Budapest, 1987. (25. évfolyam)
4. szám április - Jávor Ottó: Hidak
HIDAK Sirályok fehér szárnycsapása, madarak villogó röpte, hidak. Mint az emlékezet álltok a sustorgó víz fölött, komolyan, ti. a megbízhatóság jelképei, karátokkal fogjátok át a rohanó időt, s bölcsen mosolyogtok. Ha katonák vonulnak rajtatok, elhangzik a vezényszó: ne tarts lépést, mert engedelmes hátatok nem tűri az erőszak fölerősödő ritmusát, hiszen ti a szabadság távlatát őrzitek pilléreiteken, az ég feszülő sátra alatt. Büszkén tartjátok fejeteket a magasba, az ember tudása, acélsodronyok zengése, kalapácsok keményen koppanó verejtéke, a találékonyság és a szépség ötvözete, a munka tett benneteket életünk társává, meg a merészség: nekivágni, átmenni a túloldalra. Volt, amikor a tébolyult ember vétke miatti fájdalom gyűrűzött lábatok körül, fölrobbantva, tört szárnyú madárként, gyermekét sirató, félkarú özvegyként térdeltetek a folyó örvényében, megcsúfolva hivatástokban, mert így, rokkantan nem tudtátok összekötni egymással a partot, az embert. De hamarosan újra a magasba szegtétek fejetek, állnak a hidak, hídjaink. A Tiberis partján régi rómaiak tógái lengnek az ívbe rakott köveken; gőgös Firenze kertjei s templomai koszorúzzák a Ponte Vecchiót; nem kísért már a Palota hídon, a Blagovescsenszkij Moszton Akakij Akakijevics szelleme a kavargó hóban, a bronzba öltözött Nagy Péter nézi a Névát, a Téli Palota ablakai az Aurórát; Apollinaire búcsúzik a szerelemtől, mely tovafut a Mirabeau híd alatt a Szajnán; fényes baritonnal zeng a Golden Gate; szentek hajlanak a Károly híd fölé; lassan forog a Gyertyafény-keringő a Waterloo Bridge-en; tisztelegve dudálnak a hajók, s meghajtják kéményüket a Lánchíd nemes íve előtt. Sok-sok évvel ezelőtt a vidéki elemi iskola osztálytermében kórusban soroltuk elő, mondtuk fel a főváros hídjainak a nevét. Egyikünk se járt még Budapesten, de a hidakat már ismertük. Mindegyik név előtt megálltunk, az elfogódottság szünete volt ez, mert Széchenyi, a legnagyobb magyar nyújtotta ilyenkor felénk tenyerét parolára... mert a hatalmas, kék Duna... mert Budapest... mert a hidak... hárfaként zengeti őket a szél... aztán tovább kántáltuk, énekeltük, mint a csodákat idéző reményt: a Lánchíd... Hát lehet bízni egy olyan népben, amely megépíti a világ legszebb hídját — neki egy hegynek? — mondta Metternich, és nem gondolt rá, hogy eszünkből, erőnkből alagútra is telik; a Margit híd... Arany János látomásait a Sziget takarja el megnyugtató, zöld függönyével; az Erzsébet híd... úgy szökik a magasba, mint a magyaroknak kedves királyné hátaslova, amikor gazdája sarkantyút vágott oldalába, mert férje jutott eszébe meg az anyósa meg a többi Habsburg, a Ferenc József híd... munkanélküli öngyilkosok csalogatója tetején a fényes turul, ma már úgy hívjuk: Szabadság híd, s a névváltozás itt nem egy személyt, ezer esztendőt érint, ahogy a többieknél is: Petőfi híd, Árpád híd, visszhangzó Vasúti Összekötő híd... áhítatos litánia, meghatott névsorolvasás, a magyar nemzet történelmének az elősorolása. Ezt érezzük, ha megállunk a hidak közepén, a hömpölygő időt, a jelenné változott múltat, a jövőt, amely múlttá változik dicsőségünkre, netán szégyenünkre. A hidak pedig teljesítik kötelességüket, állnak behavazva vagy tavaszi derűben, összekötik a partokat. JÁVOR OTTÓ