Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Seregi László: Bak, a hajókovács

Bak, a hajókovács Mellettünk elrohant a műszaki forradalom Jó dolog a gazdasági munkaközösség, de szerintem ésszerű kompromisszumot kellene kialakítani... Mert az, ugye, kizárt dolog, hogy háromszor annyit érjek délután, mint délelőtt?! Mint a patikus, aki felettébb kényes a hírnevére, úgy lát el különféle utasítá­sokkal Bak Ferenc: — Ha nagyon hangosan beszélnék, kérem, figyelmeztessen! Tudja, ez ná­lunk, hajókovácsoknál, afféle foglal­kozási ártalom, mint a lúdtalp a pincé­reknél. Mondja is a feleségem, ha meg­feledkezem magamról, hogy „mi az, apa, félsz?" Már megbocsásson, nézzen rám, és döntse el: így fest egy olyan em­ber, aki megijed a saját árnyékától? Nem tudom, mi a legjobb módszer, ha el akarjuk dönteni, hogy ki mennyire bátor, de gyanítom, a szempontok rang­sorolásakor óhatatlanul is figyelembe veszik a testsúlyt. Nos, ha ez igaz, akkor az angyalföldi hajógyár kovácsának nincs mitől tartania. A hatalmas felső­test szinte betölti a kultúrtermet, ahová visszavonultunk, hogy egy kicsit beszél­gethessünk. Mi tagadás, megpróbálkoz­tunk a műhelyben is szót érteni, de ha­mar kiderült, hogy az itteni kommuni­kációnak kialakult formanyelve van, és csak az boldogulhat, aki már kellően el­sajátította a szájról olvasást. Amikor például Bak­­anyhán felemelte a kezét, zavaromban még az is megfordult a fe­jemben, hogy ez az ember valamiért ha­ragszik rám, holott csak azt mutatta, miként, milyen ütemben lépegessek át a földön heverő lemezdarabokon. Utólag elárulhatom, egy óvatlan pil­lanatban lehajoltam, és megnéztem, mégis, mekkora súlyú lehet egy ilyen terpeszkedő, ormótlan lemezdarab. Mindenekelőtt kerestem a fogást, azt a fix pontot, amelyről egyes gondolkodók azt állítják: ha ráleltünk, egyetlen re­mekbe sikerült mozdulattal kimozdít­hatjuk tespedtségéből a földgolyót. Az az igazság, örülök, hogy nem úgy ala­kult a kísérlet, ahogyan azt elterveztem. Tényleg, mi a csudát kezdtem volna egy még ismeretlenebb, kiszámíthatatla­nabb világgal? Hát nem elég, hogy ez a mostani sem olyan, amilyennek látni, érezni szeretnénk? Bak Ferenc nevet, és ahogy ígérte, de­cibelméter sem kell, hogy megállapít­sam: még két fokozat, és bedőlnek a kultúrterem falai. — Kötelességem figyelmeztetni, hogy harsogni tetszik — mondom, kipróbá­landó, mennyire ismeri önmagát a tag­baszakadt hajókovács, s lám, a némi­képp diabolikus szándékkal szinte sut­togósra fogott beszéd beválik; ismét megmenekült a kultúra fellegvára, és visszatérhetünk az ominózus vasdarab­hoz. De csupán azért, hogy itt, a széles nyilvánosság előtt tanúsítsuk: ami en­gem majdnem a kétségbeesésbe haj­szolt, az Bak Ferencnek meg sem kottyant. Igaz, aki a kovácsmesterséget választja, az nem engedheti meg magá­nak azt a fényűzést, hogy ne egyen tisz­tességesen. A vas, amit nem foghatnak meg ímmel-ámmal, kegyetlen bosszút áll, ha valaki hímes tojásként bánik ve­le. — A minap is látom, hogy az egyik kolléga bejön, alig tesz egy-két lépést, majd se szó, se beszéd, összecsuklik. No, jó lesz vigyázni, én vagyok a cso­portvezető, még csinál nekem valami zrít ez a gyerek, gyorsan odaugrok, el­kapom, nehogy összetörje magát, és amúgy, szokásom szerint, ordítva rákér­dezek, hogy „mi a fene bajod van?" Hát nem kiderül, hogy koplal, mert ép­pen egy olyan lánnyal jár, akinek a filig­rán alkatú férfiak tetszenek? Leültem, és elmagyaráztam neki, hogy mi a teen­dője a továbbiakban, ha velem akar dolgozni. — Képzelem, miket vágott a fejéhez! — Nehogy azt higgye, hogy kiosztot­tam! Nem vagyok abban a helyzetben, hogy komolyan vegyem a csoportveze­tőségemet; nagyon kevesen jönnek ám a műhelybe, főleg, ha meg kell fogni a munka végét. Néha elmorfondírozom, miért nincs tekintélye a nagyüzemek­nek, amikor — úgy hallani — ezen mú­lik szinte minden, de nem találok elfo­gadható indokokat. Persze, a pénz! Hogy nincs elég, de legalábbis a mellék­üzemágaknak sokkal több van... Ez az, amiben nem hiszek. Tudja, a pártalap­szervünk titkárhelyetteseként majdnem minden fontosabb megbeszélésen jelen lehetek, és ha egy mód van rá, elmon­dom, hogy ez az anyagi hét szűk eszten­dő, amire mostanában folyton hivat­koznak, fura dolog ám. — Ezt nem egészen értem. Ön kétel­kedik a statisztikákban, vagy nem hisz a saját zsebének? — Elvtársam, magunk ellen fogok beszélni, de nem tehetem meg, hogy hallgassak. Harmincnégy éve dolgozom a gyárban, s kitartottam mellette hó­ban, fagyban, napsütésben. Csupán egyszer inogtam meg, amikor úgy gon­doltam, hogy egy nyírbogdányi gyerek­nek otthon illik boldogulnia, de hóna­pokon belül rájöttem, hogy az ember nem macskatermészetű, hogy ott érezze jól magát, ahol megszokott, hanem ahol értelmes feladatok várnak rá, ott van az ő igazi helye. Szóval, régi bútor­darabnak számítok errefelé, s ha nem jön közbe semmi, nekem már innen ad­ják ki az obsitomat. Ennyi szolgálattal a hátam mögött 32 forint az órabérem. Ha úgy vesszük, nincs okom panaszra; aránylag tisztességesen keresnék, ha az árak nem szaladtak volna el mellettünk. — Mégiscsak panaszkodik... — Miről diskuráljunk a főnökséggel, ha nem a pénzről? A munkát kiadták, elmagyarázták, mit kell csinálni, azzal kész, punktum. A többit bízzák rám, s nem lesz hiba. Olyan darukat kapnak a barátaink, hogy mind a tíz ujjukat meg­nyalhatják gyönyörűségükben; a ma­gyar munkás jó munkás, ha békén hagyják, és pontosan felvilágosítják, mi a feladata. Na, ezt csak azért mondom, hogy tudja, kivel áll szemben. — Most fenyeget, vagy üzen valaki­nek? — Nézze, az ilyen emberek, mint én, nagyon nehezen jönnek ki a béketűré­sükből, de ha egyszer belemelegszenek, kő kövön nem marad utánuk. Már csak emiatt sem szoktam üzengetni, meg pos­tást igénybe venni, ha valaki számára mondanivalóm van. Ami a szívemet nyomja, azt szeretem rövid úton az ille­tékesek tudomására hozni. Na, a pénz. Hogy a fenében van az, hogy reggel hét­től délután háromig óránként 32 forint

Next