Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Nagy György: Londonban láttam

NAGY GYÖRGY Londonban láttam Háromhetes londoni tar­tózkodásomon sok élményben volt részem. Ezek közül a leg­maradandóbbak azok az apró­­megfigyelések, amelyek itthon­­ tanulságosak lehetnének. Ha­zatérve ,,poggyászom" legérté­kesebb darabjainak tartom őket, már csak azért is, mert mind a városhoz és a városban élő embe­rekhez kötődnek. Mindenfajta kritikátlan, a társadalmi, törté­nelmi fejlődést mellőző össze­hasonlítás félrevezető lehet. Nem akarok én itt összemérni, méricskélni, bár aki nyitott szemmel és aggyal járja a vilá­got, óhatatlanul megteszi, csu­pán néhány, nálunk is hasznosít­ható dologra, jelenségre hívom fel a figyelmet. Kezdem a fák védelmével. Az egyes fákról beszélek, nem a le­nyűgöző méretű, különleges nö­vényfajtákkal büszkélkedő par­kokról, melyeknek ápolását, gondozását bizony csak irigyel­hetjük. Egy hatalmas háztömb egyik szobájában laktam. Az udvaron közel száz, egymás mellé épített garázs hosszú sora húzódott. Ez a sor két helyütt szakadt meg, egy-egy fa állt ott, meghagyták őket, nem a fákat áldozták fel, hanem két garázzsal kevesebbet építettek, pedig egy garázs nem kis pénzt jelent a bérbeadónak s a bérlőnek egyaránt. Csavargásaim során elvetőd­tem London északkeleti részére. Villaszerű, kertes házak közt sétáltam, és egyszer csak egy nagy kiterjedésű, beépítetlen domb aljához értem. Azt hiszem, Primrose Hill a neve. A domb­tetőről olyasféle kilátás nyílt Londonra, mintha a Halászbás­tyáról néznénk Budapestet. A dombon, se a tetején, se az ol­dalán, egyetlen épület vagy épít­kezés nyomát nem láttam, meg­hagyták az eredeti állapotban, megőrizték a kilátást is, ellen­ben teleültették facsemetékkel, melyeket karók, hálók védtek a széltől, a rágcsálóktól, ráadásul láttam — nem a szemem káprá­zott —, öntözték is a serdülő fákat. Ebben az óriási városban nem a paloták gazdagsága, az ut­cák, terek színessége, a temp­lomi kripták történelmet lehelő csöndje, a British Múzeum kin­cseinek csodája vágott legjob­ban mellbe, hanem a kenyér. A mindennapi kenyerünk! Ha csak a legkisebb bolt kenyérválaszté­kára gondolok, még ma is ösz­szeszalad számban a nyál. A hó­fehértől a félbarnán át a csoko­ládétortához hasonló színűig, a különböző lisztfajták keveréké­ből az elkészítés módjában, te­hát az ízben is különböző ke­nyerek közt lehet választani, ahogy a kedv, gyomor, na meg — ezt sem feledhetjük — a pénz­tárca diktálja. A kenyér formája és a csomagolás tekintetében is hasonló a bőség, ugyanakkor sok a szeletelt és az előrecsomagolt kenyér is. NSZK-ból importált, német parasztkenyérrel is talál­koztam. Sötétbarna színű, búza­rozs keverékéből készült, alufó­liába csomagolt, szeletelt kenyér ez, amely hosszú ideig megőrzi frisseségét. A súlyegység persze nem a kiló, hanem a gramm vagy a még mindig általánosan hasz­nált régi súlyegység, a körülbelül negyvenöt dekagrammnak meg­felelő pound. Miért van az, hogy a világvi­szonylatban elsők között járó ga­bonatermelésünk és az egy főre eső magas kenyérfogyasztásunk mellett ilyen hihetetlenül igény­telenek vagyunk a kenyér vá­lasztéka, sőt, minősége tekin­tetében? Nálunk azt nevezik vá­lasztéknak, ha a finom fehér lisztből sokféle kenyeret, szege­di cipót, zsúrkenyeret stb. sü­tünk. De lejárhatja a lábát az, aki egészségesebb, ízletesebb és ki­adósabb barna vagy rozskenye­ret akar asztalára. És most könyörgök, ne hivat­kozzék senki illetékes a kereslet hiányára! A kereslet valaminek a következménye. Mi már egész generációkat szoktattunk le, zár­tunk el attól, hogy a biológiailag egészségesebb — a népgazdasági előnyökről most nem is beszé­lek — kenyérfajtákat megismer­hessék, hogy érdemben választ­hassanak, hogy egyszer is élvez­hessék nagyanyáink igazi kenye­rének ízét. Mindezt nem lehet pusztán szállítási, kapacitási, gyártási, vagyis csupán anyagi nehézségekkel magyarázni. Itt már-már a monopolhelyzetben lévő káros, tehát kárt okozó ma­gatartásáról, gondolkodásáról van szó, ahogy a postánál, vasút­nál és nem egy hivatalban is ta­pasztaljuk: örüljetek annak, amit adunk. A mosoly. Az élelmiszeráru­házban kis­ütés a bokámon. Hát­ranézek. Mögöttem fiatal há­zaspár, egyik gyermeküket még kocsiban tolják, a kocsival értek hozzám. Mindketten széles, bo­csánatkérő mosollyal kérnek el­nézést, s mikor elhaladnak mel­lettem, az asszony visszanéz, és kedves bűnbánattal újra rám mosolyog. Nincs olyan gépkocsivezető, aki, ha előnyt kapott a másik­tól, a megköszönő kézmozdula­ton kívül ne „mellékeljen" még egy mosolyt is. Mintha ez íratlan szabály lenne! Téblábolok az udvaron, egy Rolls-Royce akar beállni a garázsba. Félrehúzó­dom, az elegáns lady kedvesen int és úgy mosolyog, hogy kény­telen vagyok előadást tartani fe­leségemnek a helyi szokásokról. A lovas testőrök laktanyájának kapujában, mikor már harmad­szor találkozom ugyanazzal a fia­tal katonával, szinte ösztönszerű­en küldünk egymás felé egy fejbó­lintást és mosolyt. Persze semmi sem általánosítható. Sok ott is a gondterhelt, magába zárkózott ember, de nekem mégis feltűnt a szürke esőn is át-átvillanó ked­ves mosoly, mert én, úgy látszik, olyan tájról jöttem, ahol még nem tudják, milyen érték a min­dennapi élet forgatagában ez a semmibe nem kerülő és mégis oly sokat érő, a kapcsolat, a léte­zés emberi voltát jelző gesztus. A „vakok" boltja ruhaüzlet, ahova a londoniak leadják még használható, de általuk már nem viselt ruhadarabjaikat, és ezeket olcsó áron a vakok javára árusít- Kensington Gardens

Next