Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Győri Péter: Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon

BUDAPEST 2 Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon BUDAPEST FORGALMAS UTCÁIN, az aluljárókban, a közparkokban, tereken mostanában már-már szó szerint is belebotlik a járókelő a tragikus üzenetbe: óvatos becslések szerint is háromezren élnek olyanok a fővárosban, akiknek nem jut fedél a mínuszok kalapácsütései ellenére sem. Az ellátórendszer csúcsra jár, s nem lehet azt sem mondani, hogy a kerületek vagy maga a metropolis ne nézne szembe a hajlékta­lan-kérdés problémáival, sőt, hogy ne tel­jesítenék szolid európai színvonalon a közösség kötelességét. De ahány hajléktalan, annyiféle a sors s a helyzet, majdhogy­nem személyre szabott megoldásokra volna szükség. S ez a legnehezebb. „Az újkori nagyváros rohamos fejlődése, nagyszerű ipartelepeivel, gyorsan növe­kedő munkáslakosságával és abból ki­váló proletariátusával az elemi szükség­let sürgősségével új intézmények megal­kotását követelik, melyek a naponta fel­merülő új bajokon segíteni hivatják. (... ) Az állam és a város híven osztozkodnak a szegén­yebb osztályok sorsáról való gon­doskodás nagy feladatában. De erejük és képességük elégtelennek mutatkozik egy további tényező, a társadalom köz­reműködése nélkül. (... ) A ,,Hajléktala­nok Menhelyé"-nek története ily szeren­csés kezdeményezés képét nyújtja, legsze­rényebb alapon, számba nem vehető cse­kély eszközökkel alapíttatván, úgyszól­ván önmagából fejlődve, éveken át nesz­telen, alig észrevett tevékenység színhe­lye volt, míg végre az évek során át gya­rapodott eredmények összege az általá­nos elismerést vívta ki. Ezen percztől kezd­ve az egylet a kívánatos gyorsasággal növekedett és a tekintetes fővárosi tanács pártolása, úgymint a fővárosi közönség jótékonysági hajlama által felkarolva, első rangú humanitárius intézetté vált. Győri Péter FOTÓ: Sebestyén László

Next