Budapest, 1982. (20. évfolyam)
1. szám január - Gáspár Tibor: A főépítész jegyzetfüzetéből
GÁSPÁR TIBOR Tavasz óta gyakran utazom vonaton. Sokat hall, lát az ember, még ha azonos is az útvonal. Gondolatok, vélemények, szóbeszédek. Ráz a vonat, és útitársam már sok mindent elmondott magáról, tudom, mit csinál, hol dolgozik, mi az úticélja, amikor nekem szegezi a kérdést — és maga hol dolgozik? Csak annyit felelek — a fővárosnál, a városrendezésen. Azt már elhallgatom (helyesebben, nem mondom), hogy a vezetője vagyok. De ebben nincs szándékosság, csak akkor éppen nem tartom fontosnak. Útitársam arca felderül. „A városrendezésen? Hát akkor figyeljen ide! Én kinn lakom az M3-asnál, ahol most építik. Hát annyit mondok magának, van ott rumli! Ott kéne egy kis « rendet» csinálni!" Már nyelvemen van, hogy magyarázzam: „városrendezés" mit is jelent, milyen értelemben szolgáljuk a város rendjét, de meggondolom magam, és bólintok. Hirtelen úgy érzem, igaza van, a magyarázkodás felesleges lenne. Amit ő ért „városrendezés" alatt, az is az én munkám, a „mienk". Azt is csinálni kellene. És ahol a rumlit látta, ott is ,,rend"-nek kellene lenni. Városrendezés: megteremteni a város rendjét minden értelemben. • Augusztus elején egy dunántúli kisvárosban töltöttem néhány napot. Rendszeresen visszalátogatok oda, ha nem is évről évre. Keresem is az alkalmat, hogy ismét lássam. Szeretem az utcáit, a környékét, a hangulatát. Szeretem az embereit. Úgy érzem, kedvesek, mosolygósak , kedvesebbek, mosolygósabbak, mint másutt. Tévednék? Ugyanezt érzem a városka terein is. Gondozott, ápolt parkjaiban sok a virág. A füvet szépen rövidre vágják. Szemetet, hulladékot elvétve sem találni. A dombon álló emlékmű mellett állva messze kalandozik a tekintet. Távolabb kéklő hegyek, a város irányából pedig felkígyóznak a pompázó rózsa ágyások. Virág-virág mindenütt, szép kertek, fasorok. Néhány nappal később, nyár végét fejező napsütésben ismét Budapestet járom. Megszokott útvonalamtól kis kitérővel sietek egyik hivatalból a másikba, ügyesbajos városi gondokat fontolgatva magamban, amikor megtorpanok a József nádor téren. A szobor körül muskátliözön. Valószínűtlen élénkséggel virítanak felém a virágszirmok, és jóleső érzéssel töltenek el. Találtam valamit, amit régóta hiányoltam. Virágot a mi városunkban. Sok virágot, élénk színt, ápolt rendben. Sok helyütt lenne jó ugyanezt látni. A parkok kivételes, gondozott ágyásain kívül is a városi tereken, szegélyeken vagy a szobrok körül. Menynyire hiányzik ugyanez a szomszédos téren, a Vörösmarty-szobor kis szigetéről, pedig hely ott is volna. Virág, sok virág kellene a városba. Ablakok, erkélyek, teraszok és kertek zöldjébe. De zöld is kellene, mert helyenként csak kelletlen elhagyatottság, kopott üresség árulkodik hiányáról. • A városi élénkség felüdít is vidámmá tesz. Nemcsak engem — gondolom, minden utcán járó ember így van ezzel. Sokféle élénkségre gondolok. A sétálóutcák tarka sokasága, a pezsgő élet elevensége, a város szívének lüktetése. Ebben a városi környezet a meghatározó. Maga az utca, a járda, az úttest. Egyenes vagy tört vonalával, felületeivel, környező épületeivel, kirakataival és természetesen padjaival, lámpáival, fényeivel. A galambok is idetartoznak, meg a szobor körüli vízcsörgedezés. A parkolóórák is. Még talán a hangok, a zaj is. Mindez a felsorolhatatlan elevenség együtt alkotja a várost. A városrendezés eszközeivel mindezt természetesen és kedvezően elő lehet mozdítani, felfokozni. De lehet, olyan feltételeket is teremteni, amelyek nem kedveznek, tompítják az ilyen effektusokat — vagy legalábbis, nem emelik ki őket. Ami mindennek érdekében történt, az új vérkeringést és életet hozott Budapest Belvárosába. Az a kiterjedő és terjedő színtér, amely a Felszabadulás tér és a Kígyó utca vonalán a Váci utca felé nyúlik. Amelynek éppúgy része a Párizsi-udvar újjáélesztett árkádja, mint a Ferenciek temploma előtti tér a kúttal vagy az útfelületek áramlástól mentes zónáiban a padok, vagy a portálok megvillanó üvegjében az autóforgalom színes reflexei. És idetartoznak a teraszok, a napvédő ernyők, az utcai árusok kavalkádja. Csak örülni lehet annak, hogy egy-két év óta berendeződik az utca, hogy újból lettek teraszok, kis asztalokkal, székekkel, emberekkel. Még akkor is ez a véleményem, ha egyik-másik szigorú mércével mérve, vásári formavilágával, komolytalan (ez ebben az esetben talán helyénvaló kifejezés) építészetével nem állja a szigorúbb kritikát. Kisebb baj! Nagyobb baj lenne a steril, már-már barátságtalan üresség, élettelenség, ami néha nagyon is kísértett. Nem tudok haragudni az utcán virágot, gyümölcsöt, főtt kukoricát árusítókra. Persze csak akkor, ha tiszta, rendes körülmények között kínálják portékájukat. A szennyezéshez ne legyen menlevél. De fehérköpenyes árustól szívesen vennék ropogós friss perecet — csak lenne. • Szokták mondani, hogy új köntöst kapnak a főútvonalak. Nagy siker volt: a Rákóczi út. Csendesebb, némi disszonanciától sem mentes elégedettség kísérte a Mártírok útját — az elfeketedett szentek miatt. Majd pedig hallgatás, sőt, elégedetlenség a Bajcsy-Zsilinszky út sorsa. Szeretném védelmembe venni. Az elmúlt hetek egyik délutánján végigsétáltam a Deák tértől a Marx térig. A Nagymező utca táján a hirtelen jött eső elől egy kapu mélyedésbe húzódtam. Az égre fölpillantva a párkányokat néztem, az ablakok keretét, az épületdíszeket. Az eklektikus homlokzatsor eredeti szépségében, eleganciájában „pompázik". Kicsit visszafogott előkelőséggel néznek az utcára a hajdani „palota"homlokzatok. Mennyi gondosan kidolgozott részlet és nagyvonalúság, formaszépség tárulkozik fel a szándékoltan tompább színekben, a fehérek, drappok és szürkék árnyalataiban! A szerencsére még elég ép és sok helyütt megfiatalított fasor zöld glédában őrködik az utcafalak mellett, és a hajdani antikváriumokra gondolva soha nem volt túl előkelő, de árnyas utcára, ahol oly sok látni-néznivaló akadt. A földszintek megújulni vágynak, és ennek mintha ittott már mutatkoznának a jelei. Talán remélni lehet, hogy a Marx tér elkészültével a megújuló városi áramlás varázsütésére is- 2