Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Gáspár Tibor: Negyven év városépítése a főépítész szemével
30 Budapest évgyűru GÁSPÁR TIBOR Negyven év városépítése a főépítész szemével Negyven évről írni már majdnem annyi, mint történelmet írni. Tényekkel, tárgyszerűen, adatokkal. Az én generációmnak azonban e negyven esztendő alkotta a pályáját. Nekünk, akik az 1945 utáni években lettünk építészek, e negyven esztendő szakmai önéletrajzunk is. A több mint három évtized felidézése egyúttal tehát visszaemlékezés. Szerepeljenek hát a tények és az emlékek leltárszerűen. Ez utóbbiak személyes jellege — negyven év nyomában járva — talán megbecsülhető. (A valamikori Budapesten, a háborús pusztulást megelőzően, 38 120 épület volt, abból mintegy 32 000 lakóépület és 6000,, egyéb''. A lakások száma 270 000 körül volt. A 38 000 épületből valamivel több, mint 2000 rommá vált, mintegy 6500 súlyosan megsérült, vagy életveszélyessé vált, a kisebb sérülésekkel károsított épületek száma is meghaladta a 24 ezret, „sértetlen" maradt öt és fél ezer. A megsemmisült vagy teljesen hasznavehetetlen lakások száma kereken 50 ezerre volt becsülhető. És mindehhez járult még a hidak pusztulása, a közlekedés és szállítás teljes hiánya, a közüzemek és közművek részben megsemmisült, vagy erősen megrongált állapota.) Az épület, ahol abban az időben laktam, hatalmas, négy utcára néző háztömb, a Duna felőli oldalán még december 24-én, karácsony este, szinte az „ostrom" első óráiban három belövést kapott. A negyedik és az ötödik emeleten, négy szoba helyén roncsok és maradványok, s gránátok lyuggatta homlokzat. Január táján a „mi" lépcsőházunk feletti mosókonyhát légi bomba érte, utcai bejáratunk előtt akna csipkézte ki a falat, a légnyomás letépte a redőnyöket, felszakította a zárt ajtókat, szilánkokká roncsolta az ablakok üvegtábláit. 1944 októberéig a város egyik feléből a másikba jártam gimnáziumba a 49-es villamossal. Az akkor jóformán csak egyéves, 1943-ban új, ragyogóan felszerelt épület 1945 elején szomorú képet nyújtott. Felső emeletein bombakárok, sok belövés, pusztulás. Az iskolába járás pedig gyalogosan egy óra oda, egy óra vissza. A tavasz és nyár minden értelemben enyhülést hozott. Láttam a Körúton újból végighaladó első villamosszerelvényt. 1945 telén a zajló jegű Duna partjáról néztem a Kossuth-híd tartóinak beemelését. Emlékképeim vannak a Szabadsághíd szereléséről, a Margit-híd újjáépítését szinte naponként figyeltem. A Margitsziget budai oldalának partjáról — már építészhallgatóként — néztem, ahogy az épülő „félszélességű" Árpád-híd déli útpályáját tartó, minium festéktől vöröslő ívtartóit helyére emeli a daru. A megnyitást követően, népes csoport közepette, magam is átmentem az új Lánchídon. (E korszak dokumentumai között kutatva, milyen eleven aktivitás bontakozik ki könyvek, folyóiratok lapjain! Mennyi szándék, lendület és határozott elképzelés. Alig hihető, hogy rövid két év alatt a romba dőlt város milyen számos jelentős építészeti- városépítészeti problémája körül alakul ki szándék és elképzelés. Érdekes gondolat párként villan fel az 1945-ös „Tér és Forma" első lapjairól: helyreállítás vagy újjáépítés? A válasz elvi jelentőségű is. Csak az újjáépítés a helyes, a városi élet feltételeit visszaállítani, de magasabb színvonalon. Emellett viszont kényszerű követelményként rossz, elavult, egészségtelen lakások tetőfedéséről, beüvegezéséről is gondoskodni kellett. Az akkori szerző szerint mindez furcsa paradoxon, hiszen azok helyére jobbat, korszerűbbet, az ,,új építészet" elveinek megfelelőket kellene építeni. Sok a friss — néha hevenyészett — városrendezési terv, és számos pályázatot írnak ki. Ismerősként néz rám a Belső-Erzsébetváros rendezésének első terve — 1947-ből (azóta is terhel bennünket nyomasztó gondja), a Duna-parti szállodasor, a budai Duna-parti lakótelep (Duna-part és Magdolnaváros) vagy az Andrássy út-Kiskörút torkolatának rendezése. (Lesz-e belőle valaha valóság?) És peregtek az évek. Hogy korosztályomnak a budai Duna-part