Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Müller Tibor: A hidak kormánybiztosa
Telefonszáma benne van a könyvben. A Rózsadomb legkevésbé előkelő utcájában, fél évszázados, öreg ház magasföldszintjén olvasható a névtáblája. Egy maszek zöldséges nem költözne ide. A kertkapu előtt nem áll sem Mercedes, sem Trabant. Csak két nyúlánk lucfenyő néz át a rozsdás vason. Téltől megkopasztott kerten át vezet az út a bejárathoz. Középtermetű, testes, magas homlokú férfi tárja szélesre az ajtót: dr. Dalmy Tibor. A hidak kormánybiztosa Tempósan keresztülvezet az előszobán, hiába forgatom a fejem, körülnézni sincs időm, s már a tágas nappaliban vagyunk. Egy ovális, tért ölelő ebédlőasztal mellett húzza el a fotelt. Hellyel kínál, s mindjárt, ugyanazzal a karmozdulattal, türelmetlenül cigarettáért nyúl. — Sokat szív? — Két dobozzal. Az utóbbi hónapokban már ez sem volt elég. — Miért? — Hát... a fene tudja... de ha azt akarja kihúzni belőlem, hogy a zsúfoltság, a munka, az idegfeszültség, hát rendben van. Igen. Ez a szakma rengeteg idegességgel jár. Valahogy le kell vezetni a túlnyomást. Nem szívom ám mindig végig. Inkább csak a rágyújtás műveletére van szükségem. — Erre a beszélgetésre viszont — ezt ön mondta — nincs. Idézem a szavait, amelyekkel szabadkozott, s igyekezett nagyon udvariasan eltántorítani a szándékomtól: ,,Minek ez? Nem én vagyok érdekes, hanem a munkám. Mostanában túl sok szó esik rólam. " Én nem csodálkozom. Hány miniszteri biztos van az országban?! — Jó, tudom. Igaz. De tudja, mit jelent a miniszteri biztosság? — Rangot, felelősséget. Magas fizetést. — Ugyan. Ez egy papír, egy megbízólevél. Én tervezőmérnök vagyok, vagy voltam egészen 1976-ig, akkor lettem a Fővárosi Mélyépítő Tervező Intézetnek a műszaki igazgatóhelyettese, de ha tehetem, azóta is inkább szakmai kérdésekkel foglalkozom. Ennél hétköznapibb dolog nincs. Én nem vagyok nagy ember. — Hanem? — Mérnök. Hidász. Mélyépítő. Ez az egész miniszteri biztosság jóformán véletlenül alakult ki. — Ezt nem mondja komolyan? — Pedig így volt. A mi cégünk kapott megbízást a Margit-híd felújításával kapcsolatos forgalomelterelés megtervezésére. Ugyanakkor a Szent István körút és a Mártírok útja kialakítása is bekerült a programba. Na most, hiába van öt megbízó vagy ötféle pénz, ez egy építési terület, és a főváros egyik közlekedési ütőere. Rengeteget jártunk a minisztériumba és a Fővárosi Tanácshoz tervegyeztetésre, munkamegbeszélésre, nyilván már unták a képemet, s azt, hogy elkezdtem morogni, hogy ez olyan súlyos beavatkozás Budapest közlekedésébe, amely megfelelő, pontos előkészítést követel. Addig okvetetlenkedtem, amíg bosszúból a nyakamba sózták az egészet. — De miért önt választották? — Mert én voltam láb alatt. — Ez vicc. — Az. De van benne igazságmag. Addig szájaltam, míg a tárca vezetői arra is kíváncsiak lettek, mihez kezdek, ha csinálni is kell valamit. De, persze, volt már szakmai előéletem. Az első aluljáróknak, az Astoriának, Emkének, a Baross térinek én voltam a felelős tervezője... — Az Astoria teteje leszakadt! — Nem voltam boldog. Volt egy pár rossz éjszakám, pedig abban az Architekt Vállalat emberei voltak a ludasok. — Ez volt az első önálló munkája. És az első kudarc? — így is lehet fogalmazni. Bár akkor még azt sem tudtuk, mit csinálunk. Ilyen építkezés addig nem volt Budapesten. Emlékszem, véres vitákat folytattunk arról a ma már nyilvánvaló tényről, hogy az aluljáró az utcának a folytatása-e. Először nem is aluljárót akartak, hanem egy hatméteres folyosót. Hogy az is megteszi. Szerencsére nem hagytam magam meggyőzni. És ma már hol vagyunk ettől! Kialakult a városi mélyépítési szemlélet, és rájöttünk arra, hogy az aluljáró társadalmi élettér, ahol találkoznak, esznek, vásárolnak az emberek. — Ezek szerint ön kemény ember? — Inkább önfejű vagyok. Pontosabban, ha meggyőződtem valamiről, ahhoz ragaszkodom. — És nyert. Nyert az Astoria, a Margit-híd, Petőfi-híd, Szabadság-híd. És most az Árpádhíd-Elerán tér-metró- Váci út 8 és fél milliárdot érő építkezésének kormánybiztosa. Ma erről beszél Budapest. Mikor erre a beszélgetésre készültem, átnéztem a sajtót. Alig találtam önről szóló közleményeket. Riportot, interjút szinte semmit. Nem szereti a nyilvánosságot? — A szakma nem szereti. 1952-ben végeztem Budapesten az egyetemen. Azóta tervezek, de soha nem örültem, ha előre kellett tolakodni. 34