Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Seregi László: Bak, a hajókovács
Bak, a hajókovács Mellettünk elrohant a műszaki forradalom Jó dolog a gazdasági munkaközösség, de szerintem ésszerű kompromisszumot kellene kialakítani... Mert az, ugye, kizárt dolog, hogy háromszor annyit érjek délután, mint délelőtt?! Mint a patikus, aki felettébb kényes a hírnevére, úgy lát el különféle utasításokkal Bak Ferenc: — Ha nagyon hangosan beszélnék, kérem, figyelmeztessen! Tudja, ez nálunk, hajókovácsoknál, afféle foglalkozási ártalom, mint a lúdtalp a pincéreknél. Mondja is a feleségem, ha megfeledkezem magamról, hogy „mi az, apa, félsz?" Már megbocsásson, nézzen rám, és döntse el: így fest egy olyan ember, aki megijed a saját árnyékától? Nem tudom, mi a legjobb módszer, ha el akarjuk dönteni, hogy ki mennyire bátor, de gyanítom, a szempontok rangsorolásakor óhatatlanul is figyelembe veszik a testsúlyt. Nos, ha ez igaz, akkor az angyalföldi hajógyár kovácsának nincs mitől tartania. A hatalmas felsőtest szinte betölti a kultúrtermet, ahová visszavonultunk, hogy egy kicsit beszélgethessünk. Mi tagadás, megpróbálkoztunk a műhelyben is szót érteni, de hamar kiderült, hogy az itteni kommunikációnak kialakult formanyelve van, és csak az boldogulhat, aki már kellően elsajátította a szájról olvasást. Amikor például Bakanyhán felemelte a kezét, zavaromban még az is megfordult a fejemben, hogy ez az ember valamiért haragszik rám, holott csak azt mutatta, miként, milyen ütemben lépegessek át a földön heverő lemezdarabokon. Utólag elárulhatom, egy óvatlan pillanatban lehajoltam, és megnéztem, mégis, mekkora súlyú lehet egy ilyen terpeszkedő, ormótlan lemezdarab. Mindenekelőtt kerestem a fogást, azt a fix pontot, amelyről egyes gondolkodók azt állítják: ha ráleltünk, egyetlen remekbe sikerült mozdulattal kimozdíthatjuk tespedtségéből a földgolyót. Az az igazság, örülök, hogy nem úgy alakult a kísérlet, ahogyan azt elterveztem. Tényleg, mi a csudát kezdtem volna egy még ismeretlenebb, kiszámíthatatlanabb világgal? Hát nem elég, hogy ez a mostani sem olyan, amilyennek látni, érezni szeretnénk? Bak Ferenc nevet, és ahogy ígérte, decibelméter sem kell, hogy megállapítsam: még két fokozat, és bedőlnek a kultúrterem falai. — Kötelességem figyelmeztetni, hogy harsogni tetszik — mondom, kipróbálandó, mennyire ismeri önmagát a tagbaszakadt hajókovács, s lám, a némiképp diabolikus szándékkal szinte suttogósra fogott beszéd beválik; ismét megmenekült a kultúra fellegvára, és visszatérhetünk az ominózus vasdarabhoz. De csupán azért, hogy itt, a széles nyilvánosság előtt tanúsítsuk: ami engem majdnem a kétségbeesésbe hajszolt, az Bak Ferencnek meg sem kottyant. Igaz, aki a kovácsmesterséget választja, az nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy ne egyen tisztességesen. A vas, amit nem foghatnak meg ímmel-ámmal, kegyetlen bosszút áll, ha valaki hímes tojásként bánik vele. — A minap is látom, hogy az egyik kolléga bejön, alig tesz egy-két lépést, majd se szó, se beszéd, összecsuklik. No, jó lesz vigyázni, én vagyok a csoportvezető, még csinál nekem valami zrít ez a gyerek, gyorsan odaugrok, elkapom, nehogy összetörje magát, és amúgy, szokásom szerint, ordítva rákérdezek, hogy „mi a fene bajod van?" Hát nem kiderül, hogy koplal, mert éppen egy olyan lánnyal jár, akinek a filigrán alkatú férfiak tetszenek? Leültem, és elmagyaráztam neki, hogy mi a teendője a továbbiakban, ha velem akar dolgozni. — Képzelem, miket vágott a fejéhez! — Nehogy azt higgye, hogy kiosztottam! Nem vagyok abban a helyzetben, hogy komolyan vegyem a csoportvezetőségemet; nagyon kevesen jönnek ám a műhelybe, főleg, ha meg kell fogni a munka végét. Néha elmorfondírozom, miért nincs tekintélye a nagyüzemeknek, amikor — úgy hallani — ezen múlik szinte minden, de nem találok elfogadható indokokat. Persze, a pénz! Hogy nincs elég, de legalábbis a melléküzemágaknak sokkal több van... Ez az, amiben nem hiszek. Tudja, a pártalapszervünk titkárhelyetteseként majdnem minden fontosabb megbeszélésen jelen lehetek, és ha egy mód van rá, elmondom, hogy ez az anyagi hét szűk esztendő, amire mostanában folyton hivatkoznak, fura dolog ám. — Ezt nem egészen értem. Ön kételkedik a statisztikákban, vagy nem hisz a saját zsebének? — Elvtársam, magunk ellen fogok beszélni, de nem tehetem meg, hogy hallgassak. Harmincnégy éve dolgozom a gyárban, s kitartottam mellette hóban, fagyban, napsütésben. Csupán egyszer inogtam meg, amikor úgy gondoltam, hogy egy nyírbogdányi gyereknek otthon illik boldogulnia, de hónapokon belül rájöttem, hogy az ember nem macskatermészetű, hogy ott érezze jól magát, ahol megszokott, hanem ahol értelmes feladatok várnak rá, ott van az ő igazi helye. Szóval, régi bútordarabnak számítok errefelé, s ha nem jön közbe semmi, nekem már innen adják ki az obsitomat. Ennyi szolgálattal a hátam mögött 32 forint az órabérem. Ha úgy vesszük, nincs okom panaszra; aránylag tisztességesen keresnék, ha az árak nem szaladtak volna el mellettünk. — Mégiscsak panaszkodik... — Miről diskuráljunk a főnökséggel, ha nem a pénzről? A munkát kiadták, elmagyarázták, mit kell csinálni, azzal kész, punktum. A többit bízzák rám, s nem lesz hiba. Olyan darukat kapnak a barátaink, hogy mind a tíz ujjukat megnyalhatják gyönyörűségükben; a magyar munkás jó munkás, ha békén hagyják, és pontosan felvilágosítják, mi a feladata. Na, ezt csak azért mondom, hogy tudja, kivel áll szemben. — Most fenyeget, vagy üzen valakinek? — Nézze, az ilyen emberek, mint én, nagyon nehezen jönnek ki a béketűrésükből, de ha egyszer belemelegszenek, kő kövön nem marad utánuk. Már csak emiatt sem szoktam üzengetni, meg postást igénybe venni, ha valaki számára mondanivalóm van. Ami a szívemet nyomja, azt szeretem rövid úton az illetékesek tudomására hozni. Na, a pénz. Hogy a fenében van az, hogy reggel héttől délután háromig óránként 32 forint