Budapesti Hírlap, 1855. február (634-656. szám)
1855-02-14 / 644. szám
Jan. 21-n a kikötőben az „Arabia"4 hajón tűz ütött ki. Csak 20,000 mázsa lőpor volt a hajóban. Szerencsére a tűz még jókor eloltatott. Bagdádból írják, miszerint a kurd lázadók Zakko várost elfoglalták, a férfi keresztény és zsidó lakosságot agyonverték, a nőkön erőszakot tettek. A bagdadi kormányzó, Resíd pasa minden rendelkezhető csapataival a felkelők ellen indult. Valóban a rablások és gyilkosságok még folyvást gyakoriak. A banditák a gazdagabb lakosokat elhurczolják s roppant váltságpénzt követelnek tőlük. Utasok gyilkoltatnak meg, s még a városok sem biztosak a rablólátogatások ellen. Varsóból írják febr. 5-ről: Ma azon hir terjedt el, miszerint innen 12 mfdnyire, hol a vasút az egykori varsó-pozeni hadiúttól balra Czenstochaunál végződik, Lovicz és Jochaczew közt tábor fog állíttatni, mely az Austria felé fordított orosz hadhomloknak legvégső jobb szárnyát képezendi. Továbbá az oroszok tudni akarják, hogy 80,000 franczia nyomul k mart. elején Csehországba Azelsőbbik hírre vonatkozólag mondják, hogy azon czélra egy gránátos-hadosztály fordíttatik, ,és a gránátos-hadtest parancsnokának, Plautine főhadisegédnek Loviczba utazását, honnét tegnap tért vissza, azzal összeköttetésbe hozzák. Ugyancsak Varsóból a ,,K. Zig“ -nak távirják , miszerint „Labiizov és Plautine unokok parancsot kaptak, csapataikkal azonnal előnyomulni, az austriai határcsapatok erős szemmel tartása végett. A testőrlovasság parancsot kapott, tavaszszal Uscilugban (a Bugnál, Lembergtől északra) indulni.“ Nem tagadhatni, hogy e jelentés a keresztes porosz lap varsói tudósításaival, melyek szerint a Krakó környékén fekvő orosz haderők visszavonulása az ország helyébe megparancsoltatott volna, igen határozottan ellenkezik. Anglia London, febr. 9. A lord-mayornál legközelebb tartatott lakomán, Napier admirál s Cardigan lord is a vendégek közt voltak. Az előbbi — mint masa monda — örömmel ragadá meg ezen alkalmat arra nézve, hogy a kormánykázi viszonyáról, s a keleti-tengeri hadjáratról nézeteit nyilvánosan kifejezze, s a lordmayor által a sereg s hajóhadért mondatot toastra körülbelül igy válaszolt: „Mily nyomasztó érzetnek kell bennem gerjedni itt, ama vitéz lord (Cardigan) oldalán, ki vitézség csodáit vivi végbe, bennem, ki visszatértem, a nélkül, hogy valami emlitésreméltó dolgot vittem volna végbe, Ki a Kormányoma „ parancsnokságomtól elmozdíttattam. (Nem ! Nem !) Ismétlem, parancsnokságomat elvették tőlem. A hajóhad valóban bizonyos fokig kitünőleg volt fölszerelve, defoszul volt föllegényezve s fegyelmezve. Azonban én mégis azon szándékkal indultam a keleti-tengerre, hogy mindent, mit lehet, megteendek. Először is az oroszokat hajóikkal mindenkép kicsalni igyekeztem. Ezen czélból hajóhadamat két részre osztom, az egyiket a finn öbölben, s a másikat attól messze Gothlandnál hagyom. Hiában. Az ellenség nem mert kijönni a nyílt tengerre. Ekkor legközelebb Kronstadt felé indultam, hogy meglássam, ha váryon lehetne-e ott valamit tenni. Azonban csakhamar kitűnt, mikép az ezen erődök elleni megtámadás kivihetetlen. A franczia admirál osztozott ezen nézetemben, előbbi horgonyhelyeinkhez tértünk vissza, s később B om a r s u n d ellen indultunk. Én már előbb írásban javaslatot tettem az admiralitásnak ez utóbbi hely megtámadása iránt, kijelentvén, mikép elég haderőm van ennek elfoglalására, s mikép a siker teljes biztosítása végett legfelebb 2,000 emberre van szükségem. A franczia admirál azt hive, hogy csapatokra van szükség a siker végett, s a franczia kormány 10,000 embert küldött, kiknek Krímben sokkal több hasznukat lehetett volna venni. Hogy mit gyorsan elfoglaltatott Bomarsund, tudva van. Most egy fontos tárgyról fogok szólni. A kormány engem nagyon kárhoztatott. Mihelyt értesíttetett arról, mikép a franczia csapatoknak haza kell térniük, mivel ily késő évszakban már semmi vállalathoz sem lehet többé kezdeni, elégületlenné