Budapest, 2015. (38. évfolyam)
12. szám december - Buza Péter: Cipruslombok Júliáért
2015 december Cipruslombok Júliáért Buza Péter Néhány héttel az után, hogy Tóthék című írásom júliusi számunkban megjelent, a család megtalálta azt az elveszettnek hitt szerelmeslevelet, amelyről ugyan volt tudomásuk, de amely az élethez tartozó halálok, költözések során elkallódott. Dr. Tóth András unokaöccse, Bálint fedezte fel végül egy régóta lezárt bőrönd mélyén, más, ugyancsak Tóth József és Szendrey Júlia személyéhez köthető dokumentumokkal együtt. Többek között a férfinek egy szerelmes versét, Júlia több autográf kéziratát, egy négysorosát meg egy versét (G. I. emlékkönyvébe, Attila fiamhoz), amelyekről az irodalomtörténetnek eddig nem volt tudomása. Tóth József költeményének dátuma pedig azt leplezi le, hogy kapcsolata Horvát Árpád feleségével, Petőfi özvegyével nem egy, hanem már három esztendeje tartott, amikor az asszonyt elragadta a gyilkos kór. Az, hogy Júlia egészen a házasság gondolatáig eljutott Tóth Józseffel kiépült kapcsolatában, de a férfi – az erre vonatkozó sokkal későbbi, 1930-ben megjelent, addig egyetlen publikáció, Dernői Kocsis László Szendrey Júlia című kötete szerint – szánakozva fogadta a haldokló kívánságát, félmondatokban lappangva meg-megkísérti Júlia életrajzíróit. Meg azokat, akik (Krúdy Gyulától Herczeg Ferencig) regényben, színpadon, novellában feldolgozták az aszszony Petőfi utáni szerencsétlen életének fordulatait. Dernesnek (és Mikes Lajosnak) birtokában volt ugyanis, s nyilvánosságra is hozták Júlia élete utolsó heteiben édesapjához, Szendrey Lőrinchez írott segélykérő levelét, amelyben megfogalmazza a maga érzéseit. Igaz, nem a szerelmét, háláját a férfi iránt. Aki nyomorult helyzetében kitartóan ápolja, nagy bajában az egyetlen támasza (akkor már bő egy éve külön lakik a családjától, férjétől, gyermekeitől). Életét az enyémhez köthesse „...fizetett cselédek martaléka vagyok, kik csak azért maradnak mellettem, hogy felhasználhassák tehetetlenségemet. Lophassanak, zsarolhassanak, s a mellett átkoznak és káromolnak, s csak halálomat lesik, hogy végkép kirabolhassanak. (...) De miután ezen semmiképen segíteni nem lehet (...) nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt és viselte gondomat, amennyire csak tőle telt, és hogy egyszerűen mindent kimondjak, csak azt óhajtja jutalmul, hogy életét az enyémhez köthesse. (...) hogy ez után nem lopva és nem titokban, de nyíltan és joggal ápolhasson és lehessen könnyebbségemre szerencsétlen helyzetemben. (...) De hogy ez megtörténhessen, szükséges volna vallást változtatnom (...) szent meggyőződésem, hogy kedvesebb leend az isten előtt, ha mint kálvinista hálával dicsőrtem szent nevét, mint ha örökké (...) a tagadásig hitetlenül, úgy miként eddig, katolikus létemre, töltöttem szerencsétlen, ezerszer elátkozott életemet.” És hozzáteszi: eddig „panaszaimmal nem terheltem (...) csak akkor szántam rá magam (...) mikor már csak az forgott kérdésben, hogy még hátralévő néhány napomat (...) békében tölthessem, távol attól, ki a láncot, amely hozzá fűzött, immár elviselhetetlenné tette.” Hogy ez a címzetthez soha el nem jutott, kétségbeesett üzenet fennmaradt, az egyébként szintén Tóth Józsefnek köszönhető: Júlia halála napján, szerelmének más személyes tárgyaival együtt hazavitte. S hogy nem kallódott el, az meg a vak véletlennek és egy 1924-ben kezdődött eseménysornak. Ennek során Júlia „levelesládája” Mikes birtokába jutott, hogy végül elárverezzék, s a java – ez a dokumentum is – kivételes szerencsénkre közgyűjteménybe kerüljön (BUDAPEST 2015/7. Tóthék). Szendrey Júlia 1850-ben ment hozzá Horvát Árpádhoz. Szült neki 1851 és 1859 között három, felnőtt kort megélt gyermeket, de – amiről még legszűkebb családja, imádott leánytestvére, Marika (Gyulai Pálné) sem tudott – a kezdet kezdetétől undorí Sarkadról a Zerge utcába BUDAPEST