Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Szabadságon
BUDAPEST2008 október tésük ritkaságszámba megy manapság is, mert normálisan kőbôl szokás faragni az ilyesmit), sôt, kicsit belemélyedt a turul vagy nem turul kérdéskörbe (ha itt, akkor máshol is/ha máshol se, akkor itt se), már-már a rezgéselnyelô betonalap összetételét tanulgatta, amikor elméjébe hasított, tulajdonképpen miért bocsátkozott e műveletbe. Beleborzongván a részletekbe, azonnal visszatért az életbe, összecsapta a könyveket, újságokat, elzárta az elektronikus csatornákat, s elhatározta, tartja magát eredeti tervéhez. Borús időszak következett, amit az elôelôbukkanó napsütés csak még szomorúbbá tett, mert verôfényben az igazán nehéz lelépni. K. Roy tökéletesen tisztában volt ezzel, így hát kivette az összes szabadságát, és bezárkózott odújába, hogy visszatérjen besötétedett életformájához, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot, hanem szomorkodott, önmarcangolt, búcsúlevelet írt és tépett szét, telefonokat nem vett fel, majd telefonált, és ömlengett órákon át futó ismerősöknek a maga bajáról, és nyújtott hathatós vigaszt közeli rokonainak az ő nyavalyáikban, közben napokig nem evett, azután órákon át zabált, ivott, dohányzott és szomjazott – hol erre, hol arra. Így nem mehet tovább – eszmélt ernyedten , pont Roy – s mivel száműzte életéből a híreket, nem tudhatta, hogy súlyos hónapokat csúszik az átadás –, az általa nevezetesnek hitt nap reggelén szépen megfésülködött, és gondolkodás nélkül nekiindult, hogy végrehajtsa élete utolsó emlékezetes tettét. A Vámház körút Duna felőli oldalán azonban meglepetés várta. Eltűnt a híd! Persze ez nem teljesen volt igaz, mert a teteje valahogy mintha meglenni látszott volna, de a bejárat úgy, ahogy volt, eltűnt. A helyén hatalmas bevasazott gödör éktelenkedett, s bár a papundekli-kerítésre – mely mögött még remény csillanhatott – ráfestettek egy zöld nyilat, hogy: Szabadság híd jobbra, és szorosan alá egy sárgát, hogy balra, mire K. Roy sajnálatos módon megint azt észlelte magán, hogy a bosszankodás hatására kezd visszatérni belé az élet. — Még nincs kész? Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, hogy majd gyalogolok órákig? Vagy másik hidat válasszak? Nem, nem soha! – süvöltötte magában, majd dühgerjesztette energiáját levezetendô, beállt a méltatlankodó járókelôk gyûrûjébe, és most már együtt mondták, csak mondták a magukét a több mint egy éve tartó elterelésekrôl, a zajról-porról-döngölésrôl, a halmozottan rossz pillanatban átnevezett buszjáratokról, a bedugult metróépítésrôl, a satöbbirôl. K. Roy hirtelen azon vette észre magát, hogy ott folytatja, ahol korában abbahagyta: éleslátással feltárta a szervezés tökéletlenségeit, de praktikus megoldásokat is fel-felvillantott, mire az emberek köré gyűltek, mintha tôle várnák a végsô segítséget, sôt, a munkások közül is néhányan felszálltak a munkagödörbôl. – Maga a minôségellenôrzéstôl jött? – kérdezte egyikük – Haladéktalanul jelentse, hogy így nem lehet dolgozni! – s ezzel újabb panaszáradat vette kezdetét a tervrajzolvasás nehézségeitől kezdve a Medárdkor keletkezett vízözön nyomainak eltüntetésén át a szinte a célegyenesben ellopott, legkevesebb harminchárom gátorvas és száz öntvényléc ügyének taglalásáig. – Ezek még nálam is mélyebben vannak... – próbálta K. Roy viccel elütni a dolgot, és már megbánta, hogy a legjobb ruháját vette fel, amitôl ezek az egyszerû és nagyszerû emberek mérnökformának nézték, aztán egy óvatlan pillanatban észrevétlenül kisurrant a járókelôk gyûrûjébôl, s a bonyolult labirintuson át vezetô ösvényen a hídra lépett. – A város felôli oldalt képzeltem... – vette kezdetét az újabb elégedetlenkedés, amikor meglátta, hogy a hídtest dél felôli oldalán lehet csak közlekedni, de már kezdett beletörôdni, hogy itt nálunk semmi sem akkor és úgy van, ahogyan kellene, s arra gondolt, hogy nem húzza tovább, ő tartja a határidőt, így is egyedi megoldás lesz, a gázt, villanyt elzárta otthon, mint a hosszabb utazások alkalmával mindig, egyszóval nincs mire, és főleg kire várnia. Ennek tudatában határozott lépteket vett, futólag azért megcsodálta a félig kiképzett villamospálya csupasz nyomvonalát, és sehogyan sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ellenőrizze friss értesülését, miszerint a híd alatt vízvezetékcsövek futnak, amiken keresztül itatják az öntudatos pestieket. K. ezúttal azonban nem ragadt le a műszaki problémáknál, perverz izgalom lett rajta úrrá, hogy végre meglássa azt a helyet. Már nem zavarták a malteros vödrök, a karattyoló turisták és a káráló bennszülöttek, de a szlalomozó biciklisek sem, minél hamarabb túl akart lenni a dolgon. – A szentségit! Erre tényleg nem számítottam! – K. Roy ekkor szembesült azzal, hogy életben fog maradni. Annyi kompromisszumot kötött már aznap, de annyit, hogy nem bírt volna most meg fehéringnyakkendôben puszta kézzel kerítést bontani. A kész járdaszigetet ugyanis dróthálóval elzárták az ideiglenestôl, a korláthoz közel menni képtelenség. Itt-ott egy-egy rést már kikezdtek a léha diszkó-fiatalok, de K. Roynak az efféle bujkálás sem lett volna ínyére. Rettenetesen csalódott volt. Nem akart olyanokat gondolni, hogy neki még ez sem sikerül, mert ugyebár irtózott a sablonoktól, ráadásul egy árnyszerű alak sziluettje tűnt fel, aki viszont már javában a korlátot fogta. Az alak túl messze volt ahhoz, hogy tisztán láthassa, mire készül, és a lehető legnagyobb csapás ekkor érte. A csobbanás jelentősebb volt a kósza örvény jópofáskodásánál, s K. Roy nem akarta megtudni, hogy a hídszerkezet egyik darabja omlott-e a vízbe, vagy egyszerűen megelőzték. l