Budapest, 1986. (24. évfolyam)
3. szám március - Benjámin László Budapestje
Szegedi út Itt vagyok hát, újra visszakerültem, habár egy fokkal magasabban, csempézett konyhám, parkettás szobám és kétszáz könyvem is van. De vendégül most is bogárrajok jönnek hozzám a szembeni mezőről, és régi ismerős füstök s zajok üdvözölnek a Rákosrendezőről. Föl-földobott kő — idézem Adyt, hogy vágytam szabadulni — és azóta megtérésem immár a negyedik, így lesz belőlem lokálpatrióta... Az első este. Már hat éve lassan, hogy kezében menyasszonyi csokorral bandukolt mellettem csöndben, álmosan feleségem, karján tömött szatyorral. Vállamon öt szál gyalulatlan deszka, a szatyorban nyöszörgő lábasok, így indultunk az új, közös otthonba, szabályos angyalföldi házasok. És látom magam néhány hét után: két sarmarta, bepólyált kezemet mutatom otthon szorongós után, mint a bába a torzszülötteket. Egy konyha sarkába húzódtam akkor, egyetlen ágy volt otthonom-hazám, de mellettem maradt a drága asszony; ha elmegy, ki vigyázott volna rám? Feleségem, kis munkás, száraz szemmel tudta bizalmát el nem veszteni, és nem keserű szóval: szerelemmel biztatott, mindent újra kezdeni. Szerelmes, dolgos társam: míg csikorgó lélekkel gyürkőztem a kései tanulásnak, neki hajnali ötkor kopogtak távozó lépései. És újra Angyalföld. Leültem reggel pár percre még egy padra, a kopár téren, a füstöt mély lélegzetekkel nyeltem, aztán engem nyelt el a gyár, hol az életet-munkát újra kezdő férfitól a szakmai titkait testével védelmezte a hegesztő, mint kutya a kölykeit. Nem oldhatom, örök bennem a szégyen, hogy ellene is gyújtott a harag, bár tudtam: kinek kell, hogy a szegények mindig egymással marakodjanak?! Itt vagyok hát, fogadj be, régi környék, hadd lépjen újra otthonos porod, s mozdonyaid fújják rám úgy a pernyét, hogy le ne mossák semmi záporok. Kapaszkodom beléd, most fogj erősen, mert, mint kövér hold, fancsali ígéret tolakszik egeimre — a kegyes sors kimondta rám: felsőbb osztályba léphet. Én nem vétettem senki ellen, éppen én gyűlöltem a törtető ravaszt, s most — akinek még nemrég a helyében én szakadtam — a napszámos urat. Csak hánykolódom, csak forgok zavartan és megrendülve, két világ között: mi dolgom itt, társak nélkül, kiverten — itt idegen, ott száműzött? Ki akarta, hogy én így elmerüljek? Te szülőm, népem, hazám, alsóbb osztály! miét hagytad, hogy tőled elkerüljek? — úgy őriztél, hogy közben elaludtál? Mit titkolódtol, miért fordulsz el tőlem? Hallottam, láttam minden szennyedet, és kellett, hogy magamban is megéljem csúfságaidat s szépségeidet. Láttam, mikor gyermekedet, anyádat kiverted, uccán hagytad tengeni, és kocsmák előtt önnön hányadékod mocskában láttalak fetrengeni. És láttam, hogy feledve szebbik múltad, sapkádat gyűrve álltál tétován az irodában, s társadat árultad, és kínálkoztál, mint egy uccalány. Hátat fordíthatsz minden idegennek s tovább mehetsz — de én, alázatos fiú, meghatva térdelek előtted, mert dicső vagy, nemcsak gyalázatos. Még könyörögni tud a büszke férfi, de megnémul, ha végképp elhagyod. Végy magadhoz! — és a világ ha kérdi, ne csak én valljam, hogy fiad vagyok; az idő int, hogy másról is beszéljek — mögöttem is légy, ne csak itt belül, hogy tudjak szólni és áldozni érted panasz nélkül, bátran, könnytelenül. Hogy életem egy tisztább nemzedék lépcsőjeként sírás nélkül kibírjam: te ölelj magadhoz, hogy maradék könnyeimet válladon még kisírjam.