ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola, 2006
Az iskolai élet különböző területei
164 AZ ISKOLAI ÉLET KÜLÖNBÖZŐ TERÜLETEI Kolos Dávid 2007. július 22-én egy végzetes balesetben életét vesztette Kolos Dávid, iskolánk 11. b osztályos tanulója. Osztályfőnöke és három osztálytársa-barátja - talán mondhatjuk, hogy az egész iskola nevében így búcsúztak tőle. Barátaim! A gyász és a fájdalom teremtette közösségben szólítalak így — ismeretlenül is — Titeket. Dávid osztályfőnökeként a Trefort, a tanárok, az osztály - nyugodtan mondhatom: a tágabb család - nevében búcsúzom. Az igazán fontos, mély, megrendítő, fájdalmas dolgokra nekünk, köznapi embereknek igazán nincsenek szavaink: „szívnémaságra születtünk”. Érzéseink, örömeink, fájdalmaink alaktalanul gomolyognak bennünk — nem találnak utat a szavakhoz. „Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást.” Összejöttünk itt most Kolos Dávidtól búcsúzni. Ez szép és fontos alkalom, de az igazi búcsú mindenkiben még hosszú és keserves út lesz. S talán nem is lesz ehhez szavakra szükségünk. A friss fájdalomban különösen nem, én is inkább átengedem magam a feltoluló képeknek, emlékeknek. Az első iskolai nap a Trefortban (13 évesek voltak akkor), kicsit megszeppent gyerekek, kicsit megszeppent osztályfőnök, körbeállva fogjuk egymás kezét, szövetkezünk a közös munkára. Az első találkozás a szülőkkel a Tanáriban, a Mama ölében a páréves kishúg, Sára. Dávid? — az apja kérdezi aggódva. Jól, rendben — mondom. Milyen szép család — gondolom. Későbbi kép: a friss Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanságáról beszélgetünk. Az osztályból egyedül ő szól hozzá. Elbűvölve figyelem, ahogyan gyermekien őszintén, tisztán megnyilatkozik. Aztán évek telnek, alakja megnyúlik, szép lesz ez a fiú — tetszik nekem, még a heccből átfestett hajával is. Majd látom: felszalad előttem az iskolalépcsőn, még hátraszól nekem: „sietek, becsöngettek, és hát még hátravan egy kis leckemásolás”. Egyszer meg: kocsiban beszélgetünk színház után, hazafelé: öccsét, Ádámot félti („Tán túl sok a szabadság neki!”) - istenem, milyen felnőttesen. Aztán beköszönt a szerelem, az osztállyal aggódva-szurkolva figyeljük a szép kis párt. Az utolsó képem Róla: felszabadult öröm a sikeres német érettségi után. Letépett nyakkendővel a kézben, ugrálva rohannak le a lépcsőn - irány a Balaton — így tűnik el a szemem elől. Mindez gyönyörűen teljes és egész volt: egy tisztalelkű, nyitott, gyermekien naív, igazságkereső, kedves, szerelmes, nyurga kamaszfiút láttam magam előtt. Ilyen maradt már mindörökké.