lett, s haditanács tartását parancsoló meg. Nekünk valóban nem volt szükségünk ily ösztönzésre. Egy franczia tábornagy, admirál s hadmérnök-tábornok, 3 angol admirállal együtt, komolyan fontolóra vették az ügyállást, s öszhangzólag elhatározák, mikép egyelőre többé semmihez sem lehet kezdeni. Azonban a brit admiralitás egy hadmérnök-tisztre hallgatott, határozatunkkal elégületlen volt, s egy második haditanácsot rendelt meg, hogy a franczia tisztek az admiralitás nézeteire téríttessenek. Az angol tisztek ezen kivonat által megsértetve érzék magukat, s a franczia admirál teljes joggal vonakodott a javaslatba beleegyezni. Az említett franczia hadmérnök-tiszt egy második tudósítást küldött haza, mely nem volt alaposabb első tudósításánál. Azt el kelle vetnünk, s a franczia csapatok haza indultak. Én pedig még egyszer előre men,tem, hogy az ellenséges erődítvényeket kikémleljem. Ez septemberben történt Az admiralítást pontosan értesítem arról, mit láttam, s kijelölöm neki azon eszközöket (miket itt természetesen elhallgatok), melyek Sveaborg bevételére megkívántatnak. Szóval, oly tervet terjesztettem elő, mely — nézetem szerint — biztosan dicső eredményre vezetett volna. Mit tett az admiralitás? A Szebasztopol bevételéről a hamis tudósítás épen akkor ér,kezett meg nyugatra. Mindenki azt kérdé, miért nincs már Kronstadt, sőt Moszkvit is elfoglaltatva, s az admiralitás beküldetett tervemet tekintetbe sem véve, hanem közléseimnek más értelmet tulajdonított, s ingerült leveleket irt nekem, hogy miért nem vettem be Sveaborgot, s miért nem tevem ezt meg amazt. Ezen sértéseket én nem tűrhettem el,erre én nem vagyok képes. (Tetszés és nevetés.) Én ez ellen felszólaltam, de az admiralitás folyvást azt állítá, hogy általam félrevezettetett Mit tehettem én ez ellen? Én, kinek Graham azon egész idő alatt, míg a keleti-tengeren valók, mindig azt papolta, hogy a hajóhadat ne kockáztassam a kőerődök ellenében, s hogy a kormány helyesli eddig elő tanúsított óvakodásomat, mivel épen ez által bizonyítani be magamat kitűnő főparancsnoknak. És ezen levelek után rögtön oly sértő s lealázó iratokat küldöttek hozzám, minek alig intéztettek valaha valamely tiszthez. A világnak meg kell tudnia, hogy a hajóhad elveszett VUlU( 1121 Qaham utasítását követem. Én kész vagyok ezt bebizonyítni, s ha Graham csak egy szikrájával bír is a becsületérzetnek, semmi állomást sem foglalhat el az admiralitásban, mielőtt ezen ügy tisztába hozatnék. Másrészről ám töröljék ki nevemet a tiszti névsorból, ha nyilatkozataim valóságát nem tudom bebizonyítni. Én kész vagyok ez iránt bármikor számot adni az alsóháznak. (Tetszés.)“ Cardigan lord beszédében röviden előadd, hogy mit tett a lovasság az eddigi hadjáratban, s azt állítá, mikép semmiféle seregben sincsenek derekabb lovasok s lovastisztek, mint a brit seregben. Szerinte, ezen fegyvernemnek nincs szüksége reformra. Az „Engl. Corresp.“ az új ministerium helyzetéről így nyilatkozik : „Ama főnehézségek, melyek az új ministérium megalakulásának útjában állottak, részint megtörettek, részint megkerültettek. Már van ministeriumunk, ennek létezését még Derby s Russel párthívei is elismerik, azonban szinte általános azon vélemény , mikép ezen ministérium egy vészárboczokkal ellátott hajóhoz hasonlít. A fenyegető vihar azon határozatra kényszerített, mikép a helviszályok ignoráltassanak, s mindenekelőtt a kormányrúd melletti, állomás töltessék be. Hogy miként fog a kapitány saját tisztjeivel tisztába jönni, ez az ő dolga. Bármily erélyesnek tartjuk is Palmerston lordot, nem lehet szem elől tévesztenünk ama szokatlan körülményeket, melyek közt ő nehéz feladatához fogott, s melyek kabinetének félig ideiglenes jellemet adnak. P a n m u r e lord kivételével kabinetének tagjai, valamint ő maga is ,a Roebuck - féle indítvány által megbuktatott minoritáshoz tartoznak. Lehet mondani, hogy az ellenséges szavazat inkább az előbbi kabinet szerkezetes szereposztása, mint annak