Budapest, 2006. (29. évfolyam)
2. szám február - Győri Péter: Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon
BUDAPEST 2 Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon BUDAPEST FORGALMAS UTCÁIN, az aluljárókban, a közparkokban, tereken mostanában már-már szó szerint is belebotlik a járókelő a tragikus üzenetbe: óvatos becslések szerint is háromezren élnek olyanok a fővárosban, akiknek nem jut fedél a mínuszok kalapácsütései ellenére sem. Az ellátórendszer csúcsra jár, s nem lehet azt sem mondani, hogy a kerületek vagy maga a metropolis ne nézne szembe a hajléktalan-kérdés problémáival, sőt, hogy ne teljesítenék szolid európai színvonalon a közösség kötelességét. De ahány hajléktalan, annyiféle a sors s a helyzet, majdhogynem személyre szabott megoldásokra volna szükség. S ez a legnehezebb. „Az újkori nagyváros rohamos fejlődése, nagyszerű ipartelepeivel, gyorsan növekedő munkáslakosságával és abból kiváló proletariátusával az elemi szükséglet sürgősségével új intézmények megalkotását követelik, melyek a naponta felmerülő új bajokon segíteni hivatják. (... ) Az állam és a város híven osztozkodnak a szegényebb osztályok sorsáról való gondoskodás nagy feladatában. De erejük és képességük elégtelennek mutatkozik egy további tényező, a társadalom közreműködése nélkül. (... ) A ,,Hajléktalanok Menhelyé"-nek története ily szerencsés kezdeményezés képét nyújtja, legszerényebb alapon, számba nem vehető csekély eszközökkel alapíttatván, úgyszólván önmagából fejlődve, éveken át nesztelen, alig észrevett tevékenység színhelye volt, míg végre az évek során át gyarapodott eredmények összege az általános elismerést vívta ki. Ezen percztől kezdve az egylet a kívánatos gyorsasággal növekedett és a tekintetes fővárosi tanács pártolása, úgymint a fővárosi közönség jótékonysági hajlama által felkarolva, első rangú humanitárius intézetté vált. Győri Péter FOTÓ: Sebestyén László