Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Dr. Buza Péter: Saroltából — Sándor

s a vizsgálati fogságban derült fény arra, hogy más is terheli a számláját: ne rejtőzik a férfiruhában. „Uraim, bölcs jogi tudósok" Hets Ödön budapesti ügyvédet kéri föl a védelemre a kétségbeesett kisasszonyférj. A levélben, amelyben tájékoztatja helyzetéről, van néhány, a korábbi, az 1883-as ügyre vonatkozó árulkodó mondat: „Az örök irgalmasság nevében könyörgök, menjen el Eszéky Emma rokonomhoz, hogy jönne el hozzám és hozna pénzt. Ha nincs, adasson el mindent, mi tulajdonom: bútort, szőnyeget. Egyesegyedül csak ő adhat mindenről felvilágosítást ..." Ezek a sorok bizonyítják, hogy Krúdy ezúttal sem tévedett — legfeljebb Imre páter dolgában. Az a valószínű ugyanis, hogy Szerezius az utóbbi frigy megkötésénél bábáskodott. A klagenfurti botrány hullámverése lassan elcsöndesedett. Krafft-Ebing szakvéleménye alapján fölmentették a vádlottat, aki a pénzt visszafizette, és aki kétségtelenül ártatlan volt kényes-furcsa helyzetének fordulataiban. Ő maga is így gondolja: „Uraim, bölcs jogi tudósok, psycho- és pathológusok! minden léptemet a szerelem vezette, minden tettemet ez indokolta. Istenben bíztam, hogy mégis eljön egyszer a megváltás napja, hisz hibámat a szerelem okozta, az a szerelem, amely az ő tanításainak az ő birodalmának alapja..." Önkéntelenül eszébe ötlik az embernek számon kérni, miért is nincsenek csodák? De hát hogy is kívánhatnánk, hogy egy igazi nőből igazi férfi legyen? Használt a goromba lecke, Sándor Saroltának ez az utolsó csínyje. Szerepét persze nem adja föl, továbbra is férfiként él, de látványos „nőügyek" nem kavarnak többé szenzációt körülötte. Így is éppen eléggé furcsa és feltűnő jelenség: vénlányos arc, vastag szivar, zord káromkodások, kockás zsakett és érett asszonyra valló formák... Most is nyomába szegődnek a csúfolódók, összemosolyognak háta mögött az emberek. De van valami, ami miatt tisztelik is. D'Artagnan meséi Ágai Adolf fedezi föl Sarolta kiváló íráskészségét, tárcái, az eltűnt, a kedélyes, a forradalom előtti úri világ figuráinak és jeleneteinek tarka meséi, fél tucat lap olvasóit szórakoztatják. Kötetbe rendezett munkái ott sorakoznak a legtöbb vidéki kúria, kastély és polgárpalota könyvtárszobájának polcán. A Régi magyar társasélet, a Pest vármegyei históriák, a D'Artagnan meséi különös dallamú történetek muzsikáját őrzik, s ha nem tartotta is fontosnak eddigelé a tudós irodalomelemzők egyike sem, hogy az életművet mérlegre tegye, ezek az olvasnivalók mind a mai napig keresett kincsei az antikváriumoknak. Pedig Vay Sándor a magyar íróknak, költőknek ahhoz a köréhez tartozott, akiket már saját kortársaik is „leírtak". Gáspár Imre, „a plébános külsejű, vastag szemüveget viselő, kopaszodó férfiú" — Krúdy jellemzi így —, aki magyarra fordította a Marseillest, s elsőként népszerűsítette a szlovák irodalom jeleseit — ő lehetne az első ebben a sorban. Debreceni lapszerkesztő korában előbb Vay s jóval később Krúdy is munkatársa volt. Ha igaz a pletyka, ő az egyetlen férfi, aki Saroltának, a nőnek udvarolt. Természetesen teljesen eredménytelenül ... Justh Zsigmondról se feledkezzünk meg, Vay gyermekkori barátjáról, akit fiatalon