alkatrészei ellen volt irányozva, azonban ez nem egészen áll; ami szavazat szintoly határozottan volt bizonyos személyek ellen is intézve, s ezek közöl ketten, Herbert s Gladstone, a kabinetben maradtak , még pedig ez utóbbi épen régi állomásán, mely oly lényeges befolyással bír a hadfolytatásra. Míg a toryk tömör ellenzéki pártot képeznek, a kormány személyzete oly különböző pártokhoz tartozik, melyek egymást vetélytársakul szemmel tartják, s melyeknek engedékenységére a ministerelnök nem számíthat föltétlenül. A tiszta whigek rosz szemmel nézik a peeliták növekedő befolyását, s noha Russellord hazafias támogatását az új kormánynak felajánló, nagylelkűsége nehezen fog tovább menni, mint ezt a háború legsürgetőbb szükségei kívánják. Másrészről a kabinetben oly hatalmasan képviselt peelita töredék nehezen fogja sokáig megtagadhatni Aberdeen-féle szempontjait, s a ministerelnök erélyét vagy megbénítandja, vagy ellenállásra hívandja fel. Általánosságban talán egyetértés létesült; a részletekre vonatkozólag az ellentétek bizonyosan ismét élénkebben fognak föltűnni. Azonban remélik, Palmerston lord nem olyan ember, ki diplomatiai lázadásokat a színfalak mögé rejtene; ő el van tökélve megmaradni a kormányon, s szükség esetében az országra hivatkozni, azaz a parliament szétoszlatásához folyamodni.“ Az új ministerium vajúdása alatt a „Times“ az angol aristokratia olygarchicus kizárólagossága ellen menydörgött. Ma mélyebben bocsátkozván ezen helyzet bírálatába, azon fölfedezést teszi, mikép a népnek önmagát kell vádolnia, ha a rendelkezhető államférfiaknak oly szűk körére van szorítva. Szerinte, az alsóház az angol kormányrendszernek növényiskolája s alapja. Hogy a ministereknek alsóházi tagoknak kell lenniök, természetes. Ezenkívül független állással kell birniok, mivel különben nem lenne elegendő attioo idojvis aora, hogy agioirptlász államügyeknek szentelhessék magukat; mocsoktalan jellemen s gyakorlati ügyismereten kivül még bizonyos szónoki tehetségre is van szükségük, mely nincs mindig párosulva a közigazgatási tehetséggel. Már az alsóházban alig van 100 oly tag, ki ezen tulajdonokkal bír. Azonban mivel az alsóház a nép teremtménye, az a kérdés, hogy miért nem választ a nép képviselőivé nagyobb számmal oly fényes tehetségeket, minekkel az ország bír ? Itt a „Times1 ” megállapodik, mintha nem tudna magától válaszolni ezen kérdésre. Valósággal egyrészben a választási rendszerből, s még inkább Angolország társadalmi viszonyai- s szokásaiból ered azon tény, mikép 10 választótestület között inkább valamely vasúti királyt, mint egy Thompson - t, egy Macaulay-t vagy Watt-ot választ meg. Tegnap a térdszalagrend lovagjai a királynő elnöklete alatt gyűlést tartottak, mely alkalommal az ezen rendben megürült három hely Cars Ellesmere , s Aberdeen lordokkal töltetett be. A londoni püspök egy körlevélben püspöktársait arra szólítja fel, hogy a nagyböjt 3-dik vasárnapján külön imát mondjanak a táborban s a hajóhadnál szolgáló testvérekért, s a béke helyreállásáért. Az angol quakerek, kik a Krímben letelepült morva testvérekkel (német gyarmatosokkal) folytonos összeköttetésben állanak, azon borzasztó tudósítást kapták, mikép ez utóbbiak közül 300-an, mivel nem akartak orosz hadiszolgálatba állani, az orosz hatóságok által felakasztottak (?). Az„Advertiser“ szerint Lucan gróf, a krimi angol lovasság parancsnoka, mint egyáltalában nem képes, visszahivatott volna. CZ A. szemle. Szépirodalmi II. Epikai költemények. Toldi estéje. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest 1854. Béla királyfi. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János. Pest 1854. A kiovi csata. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta Debre Czeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest 1854. Utazás a másvilágon. