Budapest, 2008. (31. évfolyam)

10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Szabadságon

BUDAPEST2008 október tésük ritkaságszámba megy manapság is, mert normálisan kőbôl szokás faragni az ilyesmit), sôt, kicsit belemélyedt a turul vagy nem turul kérdéskörbe (ha itt, ak­kor máshol is/ha máshol se, akkor itt se), már-már a rezgéselnyelô betonalap össze­tételét tanulgatta, amikor elméjébe hasí­tott, tulajdonképpen miért bocsátkozott e műveletbe. Beleborzongván a részletekbe, azonnal visszatért az életbe, összecsapta a könyveket, újságokat, elzárta az elekt­ronikus csatornákat, s elhatározta, tartja magát eredeti tervéhez. Borús időszak következett, amit az elô­elôbukkanó napsütés csak még szomorúb­bá tett, mert verôfényben az igazán nehéz lelépni. K. Roy tökéletesen tisztában volt ezzel, így hát kivette az összes szabadsá­gát, és bezárkózott odújába, hogy vissza­térjen besötétedett életformájához, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot, hanem szomorkodott, ön­marcangolt, búcsúlevelet írt és tépett szét, telefonokat nem vett fel, majd telefonált, és ömlengett órákon át futó ismerősöknek a maga bajáról, és nyújtott hathatós vigaszt közeli rokonainak az ő nyavalyáikban, köz­ben napokig nem evett, azután órákon át zabált, ivott, dohányzott és szomjazott – hol erre, hol arra.­­ Így nem mehet tovább – eszmélt er­nyedten , pont Roy – s mivel száműzte életéből a híreket, nem tudhatta, hogy súlyos hónapokat csúszik az átadás –, az általa nevezetesnek hitt nap reggelén szépen megfésülködött, és gondolkodás nélkül nekiindult, hogy végrehajtsa élete utolsó emlékezetes tettét. A Vámház körút Duna felőli oldalán azonban meglepetés várta. Eltűnt a híd! Persze ez nem teljesen volt igaz, mert a teteje valahogy mintha meglenni látszott volna, de a bejárat úgy, ahogy volt, eltűnt. A helyén hatalmas be­vasazott gödör éktelenkedett, s bár a pa­pundekli-kerítésre – mely mögött még re­mény csillanhatott – ráfestettek egy zöld nyilat, hogy: Szabadság híd jobbra, és szo­rosan alá egy sárgát, hogy balra, mire K. Roy sajnálatos módon megint azt észlel­te magán, hogy a bosszankodás hatására kezd visszatérni belé az élet. — Még nincs kész? Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, hogy majd gyalogolok órákig? Vagy másik hidat válasszak? Nem, nem soha! – süvöltötte magában, majd düh­gerjesztette energiáját levezetendô, beállt a méltatlankodó járókelôk gyûrûjébe, és most már együtt mondták, csak mondták a magukét a több mint egy éve tartó elte­relésekrôl, a zajról-porról-döngölésrôl, a halmozottan rossz pillanatban átnevezett buszjáratokról, a bedugult metró­építésrôl, a satöbbirôl. K. Roy hirtelen azon vette ész­re magát, hogy ott folytatja, ahol korában abbahagyta: éleslátással feltárta a szerve­zés tökéletlenségeit, de praktikus megoldá­sokat is fel-felvillantott, mire az emberek köré gyűltek, mintha tôle várnák a végsô segítséget, sôt, a munkások közül is néhá­nyan felszálltak a munkagödörbôl. – Maga a minôségellenôrzéstôl jött? – kérdezte egyikük – Haladéktalanul jelentse, hogy így nem lehet dolgozni! – s ezzel újabb panaszáradat vette kezdetét a tervrajzol­vasás nehézségeitől kezdve a Medárdkor keletkezett vízözön nyomainak eltünteté­sén át a szinte a célegyenesben ellopott, legkevesebb harminchárom gátorvas és száz öntvényléc ügyének taglalásáig. – Ezek még nálam is mélyebben van­nak... – próbálta K. Roy viccel elütni a dolgot, és már megbánta, hogy a legjobb ruháját vette fel, amitôl ezek az egyszerû és nagyszerû emberek mérnökformának nézték, aztán egy óvatlan pillanatban ész­revétlenül kisurrant a járókelôk gyûrûjébôl, s a bonyolult labirintuson át vezetô ösvé­nyen a hídra lépett. – A város felôli oldalt képzeltem... – vette kezdetét az újabb elégedetlenkedés, ami­kor meglátta, hogy a hídtest dél felôli ol­dalán lehet csak közlekedni, de már kez­dett beletörôdni, hogy itt nálunk semmi sem akkor és úgy van, ahogyan kellene, s arra gondolt, hogy nem húzza tovább, ő tartja a határidőt, így is egyedi megoldás lesz, a gázt, villanyt elzárta otthon, mint a hosszabb utazások alkalmával mindig, egyszóval nincs mire, és főleg kire várnia. Ennek tudatában határozott lépteket vett, futólag azért megcsodálta a félig kiképzett villamospálya csupasz nyomvonalát, és sehogyan sem tudott ellenállni a kísér­tésnek, hogy ellenőrizze friss értesülését, miszerint a híd alatt vízvezetékcsövek futnak, amiken keresztül itatják az öntu­datos pestieket. K. ezúttal azonban nem ragadt le a műszaki problémáknál, per­verz izgalom lett rajta úrrá, hogy végre meglássa azt a helyet. Már nem zavarták a malteros vödrök, a karattyoló turisták és a káráló bennszülöttek, de a szlalomozó biciklisek sem, minél hamarabb túl akart lenni a dolgon. – A szentségit! Erre tényleg nem számí­tottam! – K. Roy ekkor szembesült azzal, hogy életben fog maradni. Annyi komp­romisszumot kötött már aznap, de annyit, hogy nem bírt volna most meg fehéring­nyakkendôben puszta kézzel kerítést bon­tani. A kész járdaszigetet ugyanis dróthá­lóval elzárták az ideiglenestôl, a korláthoz közel menni képtelenség. Itt-ott egy-egy rést már kikezdtek a léha diszkó-fiatalok, de K. Roynak az efféle bujkálás sem lett volna ínyére. Rettenetesen csalódott volt. Nem akart olyanokat gondolni, hogy neki még ez sem sikerül, mert ugyebár irtózott a sablonoktól, ráadásul egy árnyszerű alak sziluettje tűnt fel, aki viszont már javában a korlátot fogta. Az alak túl messze volt ahhoz, hogy tisztán láthassa, mire készül, és a lehető legnagyobb csapás ekkor érte. A csobbanás jelentősebb volt a kósza örvény jópofáskodásánál, s K. Roy nem akarta megtudni, hogy a hídszerkezet egyik da­rabja omlott-e a vízbe, vagy egyszerűen megelőzték. l

Next