Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1883-06-10 / 159. szám
II. évfolyam. Budapest, 1883. Vasárnap, junius 10. 159. szám. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt,20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és Ünnep utánni napon is. Felelős szerkesztő : Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: XV. kerület, Kalap utca 16. szám. Bylandt leköszönése. A közös hadügyminiszter megy. Hadd menjen, a magyaroknak nem volt barátja, inkább ellensége. Okos ember, de öreg copf, kinek fejében a régi Ausztria és az egységes német hadsereg befészkelte magát, ki teljes erővel küzdött a magyar katonai akadémia ellen s azt megbuktatta, kitől minden legkisebb engedményt a magyarok részére úgy kellett kicsikarni, ki egészen az osztrák tábornoki karban uralkodó tradícióknak élt s az uj viszonyokkal megbarátkozni sehogy sem tudott, mert mindig az lebegett szemei előtt, hogy az uj iskolarendszer és a területi beosztás, — melyre a bosnyák mozgósítás zavarai és nehézségei kényszeritették, — az osztrák sereg „egységét, azáz „Armeesprache“ uralmát s a tisztikar németségét megbontják. Bylandt ezen merev német centralizmusának esik áldozatul. Per quid, quis peccat, per idem punitur et idem. Ugyanis az alkotmánypárttal szövetkezett Taaffe gróf megbuktatására, az osztrák vasutak tervezett decentralizációja kérdésében állást foglalt az osztrák kormány ellen s felvetette a kabinetkérdést. Nyilván beugrattak Schmerlingék, fel akarván őt használni eszközül, azt hívén, hogy ha a hadsereg háta mögé bújnak s a hadügyminisztert küldik előre, akkor lehetetlen, hogy Taaffeot ki ne verjék állásából. Ezen reményük is hiúnak bizonyult s az eszköz kezükben eltörött. Igen jó és üdvös a lecke ; tábornokaink ne avatkozzanak a politikába. Maradjanak a katona mesterségnél. A dolog históriája pedig amennyire nyilvánosságra került a következő : A csehek és lengyelek azt találták, hogy tulajdonjoguk lévén az államvasutakhoz, méltányos dolog, ha a saját országukon futó vonatrészek számára Prágában és Lembergben külön igazgatóságok állttatnak s e vonalakon honfitársaik alkalmaztatnak, mint hivatalnokok. Prága és Lemberg nagy városok forgalmának is szolgálatot véltek tehetni, ha kieszközlik, hogy ne kelljen minden kicsinységért Bécsbe folyamodni és írni, hol meg sem értik a helyi szempontok alá eső dolgot, hanem lehessen intézkedni azonnal. Grocholszky elment Pino báró osztrák kereskedelmi miniszterhez s vele megbeszélte az ügyet. Taaffe a tervet jóváhagyta. Potoczky gróf lengyel helytartó, ezelőtt osztrák miniszterelnök ő Felségénél jelentkezett kihallgatásra s előadta a fejedelemnek Halics helyzetét a vasúti dolgokban, és különösen Lemberg város hanyatlását és ennek okait s kérte a császárt, hogy a halicsi államvasutak részére Lembergben külön igazgatóságot engedélyezzen. A császárezt neki kilátásba helyezte. Ekkor hire ment a dolognak s a centralisták kaptak rajta s el kezdtek áskálódni. Sikerült megnyerniük a hadügyminisztert, ki jegyzékben tiltakozott a rendszabály ellen s emlékiratot adott át ő Felségének, melyben háború és mozgósítás esetére a felelősséget elhárítja magától, ha az igazgatóság egységének megbontása folytán nem disponálhat a vasutakkal úgy, hogy minden összevágjon, és ha a vasúti szolgálat Halicsban nem lévén német, a hadsereg tisztikara nem lesz képes magát az állomásokon megértetni. Ezen szépen kidolgozott óvást a császár szokása szerint kiadta Taaffenak, hogy tegye meg ellenészrevételeit, vagy javaslatát vonja vissza .Taffenak sikerült a fejedelem aggályait legyőzni azzal, hogy hiszen a központi főigazgatás Bécsben marad, azzal a