Budapest, 2006. (29. évfolyam)
4. szám április - Fejérdy Tamás: És mi mikorra jutunk idáig?
2 BUDAPEST És mi mikorra jutunk idáig? SZÖVEG ÉS FOTÓ Fejérdy Tamás HOSSZÚ A NAGYVÁROSOK HISTÓRIÁJA, sokszáz esztendő. Úgy épülnek, mint az évgyűrűkkel vastagodó fa. S ahogy abból nem metszhető ki úgy egy gyűrű sem, hogy ne pusztuljon bele, ami az élete, éppúgy tilalmas (volna) minden olyan beavatkozás, ami a lényegétől, saját arcvonásaitól fosztja meg a várost. A rehabilitáció az a gyűjtőfogalom, amelyben összebékíthető a kívánatos kezelés akár még az operációval is. S vannak szerencsés közösségei a világnak, ahol ennek gyakorlatára már kidolgozták az alkalmas módszereket. Nápolyban, például. Ahol létrejött, s eszközöket kapott egy, az egykori közmunkatanácshoz sok tekintetben hasonlító, de attól persze szinte mindenben különböző szervezet. Mert nem egyféle a megoldás. De egyet végre Budapestnek is ki kellene próbálni. Egy, a közelmúltban lezajlott konferencia tanulságait idézem fel ebben az írásban, egy nemzetközi tanácskozást, melynek résztvevői a történeti városokkal, értékeik megőrzésének lehetséges megoldásaival kapcsolatban adták elő esetenként már megvalósult elképzeléseiket. Olaszországban, Nápolyban került sor a szakmai találkozóra, és már az is sokat mondó, hogy ki az, aki rendezte. A S.I.R.E.NA. elnevezésű szervezet, amelyet Nápoly város Önkormányzata — Campania Régió Tanácsával együttműködésben — Nápoly történeti épületei, városszövete rehabilitációs munkálatainak előmozdítására, szervezésére hozott létre. A társaság további alapítói is rendkívül fontos szereplők: az ACEN — a Nápolyprovincia Építési Vállalkozóinak az egyesülete —, a Nápolyi Ipartestületi Egyesület, továbbá a Nápolyi Kereskedelmi Kamara. Ennek a kicsi, de nagyon hatékonyan működtetett intézménynek a fő feladata az úgynevezett Sirena Project menedzselése, amelynek keretében jelentős támogatással valósul meg a történeti épületek „közösségi érdekű részeinek" revitalizációja, újjáélesztése. A munkának - mintegy külső támogatóként - folyamatos résztvevője a I. Frigyes Nápolyi Tudományegyetem. A kétnapos nemzetközi tanácskozás az immár eredményeket is felmutató projekt nemzetközi bemutatását, egyben más országokból hasonló példák megismerését, összehasonlítását, s egyáltalán nem utolsó sorban, egy Nápolyi székhelyű, úgynevezett „városrehabilitációs obszervatórium", hálózati központ létrehozását, megalapítását tűzte ki céljául. Az esemény jelentőségét, illetve a téma ambiciózus megközelítését mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy sikerült fővédnökként az Olasz Köztársaság elnökét, további védnökként az UNESCO-t megnyerniük. Természetesen igen nagy a kísértés e sikeres nápolyi program, illetve a konferencián elhangzott, hasonlóan érdekes esetek részletes ismertetésére, ehelyett azonban inkább megkísérlem azokat a fontosabb tapasztalatokat, szempontokat, gondolatokat és „kreatív" megoldási ötleteket kiemelni, amelyek megismerése számunkra, a mi történeti városaink, és elsősorban is Budapest történeti városrészei esetében szolgálhatnak tanulsággal. Ez az, ami nélkül nincs értékmegőrző, rehabilitációs munka. Annak felismerése, hogy a történeti településszövetet megtestesítő épületek, alkotások összességükben jelentenek értéket, hozzák létre és hordozzák a településrész identitását, ezek teszik lakói számára (akár még leromlott állapotukban is!) otthonossá, az odalátogatók számára pedig vonzóan egyedi sajátosságokat mutató területté. Annak fel- és elismerése, hogy az értéket az összes épített elem — magyarul: ház, épület — együtt hordozza, azaz nem lehet, nem szabad válogatni közülük, mondván, hogy úgyis sok hasonló van, tartsunk meg néhány kiválasztottat Értéktudatosság