vitt el a gyógyíthatatlan betegség. Barátja volt Saroltának, a panaszos hangú, önemésztő verseiről nevezetes Benedek Aladár. Jól ismerte Erdélyi Gyulát is — ő mondta 1911-ben a sírbeszédet Zarándy temetésén. — Erdélyi gyakran publikált a Függetlenség hasábjain, s szerkesztője volt a Buda és Vidéke című lapnak is, ahol mindenki fórumot kapott, ha elég harsányan tudta szidni Bécset. Gyakran írt ide Szeless Adorján, a Hentzi-szobor kétbalkezes merénylője, a hírhedt botrányújság, az „Olvasd!" szerkesztője. Ez utóbbi munkatársai közül nagy nevet vívott ki magának Zarándy A. Gáspár. A Szalonújságnak is megbecsült tollforgatója volt, ahol viszont Vay Sándornak hívják a főmunkatársat. Akinek nevelője, Kászonyi Dániel, Zarándy elvbarátjának, Verhovaynak lapjába írogat, és egy regényt is elkövet Verhovay szellemében. Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat, ígéretes cím, és a szerző azt nyújtja, amit ígér. Aranymíves Károlyt — Eötvöst, a védőügyvédet—mocskolja, Istóczyékat pártolja, s kijelenti: „Azt a meggyőződést, hogy rituális bűntény volt, senki sem tagadhatja el." Túl a határon Vay Sándor jobban ismerte náluknál az írás és a tisztesség titkait. Furcsa, szomorú, a beteljesedést alig ismerő életéből így tudott kicsiholni annyi erőt, hogy a maga választotta mesterek fölé emelkedjék. Olykor Amiről a város beszélt olykor persze visszarángatták a földre: „Ritkán írok én már. Tavaly óta betegeskedem, előbbről a csekély elismerés, rossz anyagi javadalmazás, czéhbeliektől tapasztalt kevés jóakarat, fájdalom, igen meguntatták velem a magyar litterátor állapotát." A „rossz anyagi javadalmazás" magyarázza, hogy néhány évre fölcsapott kereskedőnek, Fiumében nyitott kávéimport ügynökséget. Nem lett sikeres üzletember, hát újra írni kezdett. Járta a világot: „külföldön bolyongok, ahol a kutya se ismer", és küldözgette haza írásait a semmibe süllyedt, talán sohasem volt régi magyar világról: a zúgó nyárfasorokról, a visszhangos hegyoldalakról, a nótáktól hangos szüretekről, a fényes bálokról, hajnalig tartó mulatságokról. Az öreg udvarházról, ahol — egyszer — talán Ráday Eszter, vagy valaki más, a szép, a könnyű kedvű lányok egyike, rigmust faragott az ő nevére is: „A Vay Sanyi keszkenője — Fehér rózsa hull belőle... „...Kedves, vidám társaságom mindenik hölgytagjának adtam aztán emlékül egy olyan selyem keszkenőt, aminőt akkoriban viseltem. Régen volt. Igaz se tán. Nem vágyakozunk már, csak egy puha, női kezecskének az érintésére... A trubadúr szemét mégse foghassa örök álomra valami durva kórházi szolga tenyere..." Miért is teljesült volna éppen ez a kívánsága? 1914-ben kitört a világháború, kinnrekedt Zürichben. Négy évig próbálkozott, hogy valahogy hazajöhessen — hiába. 1918 márciusában tüdőgyulladást kapott. A szövődmények miatt el kellett távolítani az egyik bordáját. Úgy látszott, hogy javul az állapota, utókorára egy luganói szanatóriumba vitték. Itt halt meg május 23-án. Nem tudjuk, hol nyugszik, melyik kis svájci vagy olasz temetőben, egy azonban bizonyos: egészen egyedül van, ahogy talán mindig szeretett volna lenni, sokadmagával, s mégis egyedül. Schaarf Móricz szembesítése Schwarz Salamonnal a törvényszék előtt Ábrányi Lajos rajza után 41