Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Papp Sándor Zsigmond: Egy valódi sziget az illúziók tengerén
BUDAPEST 2007 szeptember Egy valódi sziget az illúziók tengerén szöveg: Papp Sándor Zsigmond, fotó: Sebestyén László A buli nem csupán a szórakozás, az ellazulás egyik formája, hanem egyszerre nyújt közösségi élményt, miközben a felnőtté válás szelíd terepeként szolgál, ahol fokozatosan lehet kipróbálni a felnőtt létforma különféle szerepeit, stílusait, játékait. Ráadásul a buli mindvégig fiatalos, ezerszínű és folyton megújuló élmény marad. Nem csoda, ha a reklámozók ma már gyakran próbálnak belekapaszkodni a fogalomba, hátha sikerül egy-egy termék kapcsán felkelteni az örök fiatalság igézetét. Nem lehet felnőni buli nélkül. Illetve lehet, csak nem érdemes. Ha a nyolcvanas évek elején kértünk volna meg valakit, hogy írja körül, mit ért bulizás alatt, a válaszok többsége vélhetően három opció köré csoportosult volna. A házibulik „csapatépítô” élményére, ahol hasonszôrű emberek értik meg egymást félszavakból, miközben szól a zene, a hálóban csókolózni lehet, a nappaliban táncolni, a konyhában pedig késésre menő vitákat folytatni bármirôl. A házibuli egyszerre jelentett generációs élményt, vonta szorosabbra és rendezte át egy-egy csoport/osztály/társaság mindig kusza viszonyait, ugyanakkor emelt be új arcokat. A felnőtt élet volt ez kicsiben, ám annak kockázatai nélkül, egy nagy, szaftos fôpróba a nekifutás előtt. De ugyanilyen fontos volt a vadkempingezés, a „bárhol lehetek”élménye, amely ugyanakkor azzal az illúzióval is járt, hogy magunk mögött lehet hagyni a szüleink által irányított világ szabályait, külön univerzumot építhetünk fel egy tisztáson vagy egy szénaboglya mellett. Harmadjára pedig – mondhatná a nyolcvanas évekbeli fiatal – a koncertek egymáshoz préselôdôs, együtténeklés pillanata az igazi buli, a Tabán-élmény, amikor kiderül: egy-egy ismerős dal több ezer embert képes összekötni néhány jótékony pillanatra. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy világraszóló ötlet lenne azt a három meghatározó élményforrást egy helyre terelni. Pedig ez történt: a rendszerváltás után kissé ciki már házibuliról vagy vadkempingezésről beszélni. Olcsó és némiképp lenézett mulatság ez, miközben a fesztivál elegánsan magába olvasztja őket, hogy a maga intenzitásával gyökeresen megváltoztassa a szórakozás és ezzel együtt a lázadás formáját, igényét. A sziget tizenöt éves fennállása óta volt már minden főként diákokat megszólító gigaházibuli, a maga „kell egy hét együttlét” jól eltalált szlogenével. A woodstocki időket másoló, azt meghonosítani próbáló Eurowoodstock, mely elnevezésbôl már kiérzôdött a szervezôk azon szándéka, hogy a kontinensen is jól hangzó terméket/hangulatot/élményt „eladják”. Késôbb, a multik, a világmárkák elengedhetetlen bevonásával és megtelepedésével lezárult a Sziget kamaszkora: egy ideig úgy tűnt, amolyan bazárrá alakul át a fesztivál. 2