Budapest, 2009. (32. évfolyam)

11. szám november - Tóth Vilmos: Siralmas ének egy öreg temetőről

BUDAPEST 2009 november Siralmas ének egy öreg temetőről szöveg: Tóth Vilmos, fotó: Sebestyén László Budapesti temetők, főként a Kerepesi úti sírkert változásairól, a fővárosi temetkezési kultúra klasszikus kor­szakáról ígértem cikket a szigorú szerkesztő úrnak: a Monarchia-kori békés és nyugodt világ gyászpompájáról, amikor még lovas hintó vitte a koporsót a ravatalozótól a sírig, és a polgárok ráértek tisztelgő és grandiózus búcsúünnepségeket szervezni. Halottaink napjára kérte, az évenként ismétlődő hagyományos novemberi te­metőjárásra gondolva, alkalmi írásként. Aztán ahogy alakult, formálódott az esszé, nem a gyász pompájának himnusza lett, inkább siralmas ének a főváros első számú temetőjének állapotáról. Szomorú, hogy annyi minden veszni lát­szik, ami a 19. századi temetői emlékekből Budapesten még megtalálható (korábbiak­ról ne is beszéljünk, ami ezekből fennma­radt, az már szinte kizárólag múzeumok­ban lelhető fel). Napjainkra a 20. század első felének síremlékei is megtizedelődtek, és a folyamatosan használt sírkertekben eluralkodott a műkő formációk tömege. Ami pedig ezek után jön, s már meg is érkezett, az még nyugtalanítóbb: korunk divatos neoprimitív építményei nem csak csúnyábbak, de nagyobbak is lettek. Elég végigmenni a Kerepesi úti temető 1994 óta újra használatba vett néhány parcel­lája körül: a giccsparádé a régi polgári emlékjelek mintáit próbálja követni, de valami hiányzik, az eredmény kiábrán­dító. Talán ott ragadható meg a különb­ség, hogy ha valaki G. B. Shaw-tól véset idézetet a család sírjára, akkor illene tud­nia: a jeles szerző nem „Show”-nak írta a nevét. Illett volna tudni, hogy a sírkert egyik legszebb részén, a régi családi sír­boltok között idegenül hat majd egy vö­rös kőből faragott absztrakt, gólemszerű alak; előre látni kellett volna, hogy ha egy építménynek van négy fala és teteje, az még nem feltétlenül mauzóleum, em­lékeztethet éppenséggel garázsra is, ami történetesen a halottak kertjében s nem az udvar végén áll. A védelem nem véd semmitől Az 1849-ben megnyitott Kerepesi úti teme­tő, Pest város egykori köztemetője – melyet tévesen neveznek gyakran „Kerepesi teme­tőnek” – ma a legrégebbi és a legjelentősebb sírkert Budapesten. A fővárosi temetkezési kultúra alfája és ómegája, emellett alternatív elnevezéséhez méltóan országos jelentősé­gű „nemzeti sírkert” is. Bár köztemetőként nyílt meg, már a kiegyezés utáni két évti­zedben kiemelt jelentőségű elittemetővé és nemzeti emlékhellyé alakult át. 1952-ben lezárták, felmerült a megszüntetése is, ma viszont egész területe védett, legalábbis elvben. Elsőként az azóta hatályát vesztett 1997-es műemlékvédelmi törvény utalta az állami vagyon körébe, és helyezte „fokozott védelem” alá. Ugyanezt vállalták később a kulturális örökség védelméről alkotott utódtörvények is. Ettől persze senki sem várta, hogy egy csapásra rend lesz itt, de azért – legalább első lépésként – az állam Lyka Anasztáz műemlékké nyilvánított mauzóleuma A falsírboltok szomszédja egykor az Ügető volt .

Next