Budapest, 1985. (23. évfolyam)
4. szám március - Müller Tibor: Minden kövéhez emlékek fűznek
kérelmek, panaszos ügyek hány százalékát tudom elintézni. Osztottam, szoroztam, és kijött olyan negyven százalék. Hitetlenkedve nézett rám, és bevallotta, ha ő ugyanezt elmondhatja ügyeinek két-három százalékáról, nagyon boldog benne. — Önnek föl merem tenni a legbanálisabb kérdést: mit jelent önnek Budapest? — Az otthonomat. Az életem egyedül elképzelhető színterét. Ami barátságos biztonsággal vesz körül. Ahol megpihenek. Ahol olykor beázik a tető, ahol morcosan is ébredhetek, amelynek minden szegletéhez történeteim kapcsolódnak, ami kényelmes, ami ott domború, ahol én homorú vagyok és fordítva. Volt alkalmam többször is bejárni a világot. Sok szépet, izgalmasat, csodát láttam. Van jónéhány hely, ahol hosszú időt is szívesen eltöltenék. Ám élni csak Budapesten tudok. Abban a másfél szobás lakásban, ahol a feleségemmel remekül elférünk. — Ön a Fővárosi Tanács megalakulásától számított 16 éven át elnökhelyettes volt. Ezenkívül, most számtalan társadalmi megbízatását, önként vállalt vagy kiosztott funkcióját nem számítva, 35 éve elnöke a Parlament egyik legaktívabb testületének, az egészségügyi bizottságnak. Ez így, kimondva is sok. Eleget tehet egyetlen ember, bármilyen lelkes és hozzáértő, ennyi feladatnak? — Nem tudom. Én mindig dolgoztam. És akkor éreztem magam a legjobban, ha egy üres percem sem akadt. Leltárt nem készítettem, mennyi van a végelszámolás pozitív és negatív oldalán, de tiszta lelkiismerettel alszom. Ha mostanában már nem is sokat. — Azt mondta, morcosan is ébredhet ebben a ,,kis", két és félmilliós otthonában. Mikor volt a legrosszkedvűbb? — Az ember nem tartja számon, szerencsére, minden rossz pillanatát. Ezért tudunk élni. De voltak rossz hónapjaim. Mint újpesti tisztiorvos számtalan igazolást adtam ki a második világháború idején, hogy segítsek embereken. Nehezen viseltem el, hogy valakit származása, meggyőződése miatt üldözzenek. S amikor ez az időszak egyre kegyetlenebb, egyre visszataszítóbb, egyre rémisztőbb lett, megjelent nálam a városi parancsnokság egyik jóindulatú tisztviselője, és azt mondta: tudod-e, hogy már több mint ötszáz orvosi bizonyítványodat vizsgálják mint gyanús okmányt? Amikor pedig Endre László megbízta a vármegyei tiszti főorvost, szerezzen bizonyítékokat ellenem, kénytelen voltam Erdélybe menekülni. Na, ekkor pocsékul éreztem magam. — És mikor volt felhőtlenül boldog? — Erre válaszolni nem tudok. Nézze... hogyan fejezzem ki magam... én negyven éve a lelkemnek kedves társadalomban élek. Sok személyes és közéleti siker ért. Sok örömöm volt. Felhőtlenül boldog? Lehet ilyen az ember? A hatalom gyakorlásához nem szokott ember természetesen sokszor bakot lő. Különösen, ha a környezete sem talál mindig célba. 1956-ban óriási csalódás ért. Elsősorban a saját hitemet kellett megerősítenem. Meggyőzni, világossá tenni a magam lelkiismerete számára, hogy jószándékú, eredményeket hozó cselekvés közben léptünk gödrökbe, buktunk föl, de nem tört csontunk, nem sérült létfontosságú szervünk. Hogy a ránk szórt vádak túlzóak, ugyanakkor tanulságosak. Hallgattam, amit idehaza és amit külföldön mondtak, és rájöttem, kik szurkolnak nekünk, kik az ellenségeink. Volt, mit tisztába tennünk, s talán ma is van. Én mindezt végigcsináltam, tehát jogom van kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni, ha nem is felhőtlenül. Egy új rendszer születése, szülési fájdalmai közben nyögtük — elsősorban magunknak — a kínjainkat. Mi éreztük a legjobban. — Ön azonban derűs alkat. — Az vagyok. Szép, kedves, hattagú családban nőttem föl. Talán ezért raktároztam el olyan jól az apró örömeimet. Ezért jelentett olyan sokat, amikor először engedtek egyedül fölszállni a villamosra. Az akkor még új dolog, megszokhatatlan élmény volt. Mint amikor először elmentem a Lukács uszodába, és megtanultam úszni. Ma is úszással kezdem a napot. Boldog voltam akkor is, amikor diákként az első tanítványom után kapott kis pénz hozzájárult a családi költségvetés egyensúlyához. Boldog voltam, amikor az iskolában egy szavalatomat megdicsérték. Nagy átéléssel mondtam el, hogy „Jaj, a hátam, jaj, a hátam / Odavan! Szomszéd bácsi kipofozta / Csúfosan." Erre apám tanított be, és színészi allűrökkel adtam elő. És boldog voltam akkor is, amikor megválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjának, majd a Nemzeti Bizottság elnökének. Nem volt örömtelen az életem. Ha nem is kifejezetten boldogság ez, de nagyon hasonlít hozzá. — Ön kitűnő tanuló volt, és orvosnak készült. Aztán az élet elsodorta, politikus lett. Nem bánja? — Én Vácott voltam gyógyító orvos utoljára. És akkor még a tuberkulózisban szenvedő betegek mind meghaltak. Az apám is. És amikor agyhártyagyulladásban meghalt egy bájos kislány ismerősöm, az annyira megrázott, hogy elhatároztam, a megelőzés lesz az életem célja. Akkor mentem el tisztiorvosnak. A felszabadulás után meg közegészségügyi főfelügyelő lettem, hogy a szétzilált, széthullott magyar egészségügyet, amennyire erőmből, tehetségemből telik, segítsek megszervezzen, hatékonnyá tenni. Akkor erre volt szükség. Innen pedig már csak egy kis lépés volt a közélet egyéb területe. Kineveztek miniszterelnökségi államtitkárnak. Megváltam az orvosi hivatástól. De fővárosi tanácselnök-helyettesként hozzám tartozott az egészségügy is. Azóta pedig nem eresztettük el egymást. — Nyilvánvaló, hogy önben bíznak az emberek. Hisz négy évtizede képviseli az érdekeiket, tizenegy ciklusban, megszakítás nélkül ott van a Parlamentben, az ország legmagasabb vezető testületében. Nyilván jó barátságban, közeli ismeretségben van miniszterekkel, a Központi Bizottság tagjaival, az ország első embereivel. Mondana erről valamit? — Szívesen. Munkám valóban úgy alakult, hogy előbb vagy utóbb mindenkivel kapcsolatba kerültem. Némelyikükhöz igaz barátság fűz. Kaptam tőlük dicséretet, de szidást is, ha valamivel elégedetlenek voltak. És, persze, akadt körülöttem féltékenység is. Néhányan rossz, irigy szemmel nézték, hogy meglehetősen töretlen pályát futottam be. Veszekedni senkivel nem szoktam. Inkább többet tettem a választók ügyéért, és kevesebbet szónokoltam. De ha interpelláltam, azt is megmondhatom, hogy például a miniszterelnök, Lázár elvtárs, minden alkalommal 24 órán belül válaszolt. — Önt személy szerint is ismerik az ország vezetői? — Természetesen. Igyekszem kellemes, szívélyes, ha lehet, baráti kapcsolatot tartani mindenkivel. Jó néhányan Laci bácsinak szólítanak. — Akkor az emberek joggal hiszik, hogy ön mindent el tud intézni? — Hát el is tudok minden tisztességes dolgot intézni. Persze, csacskaságokkal nem fordulok miniszterekhez. De nekem valahogy