pontháza volt-e az egyik első építészeti élménye vagy az akkortájt kitűnő építészeti és technikai színvonalon épülő új rendelőintézetek valamelyike (Újpest, Fehérvári út, Kőbányai út), nehéz megmondanom. Emlékeim között egymás után villannak fel ezek a sokunk szemében akkor nagyszerűnek tartott (vallom ma is, hogy azok voltak!), a kor elveit híven követő, hajdani új építmények. Sok a középület. A Margit-híd pesti hídfőjének környékén a HM-épülettömbök, a Statisztikai Hivatal épülete Budán, a „szakszervezeti városrészben" a Vasas és a nagy hatású, jelentős alkotásként mindmáig népszerű MÉMOSZ. Néhány épülethez elzarándokolok, így nézem a Gellérthegy déli oldalán az Agrártudományi Egyetem építkezését, azután Kozma Lajos később csak ,,Kilián"-ként emlegetett, Kilián utcában épülő új iskoláját. Nagy érdeklődés kísérte a Szabadság-hegyi úttörővasút minden egyes épületét (kedvencem a Ságvári-ligeti volt), az új építészet formavilágát akartuk felfedezni, mohón lestük, „hogyan kell épületet csinálni". Egyetemi hallgatóként esténként beültünk beszélgetni az akkor új, Deák téri autóbuszvégállomás várócsarnokába. A „krittal" fűtésű, s a mi fogalmaink szerint valóban „modern" bútorokkal berendezett, az új építészet „tiszta" felfogásától eltérően, kissé oldottabb, romantikusabb felfogású épület mágnesként vonzott bennünket. Persze, akkor ott nem az a nagy zsivajú (elhasznált) pályaudvarmillió fogadta a látogatót, mint manapság. A tisztaság és rend kellemes atmoszférát nyújtott, a hatalmas üvegfalak mögül, a Nemzeti Szalon irányában a tér platánfáinak ágai rajzolódtak ki. Emlékképem szerint este volt és ősz. Lakóházak. A napokban az 5-ös autóbuszból kinézve, a borús, esős Dózsa György tér mellett megakadt a szemem két vedlett vakolatú házon, amely két oldalról szegélyezi a teret. Akkor, azokban a negyvenes években még azokra is felfigyeltünk. Reischl adjunktus úr (még nem volt tanár!) beszélt arról, hogy az új építészet jellegzetességei hogyan jelennek meg azokon. Az Élmunkás téri — ahogy akkor mondtuk, a Lehel téri — négy lakóépület iskolapéldának számított. Harmadévesen lakóháztervezési feladataink megoldásához kirándultunk Lőrincre, Kőbányára vagy Csepelre, néhány kétemeletes „sávház" vagy pontház megoldásait tanulmányozva. Az 50-es évek eleje, friss diplomával a zsebemben, a Váci Magasépítőnél talált. A vonat ablakából — reggel-este — a Béke úti három új lakóháztömböt figyeltem. Akkor még nem tudtam, hogy azok szomszédságában, a „Fiastyúk"-ban majd tevékeny részem is lesz (Thälmann utcai lakótelep). (Ha az eddig leírtakat egy jellegzetes, önálló első időszaknak tekintjük, akkor a második építészeti időszak kezdete az 1950. évre nyúlik vissza. A változás 1951 végén válik teljessé. Az építészet ,,nemzeti hagyományok" címén klasszicizáló-eklektikus formaalakításra tér át. Az épületeken párkányok, timpanonok jelennek meg, sokféle tagozattal. Bejáratoknál vagy sokszor a homlokzati síkokat megbontva, „díszítve" antikizáló oszlopos építményrészek. Az építőipar produktumai szerényebbé és szegényesebbé válnak — nem utolsósorban a gazdasági, termelési nehézségek miatt. Még az egyetemen, az egyik rajztermi gyakorlaton — meglepetésünkre — Weichinger professzor úrtól azt a feladatot kaptuk, hogy egyes ún. típustervek homlokzati megoldásaira készítsünk olyan változatokat, amelyek díszesebbek, gazdagabbak, az se baj, ha a történelmi építészetből ismert rekvizitumokat alkalmazunk. Sokan tréfának hittük — a kapott feladathoz nem éreztünk hajlandóságot —, én valami magyaros tulipános ládát csináltam az egyik „sima" kockaház homlokzatából. Nem volt tréfa, következett a „szocreál." Még az „első időszakban" gyökerezett, de az ötvenes évek építészetének korai kiemelkedő eseménye lett a Népstadion elkészülte. Máig is élénken él emlékezetemben a megnyitó ünnepség megragadó színpompája. Katonaruhában, katonaidőt töltve, háromnapos szabadságon, régi Voigtländer géppel próbáltam megörökíteni az épület egy-egy számomra máig imponáló részletét, elsősorban a pilonokat-