjteményt. A kiegyezést (1867) követően a fejlődés már zavartalannak látszott, mindaddig, amíg a Hadtörténelmi Múzeum alapításának gondolata fel nem vetődött. „Ily múzeum páratlan lenne a maga nemében — írják a korabeli lapok —, s hatása rendkívüli az egész nemzetre . . . És egy ilyen hadimúzeum felállítása nem is ütköznék legyőzhetetlen nehézségekbe. Csak komolyan akarnunk kell, s pár év alatt olyan gazdag múzeumot hozhatunk össze, a minőnél gazdagabbat talán egyetlen európai nemzet sem." Hampel, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója e törekvésekkel nem értett egyet. ,.. .. nem látták — írja — azok az urak, akik a „hadi múzeumot" tervezik és istápolják, hogy az nem elégíti ki ideáljukat? Akkor sürgessék meg az országgyűlésen múzeumi szűk javadalmunk fölemelését. . ." Különösen Andrássy Manó gróf koncepciója váltotta ki Hampel éles bírálatát: ,,. . . egy kicsit informálhatta volna magát a kritikus gróf, mielőtt merész arccal és nagy hangon ürességet hirdet a nemzeti képviselet előtt". A későbbiekben nagy izgalmat keltettek a közvéleményben a bécsi fegyvergyűjtemény rendezésével kapcsolatos hírek. Első ízben értesültünk ekkor — egy összesített kiadványból — az idegenbe került magyar vonatkozású műtárgyakról. Szerepelt a listán Kálmán király kardja, II. Lajos díszpáncélja és nyerge, I. Maximilián lovastestőrségének pergamennel bevont több pajzsa, és egy „Mathias Corvinus Rex Ungariae Pro Rege Divina Lege et Grege" feliratú kard is! Nem kis helyet kaptak a megemlékezésben az aranyozott kengyelek, a Szent György és Szent Kristóf alakjait megörökítő tárgyak; leírtak egy magyar idomú, kiváló ízlésben készült vastárcsát (pajzsot), amelyen stilizált felhők között a szeleket és a nyargaló halál alakját mesterien munkálta meg alkotója. Szerepelt a felsorolásban Zrínyi sisakja, kardja és hermelin prémje, Báthori István erdélyi fejedelem díszpáncélja, amely kékes fényével, égetett arany szalagjaival európai mesterremeknek számított, továbbá II. Rákóczi Ferenc családi zászlója, Apafi díszvértje, sisakja és I. József magyar király fegyverzete. A hazai közönség nagy figyelmet szentelt ennek a közlésnek, annál is inkább, mivel Magyarországon ősi szokás volt, hogy egyes tárgyakat, családi ereklyéket hírneves emberekkel hozzanak kapcsolatba, elsősorban királyokkal, fejedelmekkel, nemzeti hősökkel. A század végének nagy adománya Delhaes István festőművész nevéhez fűződik, aki több mint 700 válogatott fegyvert hagyott a Magyar Nemzeti Múzeumra. A következő jelentős gyarapodás a Tanácsköztársaság néhány hónapja alatt történt, amikor is ezrével szállították az elhagyott javakat a Fegyvertárba. A II. világháború után újabb elhagyott főúri gyűjteményekkel gazdagodott a múzeumi anyag. Hazánk társadalmi átalakulása következtében a gyűjtés, megőrzés és feldolgozás az ideig viszonylag merev hármas egysége kiegészült, ami a fegyvertár gyűjtési körének megváltozásához vezetett. Megszűnt a fegyvertárnak a régi értelemben vett „nemzeti jellege"; a gyűjtési határok kiszélesedésével a gyűjteményben már nem csak nemzeti régmúltunk, hanem jelenünk is kellő hangsúlyt kap. Jelenleg a fegyvertár 10 000 tételt tart nyilván. Az anyag nagy része középkori, de jelentősnek mondható az új- és a legújabbkori fegyvergyűjtemény is. A lőfegyverek száma megközelíti a 3500 darabot, a kardoké és szablyáké 1500 körül van. Sarkantyú-gyűjteményünknek Európában nincs párja. Fegyvertárunk kezelésében van Magyarország legnagyobb vadászattörténeti anyaga. Ugyancsak jelentős a sportfegyver-gyűjtemény. Elsősorban a hazai fegyvergyártás produktumait gyűjtjük, de található itt Európa csaknem valamennyi országából egy-egy remekbe készült darab. Az anyag egytizedét kiállításokon mutatjuk be, kilenctizede szinte soha nem kerül a nagyközönség elé. Nemzeti gyűjtemény, amelynek fejlesztése nemzeti feladat. 3