Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Szabadságon
BUDAPEST Szabadságon szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László K. Roy angyalföldi lakos megfontoltan haladt úti célja felé. Kívülállók andalogni vélhették, mivel fogalmuk sem volt, mik járnak a fejében. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Az ok helyénvalónak tűnt, a kivitelezés koránt sem sablonosnak érezte, hogy bár lévén kis pontocska ő a világ hatalmas kavarcában, de hogy pont ő, pont ott, pont úgy csinálja majd, ahogyan más pontocskák is megtették már felőtte, úgyszólván undorította. A végrehajtás nem tart halasztást, de ez a sablondolog megfontolásra kényszerítette, mert nem elégedett meg azzal sem, hogy részleges forgalom mellett, és malteros vödrök jelenlétében, még az átadás előtt helyezze testét a jeges habok közé, amit bámész gyalogok és nyerítô biciklisek egyszerű live show-ként fogadnának. Ezért úgy döntött, akárhogy is, de kivárja, hogy felújítsák a hidat, és ha minden jól megy, már október 30-án ő lehet a frissen festett, aszfaltozott, sínezett, világított szuicid-legendás híd első vendége. — Úgy már igen – tűnődött manzárdszobájában, amikor elképzelte az ugrást – és ekképpen már méltónak találta az életviszszaadás körülményeit. Szinte kedvet érzett hozzá. Mindenesetre gondosan körüljárta a problémakört, ki tudta, pontosan mikor készülnek el a munkálatokkal. Legnagyobb örömére a határidő közép-őszre esett, amikorra jócskán lejárnak már a nyaralások (nyárvíz idején fel se tûnt volna még tán neki sem, hogy odaát folytatja), de a hajnali hűvös harmatcseppeket már csípős ködnek hívják akkortájt, és a napsugarak becsapódása sem több bágyadt, lemondó mosolynál; szóval: az öngyilkos időszak kellôs közepére ígérkezett a híd átadása. K. Roy elhatározta, addig hasznosan tölti az idôt, és érdeklôdni kezdett a szerkezet múltja iránt. Mégiscsak végsô elrugaszkodási pontja, utolsó anyagi kapcsolata lesz a Földdel – legalábbis, amirôl még tud. — Csinos architektúra – bólogatott Roy, és magyarázhatatlan nosztalgiát érzett a régi fotókat nézegetve, majd megilletődve figyelte a sercegő, korabeli híradót, melyben pillanat alatt omlott a Dunába a több tonnányi ellensúly, és a mederpillér fölötti kapuzat. A háborús képek láttán kicsit jobb kedvre derült, szembesült azzal, hogy az övénél nagyobb problémák is foglalkoztatják a Világegyetem egyedeit, és most, hatvan év múltával őszintén érdekelni kezdte a mai felújításról szóló sorozat. Kiderültek a tökéletlenségek, mivel a háború utáni rapid építkezésben elnagyolták a részleteket, az anyagok minőségét és a stílust alárendelték a használhatóságnak. A pályalemez nagy részét a régi roncsokból építették újjá – a többi lebombázott darabjaiból (érthető módon), s hagyták évtizedekig a helyén (érthetetlen módon) –, hogy első gyógyultként a Szabadság híd közvetítsen Pest és Buda között. — De most nem így lesz! – lelkendezett magában K. Roy, s kedvtelve olvasta a részleteket, miszerint a híd további várhatóan túlterhelt éveiben már nem szenvedi saját súlyának tartását is, hanem a modernitás briliáns technológiájának köszönhetően felszabadul a túlságos öncipelés kötelezettsége alól. Különösen nagy szerencsének vette, hogy Munkácson megtalálták az öntöttvas díszek 1896-os öntőformáját, melynek segítségével visszaállítják a korlátot eredeti állapotába. K. egy idő után teljesen átadta magát a kandeláberek, segédkereszttartók, vascsipkék tanulmányozásának (finom kikép- ) 2008 október