Budapesti Hírlap, 1883. április (3. évfolyam, 90-119. szám)

1883-04-22 / 111. szám

HL évfolyam 111. szám. Budapest, 1883. Vasárnap, április 22. Budapesti Hírlap Blöflid­ért iraki éne 14 fej, félem 7 írt, negyedévre 8 frt 60 kr. egy hóm lírt 70kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és finnep utánni napon is. Felelőt szerkesztő: Oickáns Jint­ Egyed Mim ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály­zerint. Szerke­stőség és kiadóhivatal, IV. kerü­let, kalap-utca 16. n­m. „Alkotmányos titkok“ E cím alatt egy névtelen füzet jelent meg ma a könyvpiacon Andrássy Gyula gróf ez állí­tólagos mondásával jeligének: „El fogjátok is­merni, hogy Andrássy nagy ember.“ A könyv, mondjuk ki mindjárt elül, igen elszomorító be­nyomást tesz reánk s csak egyet bizonyít csal­hatatlanul, azt, hogy nálunk senki sem tud sem­mit, és a névtelenek tudnak mindent legjobban. Kormányzó férfiaink, akik valaha voltak és va­laha lesznek, szamarak, ostobák vagy gono­szak. Ambíciójuk, hogy tündököljenek, a ha­talommal visszaéljenek, a népeket és kép­viselőiket félrevezessék , megcsalják , rászed­jék ; mindig ellenkezőjét tegyék annak a mit a józan ész parancsol és amit min­den névtelen füzet írója belát csak ők be nem látnak ; s hogy az országot előbbre vigyék végső delmének hagyományos országutján. An­ Gyula gróf az előttem fekvő füzet aze­­t: »Egy osztrák-magyar külügyér, kinek el­­i nincsenek s politikai missziója annyiból áll e­gy külügyér legyen, ki szívesen hódol minden pnak, mely neki, a bolygónak fényt kölcsönöz minden hatalommal készen kiegyezik, melyet ebbnek tart magánál. Emellett charmant gavallér.“ Semmiképen sem vonjuk kétségbe e könyv szerzőjének a jóhiszeműségét, sőt szívesen ál­lunk be munkája jó tulajdonságainak dicsérői közé. Sok fáradsággal gyűjtött adatokat dolgo­­zott fel; vezérlő tétele van, amelynek fona­lát egy pillanatra sem ejti el; előadása élénk, néha elmés, gyakran tanulságos. Halmozott­sága mellett fárasztó is, de egyszersmind tem­peramentumosan lüktet és néha erővel, néha eredetiséggel lep meg s csak elvétve pongyola és ízetlen. Az alább közlött mutatványos részek­ből minden jó tulajdonságára szedhet magának az olvasó példát. Egész tendenciája azonban az „Alkotmányos titkoknak“ vészes és kárhozatos, végső követ­keztetése pedig az aktuális viszonyokkal szemben majdnem nevetséges. A könyv tartalma­s okoskodásának iránya a következő: Az 1867-ki kiegyezéssel a régi Ausztria helyébe egy új alakulás lépett, új kül­politikai föladattal. Ez új föladatot, harcra ké­pessé fölszervezni a monarchiát Oroszország s a pánszlávizmus ellen, az új államférfiak fel nem ismerték. Beust és Andrássy a kiegyezés után idekínált német szövetséget visszautasították és inkább a hagyományos osztrák politika fonalát véve fel, a porosz (1866-ki) hadjárat megboszulásá­­ra készültek. Ezzel kényszerítették Németországot az orosz szövetségre. A 70-ki porosz-francia há­borúban csak a poroszok rohamos győzelmeitől megijedve ejtették el, de még csak Sedan ide­jében, az olasz-francia-osztrák szövetség tervét. Azután újra kínálkozott Bismarck. De újra ko­sarat kapott. Andrássy gróf inkább szövetkezett az oroszszal Törökország felosztására. Persze, itt is megcsalatott s csak 79-ben, kényszerülten, fo­gadta el végre a német szövetséget, de ez most már olyan, hogy függéses állásban vagyunk benne. Az orosz háború csak idő kérdése. A harcot azonban kivívni nem azok vannak hivatva, akik ez állapotot megteremtették, hanem az — ellenzék. Mi pedig, idáig érvén el a könyvben, ki tekintünk keletre és nyugatra, és kérdezzük : — melyik ellenzék ? Az előttünk fekvő könyv szerzője, ha tit­kos, titkosabb és legtitkosabb jegyzékekről van szó, írta légyen Andrássy, Bismarck vagy Gor­­csakov, — sohasem jön zavarba, mindig ponto­san van értesülve, mindig könnyen megfelel. Arra a kérdésre, hogy melyik ellenzék van hi­vatva Magyarországot és Ausztriát a harcba vinni, melyet kilátásba helyez a muszkával, — arra a kérdésre meg sem kísérti a feleletet. És erre a kérdésre, ebben a pillanatban, midőn min­den ellenzékünk a kishitűség egy nemének rabja, nehezebb is lenne felelni, mint bármely bonyo­lódott — európai kérdésre. Én példának okáért meg vagyok arról győződve, hogy mindenik el­lenzék hozsannáival fogadná soraiban — An­drássy grófot s a terebesi ember kétségkívül vezérlő befolyást gyakorolna és épen oly szere­pet játszanék a pártban. És ez esetben csak kettő volna lehetséges: vagy Andrássy aegisze alatt esnék meg a nagy tusa köztünk és Orosz­ország közt, vagy sehogy — s ez esetben mi lesz a névtelen füzet nagy szavaiból? Semmi kedvünk sincs a kormánypártot