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos. Debreczen 1854. (Folytatás.) Vájjon miért volna nálunk több fogékonyság az époszra, mint másutt bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem , hogy igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggéhatárzott eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok eredménye. Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn a jövőért megvetettük a múltat. Szerettük volna tudni : hol van a mi őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk az egyedül rokontalannal. Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik nyelvészeti utón akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre, másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az „Ezer egy éj“ meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-felmerült e kérdés, s egyegy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de regészben véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a legtávolabb múlton csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a történetiró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs. Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az uj idők tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne igyekeztünk volna beilleszteni ? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk ? Mikor halt ki a kegyelet belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előítéleteink, melyek néha drága semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg s sokszor bennünket méla elborongás emlékek miatt, s melyek örökre elveszendők,s nem tűnnek-e föl lel-künkön a lehetetlenségek álmai,mivel egykor es álmok léteztek ? De erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív józansága s a bonczoló ész kérlelhetlensége, de az epikus érezni fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt búrokon játszik, s talán szíveket könnyít meg. . E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik ki, olyanok-e, melyek az újkori polgárisodás jótéteményeit és részait oly nagy mértékben érzik, mint a külföld ? Megvannak-e nálunk azon vágyak és szükségek , melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az „Örök zsidó“ - féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlük a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró. Vájjon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő történeti vagy mondái körből ? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok tekintetben némi primitív, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv epikus helyzetét ? Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi époszt akarja pótolni a népies műeposz utján a hun vagy Álmos-mondakörből, melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos, töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak,viszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért ne lelkesülnénk romantikus költeményeken a keresztény-magyar lovagkor korszakából, hol nagy történeti múltúnk a szent László és Hunyadiakról szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egyes költői képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz historiás énekeink, szegény de feldolgozható mondáinkból, melyek népünk kedvencz és máig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit tárgyazzák ? Mindez lelkünk egyegy ábrándját , szivünk egyegy búját , örömét , szent emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet és készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bir elég érzékkel mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek a£ epikus múlt felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért engedve a tájfestések, idilli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az irónia lyrai hangulatának? Hiszen prózában irt regényeink nagy része úgyis a valódi élet, atényleges viszonyok részletes rajzain törik meg, mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rythmusos alakja fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn lyránk úgyis vagy igen ellágyult,vagy igen elvadult a tájköltészet s a prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet felelevenedése bármely nemben csak ujabb erőt öntene összes költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le. Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen, epikusaink nem járhatnak azon az uton, melyet eddigi költőink és ítészeink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A keresztény hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngős mondáihoz sem nyúlhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva, bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy amit a költő úgy használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt képzeletünkbe bejátszani képes. E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is harczolnak, vagy a hun-székely mondában a „hadak útja“ (tejut), midőn a megvert hunnok a tejuton serget látnak segédül jöni, mind olyanok, melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztény hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ. Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a mű -ítész, igy szólva : merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit, kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de ne kövesd azon műbirákat, kik szívesen fogják talán ellátni művedet commentárokkal s készek rávítatni a közönségre, hogy mindez igen szép, noha eszméink, érzéseink, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze. .. J " Gyulai Pál. (Folyt, következik.) 3566 Francziaország, Páris , febr. 8. Tegnap a „Boniteur” hivatalos részében oly cs. rendeleteket közlött, miknél fogva Serveux pénzügyi főtitkárrá, s Mathieu ellen admirál, az elhunyt Baudin admirál helyébe, abureau des longitudes tagjává neveztetnek ki. Ma ugyane lap nemhivatalos részében jelenti, mikép a legközelebb keletre küldendő szardiniai segélyhadtest 4 sorgyalogsági dandár-, 2 csatár-zászlóalj -, 2 lovas-ezred-, 4 tüzér-üteg-s egy karabélyos- századból álland. A 4 gyalogsági dandár a szardiniai gránátosok dandáréból, mely válogatott csapatnak tekintetik, sa piemonti, pigneroli s artai dandárokból álland. — A csatárvadászok, kik Piemontban bersaglieri-knek neveztetnek, a vincennesi vadászok mintájára szerveztetvék s igen ügyes lövészekből állanak. Az indulásra kész lovasezredek igen kitűnők, lovaik igen edzettek a fáradalmak irányában, s igen könnyen táplálhatók. A legénység fele láncsokkal van fölfegyverezve. A tüzérség tökéletesen van fölszerelve. Az expeditióbani részvevésre kijelölt csapatok közt lelkesülés uralkodik, s minden fegyvernemű tisztek legnagyobb készséggel keresik e megtiszteltetést. A senatus tegnap Trop long elnöklete alatt ülést tartott. Levasseur tábornok az esküt letette, Aupick tábornok felolvasta azon bizottmány jelentéseit, mely a Bugeauds St. Arnaud tábornagyok özvegyei számára megajánlandó nyugdíjak iránti törvényjavaslatokat tárgyaló. Ezen jelentések egészen kedvezők lévén, a senatus egyhangúlag kijelenté, mikép nem ellenzi ezen törvények kihirdetését. Az „Indep beige“ levelezője szerint, Krímből folyvást várják ama fontos szemle eredményét, melylyel— mint látszik — Niel tábornok megbizatott. Ez utóbbi Vaubert de Genlis kíséretében indult keletre, ki Can Pobert tábornok terveinek vázát, s eljárásának kifejtését hozá meg a császárnak. Mint mondják, Bélmione most megnyerendi a jegyzőkönyvi bizottmánytól az az iránti előbb megtagadott engedélyt,mikép kinyomathassa azon beszédet, mit a Bugeaud s Saint-Arnaud tábornagyok özvegyei számára megajánlott nyugdíjak alkalmából tartott, egyébiránt ő maga önkényt feláldozott egy oly kis kitérést, melynek czélja a Krímben eddig követett hadműködési rendszer megrovása volt. Salvandy a legközelebbi napokban ide érkezendik, végre elkészített beszédével, melylyel, mint az akadémia igazgatója, Berryernek válaszoland. A híres szónok fölvétele véglegesen 22-re tűzetett ki, Ancelot s Sainte-Aulaire helyeinek betöltése pedig márt. 1-jén fog történni. Legközelebb Hugo Abel, Hugo Victor testvére, s több tudományos munkák szerzője.