általában elhiszik, hogy amit kérek, az helyes. — Ön belelát országos dolgokba. Ami pedig a fővárosban történik, az nem kerülheti el a figyelmét. Mit nem néz jó szemmel? — Sokat kell még áldoznunk Budapest egészségügyi ellátásának javításáért. És nem tetszik az sem, ami a zöldövezetekkel, a főváros környezetének könnyű szívű pazarlásával történik. Ugye, második kerületi vagyok. Látom, hogyan készülnek és nem készülnek Adyligeten, Nagykovácsiban a közművek, miként esnek áldozatul a domboldalak rögtönzött építési terveknek. Hamarosan töviről hegyire végig kell gondolnunk, hogyan parancsoljunk megálljt Budapest növekedésének. Nem elég csak szónokolni róla. — Alighanem — ahogy ezt katonai nyelven mondják — ön az egyik legszebben dekorált köztisztviselő ebben az országban. Melyik kitüntetésére a legbüszkébb? — Most megfogott. Talán nem hangzik kérkedésnek, őrzök sok-sok szép érmet, jelvényt, rendjelet. Vannak köztük szerényebbek, egyszerűbbek, és itt láthatja a Magyar Népköztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjét, két példányban, és a Munka Vörös Zászlórendjét is. Ezek, persze, a legbecsesebbek. De engedje meg egy tősgyökeres budapestinek, hogy a Városért kapott Pro Urbe is a legrangosabb helyet foglalja el a szívemben legalább. — Mesélt a gyerekkoráról, boldog epizódokról, iskoláról. Én tudom, hogy édesapja újságíró, lapszerkesztő, igen tehetséges ember volt. A zsurnalisztika és a politika pedig nem áll olyan messze egymástól. Volt tehát honnan örökölnie az ilyenfajta indíttatást. — Szüleim, apám és édesanyám is, az akkori átlag polgárcsaládnál műveltebb, érdeklődőbb, minden új iránt fogékony emberek voltak. Mivel soha nem volt elég pénzünk, megtörtént, hogy hírlapírók, riporterek, lapszerkesztő apám kollégái kis lakásunkban gyűltek össze, megtárgyalták az éppen időszerű eseményeket, vitatkoztak, információt cseréltek, azaz dolgoztak. Gyerek voltam, mindenfajta játéknál izgalmasabb volt számomra hallgatnilátni az alkotásnak ezt a különös műhelyét, csendes részese lenni egyfajta politikacsinálásnak. Szinte észrevétlenül szívtam magamba az új ismereteket, s mert az otthoni könyvtár nekem szabad préda volt mindig, ki is egészíthettem az el-elkapott, felcsipegetett tudást, így lehetett, hogy háromévesen tudtam írniolvasni, a Barcsay Gimnázium értesítőjébe pedig anélkül gyűltek a jeleseim, hogy különös erőfeszítésembe került volna a tanulás. Ahogy mondja, tehát nem estem messze az almafámtól. Különben is az a véleményem, hogy az emberek nem véletlenül futják be saját életpályájukat. — Remekül néz ki. Magamnak sem kívánok jobb egészséget, frissebb, élénkebb szellemet 83 éves koromra. Nem kérdem, hogyan csinálja, mi a titka, mert azt hiszem, mindabban, amiről most szó esett, benne van a válasz. Bárki kiolvashatja. De azért az mégis érdekel, hogy nem fáradt-e el? — Csak a semmittevés fáraszt. Erre pedig — szerencsére — alig jut időm. Láthatta-tapasztalhatta, ezt a beszélgetést is hányszor szakította meg a telefoncsengés. Egyik sem volt magánjellegű társalgás. És ez egy viszonylag csendes nap, a Vöröskereszt budapesti elnökének lenni nyugalmas foglalkozás. A Parlament más, az egészségügyi bizottság más, egy képviselői fogadónap más. Nem, nem vagyok fáradt. Ellenkezőleg, most pihenek, ez az erőgyűjtés időszaka. Ne feledje, közelednek a választások... MÜLLER TIBOR 15