a politikai belátás, bölcseség, tapintat és egyéb erények kizárólagos birtokosa gyanánt feldi­csérni ; sőt ellenkezőleg, épen azt tartjuk, hogy e tekintetben körülbelül egy színvona­lon állanak összes pártjaink. Itt is, ott is vannak munkára, sőt feladatokra termett férfiak; itt is ott is vannak, akik mél­tán bírják a nemzet bizalmát. Sehol sincs azon­ban egyelőre az a férfiú, akiben akár én akár más a jogosultságnak csak bármely látszatával is a magyar Bismarckot üdvözölhetném. Sehol sincs az a párt, amely ebben a pontban bármi természetű biztosítékot volna képes az ember­nek nyújtani. Még a szélső­baloldalon is van­nak kiszolgált Deák- és Tiszapártiak, a mér­sékelt ellenzéken Deák-, Tisza- és konzerva­tív-pártiak , a kormánypárton hasonlag igen vegyes társaság ül együtt. Mindenütt van, akinek része van a múltban. Ki hát az a szűz, aki megmenti szerzőnk axiómáját, a­mely e szavakkal van kifejezve : „van egy poli­tikai lehetetlenség: ez az, hogy az állam politi­kai misszióját oly államférfiak s oly pártok si­kerrel teljesíthessék, kik előbb a missziónak árulói voltak*. Ez csak egy nagy frázis, magától a gondo­lattól kezdve egész a kifejezésekig. Oly túlzás, mint az egész könyv maga. Én az „Alkotmányos titkok* gyors átolvasása után nem teszem magam, mintha mindazt, ami­ről benne szó és adat van, jobban tudnám, mint a könyv szerzője, bár egyről s másról értesülve vagyok, hogy másképen van, mint ahogy ő el­mondja ; de egyet konstatálhatok: ő egy pre­­okkupált álláspontból kiindul s annak bizonyítá­sára felhord mindent abból, ami 10—15 év óta mondatott s íratott diplomaták s újságírók által, ami alkalmas mellette bizonyítani. Más fáradt­ságot vehet magának s szemen szedhet mondot­takat s írottakat az ellenkezőnek bebizonyítására nem több fáradtsággal, mint amennyit jelen szer­zőnk a maga munkájára fordított. Meddő mun­kának s a politikai pletykaság és tudá­­kosság egy nemének tartom, ilyen anyagból könyvet írni. Komoly politikai célja más nem is lehet az ilyennek, mint a pártérdek. Históriá­nak nem história, igazságnak nem igazság. Politi­kai kritikának ledér és felületes. Az valóban ret­tenetes volna, ha Andrássy Gyula gróf összes szerencsétlen minisztertársaival, ellenőrizve 1875-ig Deák, Csengery, Tisza, Ghyczy és mások által az a politikai hisztria lehetett volna, akinek ez a könyv rajzolja. Ez oly silány, nevetséges és együgyü színben tünteti fel nemcsak összes kor­mányainkat 1867 óta, hanem összes pártjainkat, a törvényhozó testületet, sőt egész Magyarorszá­got is úgy pellengérre állítja, nevezetesen a ma­magyar konzervatív vezéreket, a­kikről mind­végig hallgat, kik azonban Deáknál és pártjánál mindig közelebb álltak az udvarhoz és törek­véseihez,­­ hogy semmi a föld kerekségén nem látszik nagyobb bölcseségnek ránk nézve, h­a csakugyan ilyenek vagyunk, mint meghúzni magunkat szerényen, némán, várni másoktól az alamizsnát és nem kihívni az oroszt egy élethalál harcra nem ma, hanem már 10—12 évvel ezelőtt! Nem vonom kétségbe, hogy Beust a boszu politikáját szőtte s visszautasította Andrássy gróf tudtával egy évvel Königgraetz után a szö­vetséget Németországgal. Nem kívánom kétségbe vonni, hogy ez hiba volt magában. De ha ítélni akarok róla, nemcsak ezt a tényt szabad mér­legelnem, mondván: buták voltak, nem látták be, rabjai voltak a bécsi befolyásnak, ahol Német­ország visszahóditásáról álmodtak. Ha Bécsben a dinasztia erről álmodott, akkor ez egy tény, melylyel számolniok kellett államférfiainknak s akkor talán kevésbé az ő butaságuk az, hogy nem kötöttek szerződést a némettel, mint nehéz helyzetükben tanúsított ügyességük, mert nem szerződtek ugyan a né­mettel, de ellenségével sem; egyik olyan nehéz volt mint a másik. A dinasztia álmai az állam­férfiak célzataival szemben. Kormányt lehet köny­­nyebben cserélni, mint dinasztiát. S ha a dinasz­tiának álmai vannak, ezzel is számolni kell. A Habsburgokat 1866-ban kitették százados patri­­moniumukból. Csoda-e ha visszavágytak ? S ha könyvünk szerzője azt állítja, hogy kormányaink csak 7- ben látták be kénytelen a német szövetség szükségét, egy másik ízó könnyen ki­mutatja, hogy voltaképen kormányaink csak ak­korra tudták végkép eloszlatni a­­ dinasztia álmait. Nincs szellemesség nélkül a következő passzus: „mi különbség van Andrássy és az Ausztriát megbuktató külügyminiszterek közt, kik előbb szövetkeztek ellenségeikkel, azokat hatályosan megerősítették és azután viaskodtak velük ? Mi különbség van Rechberg és Andrássy közt ? — Az, ami a slezvig-holsteini és a bosnyák politika közt. Tudniillik — semmi.“ Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next