Budapest, 1983. (21. évfolyam)
8. szám augusztus - Nagy György: Londonban láttam
NAGY GYÖRGY Londonban láttam Háromhetes londoni tartózkodásomon sok élményben volt részem. Ezek közül a legmaradandóbbak azok az aprómegfigyelések, amelyek itthon tanulságosak lehetnének. Hazatérve ,,poggyászom" legértékesebb darabjainak tartom őket, már csak azért is, mert mind a városhoz és a városban élő emberekhez kötődnek. Mindenfajta kritikátlan, a társadalmi, történelmi fejlődést mellőző összehasonlítás félrevezető lehet. Nem akarok én itt összemérni, méricskélni, bár aki nyitott szemmel és aggyal járja a világot, óhatatlanul megteszi, csupán néhány, nálunk is hasznosítható dologra, jelenségre hívom fel a figyelmet. Kezdem a fák védelmével. Az egyes fákról beszélek, nem a lenyűgöző méretű, különleges növényfajtákkal büszkélkedő parkokról, melyeknek ápolását, gondozását bizony csak irigyelhetjük. Egy hatalmas háztömb egyik szobájában laktam. Az udvaron közel száz, egymás mellé épített garázs hosszú sora húzódott. Ez a sor két helyütt szakadt meg, egy-egy fa állt ott, meghagyták őket, nem a fákat áldozták fel, hanem két garázzsal kevesebbet építettek, pedig egy garázs nem kis pénzt jelent a bérbeadónak s a bérlőnek egyaránt. Csavargásaim során elvetődtem London északkeleti részére. Villaszerű, kertes házak közt sétáltam, és egyszer csak egy nagy kiterjedésű, beépítetlen domb aljához értem. Azt hiszem, Primrose Hill a neve. A dombtetőről olyasféle kilátás nyílt Londonra, mintha a Halászbástyáról néznénk Budapestet. A dombon, se a tetején, se az oldalán, egyetlen épület vagy építkezés nyomát nem láttam, meghagyták az eredeti állapotban, megőrizték a kilátást is, ellenben teleültették facsemetékkel, melyeket karók, hálók védtek a széltől, a rágcsálóktól, ráadásul láttam — nem a szemem káprázott —, öntözték is a serdülő fákat. Ebben az óriási városban nem a paloták gazdagsága, az utcák, terek színessége, a templomi kripták történelmet lehelő csöndje, a British Múzeum kincseinek csodája vágott legjobban mellbe, hanem a kenyér. A mindennapi kenyerünk! Ha csak a legkisebb bolt kenyérválasztékára gondolok, még ma is öszszeszalad számban a nyál. A hófehértől a félbarnán át a csokoládétortához hasonló színűig, a különböző lisztfajták keverékéből az elkészítés módjában, tehát az ízben is különböző kenyerek közt lehet választani, ahogy a kedv, gyomor, na meg — ezt sem feledhetjük — a pénztárca diktálja. A kenyér formája és a csomagolás tekintetében is hasonló a bőség, ugyanakkor sok a szeletelt és az előrecsomagolt kenyér is. NSZK-ból importált, német parasztkenyérrel is találkoztam. Sötétbarna színű, búzarozs keverékéből készült, alufóliába csomagolt, szeletelt kenyér ez, amely hosszú ideig megőrzi frisseségét. A súlyegység persze nem a kiló, hanem a gramm vagy a még mindig általánosan használt régi súlyegység, a körülbelül negyvenöt dekagrammnak megfelelő pound. Miért van az, hogy a világviszonylatban elsők között járó gabonatermelésünk és az egy főre eső magas kenyérfogyasztásunk mellett ilyen hihetetlenül igénytelenek vagyunk a kenyér választéka, sőt, minősége tekintetében? Nálunk azt nevezik választéknak, ha a finom fehér lisztből sokféle kenyeret, szegedi cipót, zsúrkenyeret stb. sütünk. De lejárhatja a lábát az, aki egészségesebb, ízletesebb és kiadósabb barna vagy rozskenyeret akar asztalára. És most könyörgök, ne hivatkozzék senki illetékes a kereslet hiányára! A kereslet valaminek a következménye. Mi már egész generációkat szoktattunk le, zártunk el attól, hogy a biológiailag egészségesebb — a népgazdasági előnyökről most nem is beszélek — kenyérfajtákat megismerhessék, hogy érdemben választhassanak, hogy egyszer is élvezhessék nagyanyáink igazi kenyerének ízét. Mindezt nem lehet pusztán szállítási, kapacitási, gyártási, vagyis csupán anyagi nehézségekkel magyarázni. Itt már-már a monopolhelyzetben lévő káros, tehát kárt okozó magatartásáról, gondolkodásáról van szó, ahogy a postánál, vasútnál és nem egy hivatalban is tapasztaljuk: örüljetek annak, amit adunk. A mosoly. Az élelmiszeráruházban kisütés a bokámon. Hátranézek. Mögöttem fiatal házaspár, egyik gyermeküket még kocsiban tolják, a kocsival értek hozzám. Mindketten széles, bocsánatkérő mosollyal kérnek elnézést, s mikor elhaladnak mellettem, az asszony visszanéz, és kedves bűnbánattal újra rám mosolyog. Nincs olyan gépkocsivezető, aki, ha előnyt kapott a másiktól, a megköszönő kézmozdulaton kívül ne „mellékeljen" még egy mosolyt is. Mintha ez íratlan szabály lenne! Téblábolok az udvaron, egy Rolls-Royce akar beállni a garázsba. Félrehúzódom, az elegáns lady kedvesen int és úgy mosolyog, hogy kénytelen vagyok előadást tartani feleségemnek a helyi szokásokról. A lovas testőrök laktanyájának kapujában, mikor már harmadszor találkozom ugyanazzal a fiatal katonával, szinte ösztönszerűen küldünk egymás felé egy fejbólintást és mosolyt. Persze semmi sem általánosítható. Sok ott is a gondterhelt, magába zárkózott ember, de nekem mégis feltűnt a szürke esőn is át-átvillanó kedves mosoly, mert én, úgy látszik, olyan tájról jöttem, ahol még nem tudják, milyen érték a mindennapi élet forgatagában ez a semmibe nem kerülő és mégis oly sokat érő, a kapcsolat, a létezés emberi voltát jelző gesztus. A „vakok" boltja ruhaüzlet, ahova a londoniak leadják még használható, de általuk már nem viselt ruhadarabjaikat, és ezeket olcsó áron a vakok javára árusít- Kensington Gardens