Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - Szécsényi Mihály: Kalauznők tündöklése és bukása
2011 augusztus BUDAPEST Kalauznők tündöklése és bukása Az első nők a budapesti tömegközlekedésben az első világháború idején Szécsényi Mihály Amikor 1915-ben eljött az első háborús tavasz, úgy március és április táján különös, új munkavállalókra figyeltek fel a budapestiek. A villamosokon, miután a férfiakat elvitték katonának, megjelentek a „sápadt” kalauznék Cikkünk arról az első néhány évről szól, amelyek a háború és a forradalmak miatt alaposan próbára tették a főváros lakosságát és nélkülözhetetlenné a nők alkalmazását. Még nem tudjuk ki volt az első nő, aki jegykezelőként szolgálatba állt, ezért nem róla, hanem az első kalauznőkről írunk, felelevenítve néhány történetet, amelyek talán segítenek bemutatni az életüket. Ezt tette egy bizonyos városlakó, Kosztolányi Dezső is, amikor 1915 áprilisában A hét című lapban finom, ám csípős iróniával „Kalauznék” címmel rövid karcolatot írt róluk. „Egyre többen tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik uruk mesterségét, akit elhí a kötelesség, az ellenőrzést, a szigort vagy a helyeslő mosolyt, a jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt lehellő villamossapkát, amely oly komolyan ül a fejükön, a kevés és szegényes hajacskájukon.” Emancipáció a közlekedésben? Természetesen tisztviselőnők, gépírókisaszszonyok és takarítónők már korábban is vállaltak munkát a két legnagyobb cégnél – a Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnál és a Budapesti Villamos Városi Vaspálya Társaságnál – de a járműveken, az utazó közönséggel közvetlen kapcsolatban a háborút megelőzően nők még sohasem dolgoztak. Az utolsó békeévben 1913-ban, az előbbi vállalatok 6928 alkalmazottjából 220 volt nő, ám 1915-ben az első teljes háborús évben, a 4938 főre csökkent létszámból már 1629-en tartoztak a lányok és az asszonyok közé. A kalauznőkkel szembeni kezdeti rokonszenv és csodálkozás azonban gyorsan elmúlt és átadta helyét a bírálatoknak. A legtöbben a férfiaktól átvett durva modorukat kritizálták, különösen azok, akik modortalanul bántak velük. Ugyanakkor a férfiak nyers stílusát nem bírálták hasonló módon. Kémeri Sándor újságíró 1916 őszén a Nő című lapban így írt erről: „Ennek a közönségnek a férfikalauz »paraszt«, vagy »kocsis« volt, a ma nőkalauza pedig »cseléd«, akitől csak a pontos kiszolgálást várják...” Már az ún. boldog békeidőkben is különböző társadalmi helyzetű utasok gondolták úgy, hogy sérelmes számukra az a mód, ahogyan velük szemben a villamosok személyzete viselkedik. A férfi kalauzokkal ellentétben az utasok egy része úgy vélte, a női kalauzok esetében nemtetszését szembetűnő, olykor erőszakos módon is kifejezheti. A női munkavállalókkal szemben az utasok között mindig akadtak olyanok, akik azt hitték, joguk van felülbírálni őket, sőt a munkájukba is beavatkozhatnak, ha úgy látják, rosszul dolgoznak, vagy rossz döntéseket hoznak. Ebben a küzdelemben a korszak „átlagos” és a villamoson alapuló tömegközlekedést használó, magát a parasztok, a cselédek és értelemszerűen a kalauzok fölé helyező városlakói, férfiak és nők egyaránt lenézték, lekezelték a kalauznőket, akik többnyire valóban szolgáltak már cselédként, dolgoztak gyárban és zömmel vidéki származásúak voltak. Pofonok és egyéb inzultusok 1917 nyarán a Szentkirályi és a Rákóczi út sarkán található megállóban egy baráti társaság azon tanakodott, hogy leszálljon-e vagy sem? A menetrendet betartani igyekvő kalauznő csengetésével elindította a szerelvényt, ezért az egyik nő még fent a villamoson elvesztette az egyensúlyát és az utasok karjai közé hanyatlott. A hölgy testvére, S. Viktor 42 éves elektrotechnikus a lassan haladó villamosra felugorva, pontosabban visszaugorva felpofozta a 24 éves T. Katalin kalauznőt. Ezt egy férfi jegykezelővel sohasem merte volna megtenni. A bíróság nem tartotta az ügyet súlyosnak, mert nemcsak a tettes beismerő vallomását tekintette enyhítő körülménynek, hanem nővére eleste miatti „ebből keletkezett izgatott lelkiállapotát olyan különös méltánylást érdemlő oknak vette”, hogy a pofonért a sértő fél csekély mértékű, felfüggesztett pénzbüntetést kapott. A jegyváltás is okozhatott problémákat. Egy fiatal pár ródlizni indult a Hűvösvölgybe 1917 decemberében. A villamoson a férfi és a nő egyaránt szándékosan vitatkozni kezdett azon, hogy nem olyan jegyet kaptak, amilyet kértek. A vita során az egyre idegesebb kalauznő szidalmazni kezdte hölgyét, és szemtelen disznónak nevezte. A férfi, Sz. Endre postatiszt erre úgy arcul ütötte W. Margit kalauznőt, hogy az a padok közé esett. Az utasok a kalauznő igazát, jogos felháborodását erősítették meg tanúvallomásaikban. A bíróság azonban nemcsak a bántalmazó büntetlen előéletét, beismerő vallomását tekintette enyhítő körülménynek, de azt is, „hogy a kalauznő a vádlott útitársnőjét sértő kifejezésekkel illette és a vádlott e miatti felindulásában ragadtatta Alföldi Istvánné 27 éves kalauznő Veszprém megyéből, 1915. április 13. 31