hadügyminiszter disponálhat; a végrehajtás csak nyerhet az által, ha a forgalmi szolgálat decentralizálva megkönnyíttetik ; hogy Poroszországban az államvasutak tizenegy forgalmi igazgatóságra vannak felosztva s ebből nincs baj, Ausztriában pedig csak három terveztetik, Bécs, Prága, Lemberg; hogy Magyarország úgyis külön van, sőt az osztrák-magyar és a déli vasútnak is két igazgatósága van, egyik Bécsben, másik Budapesten s ebből idáig baj nem lett; hogy Ausztriában jelenleg 2000 kilométer államvasút van, de nem sokára a halicsi és csehországi harántvasutak kiépülvén, lesz 5000 kilométer ilyen vasút s ezek forgalmát mind Bécsből igazgatni sok lesz. ő felsége megnyugodott s Taaffenak adott igazat. Bylandt elvesztette a csatát, s vele az alkotmánypárt. Egy sebesült maradt a csatatéren, a hadügyminiszter. A seb halálos és nemsokára Bylandtot a nagy házból a Hof-piacon, kiviszik Grácba. De evvel a harcnak és a heccnek nincsen vége. Potoczky gróf mint örvendetes újságot elmondotta egy lembergi küldöttségnek, hogy a város vasúti igazgatóságot kap, s hogy ez „kenyérkérdés“ a lengyel mérnökökre és ipa- A „BUDAPESTI HÍRLAP" TÁRGÁJA. Mindenféle szünidő szúl. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ezen a címen meg fog akadni a „Nyelvőr“ iskolája. A „szünidő“ szóösszetételben, nem tagadom, szócsonkítás fordul elő, s helyes egészében igy kéne írni-mondani: „szűnő idő.“ Mentségre szorul, miért ragaszkodom mégis a csonka kifejezéshez. Az idő olyan furcsa valami, mely szüntelen szűnik, kezdete kezdetien, vége végtelen. Magának nincs határa, s határt szab minden egyébnek. Borzasztó sokat összeírtak már róla prózában és versben metafizikusok és poéták. Fölösleges volna erre tárcát vesztegetni. Ezzel kijelentem, hogy e cikk tárgya nem a szűnő idő. Más dolog az, mi a tárcaíró figyelmét magára vonja és megjegyzéseit kihívja. Benne élünk, körülötünk történik, folyvást nagyobb méreteket ölt, törvény tesz róla, diáknép örül neki, hor atyák nem bánják, bíróságok s profeszszorok üdvözlik, színházak befogadják, s a többiek szeretnek utána cselekedni. Mi ez ? A talány megfejtésére csak egy szó ad kulcsot, s a „Nyelvőrétől bocsánatot kérve ezt használom magam is : „a sz ü n idő“-t. Olyan idő ez, mely nemcsak önmagát fogyasztja s mindannyiunkat vénit, de abban is feltartóztat, hogy az elfogyás folyama alatt, a megszűnés drága köreiben az idővel élhessünk. Úgy érezzük benne magunkat, mintha az ős folyam perccseppjeire szétfolyva megállana fölöttünk s a nagy gépezetek, melyeket az idő járása hajt, mind megállani volnának kénytelenek. Az iskolák ajtait bezárják tiz hétre s a fiatalságot széteresztik haza. A tanár urak turistautakra rándulnak vagy elpihennek fürdőn hoszszú szellemi munka után, így volt ez mindig. Az iskolai apparátusnak számolnia kell a gyermek zsenge természetével, mely nem állná a folytonos munkát, mert nem ért meg reá. De várjon azok, akik a megélést már nem várhatják a jövőtől, kiket az élet folytonos tevékenységre kötelez, szintén beálljanak nagy gyermekeknek s reklamálják maguknak a szünidőt? A „holt idény“ szó megadja a feleletet. A nyári melegben meglankadnak az erők mindenütt. A parlament nem bir politizálni s haza küldeti magát királyi leirattal. Az akadémia nem tud disszertálni s beigtatja szabályaiba, hogy ő júliustól augusztusig szünetelni szokott. A szocietás a vándor madarak szárnyát pótló vagyon erejével s a divat hívására elutazik nyaralni. Utána megy a társas élet szelleme, pompája, forgalma. S utána sóvárog minden. Rekreálni testet-lelket, beszerezni az elfogyott erőket, visszapótolni az idegek ruganyosságát, a szervek éberségét: ez a szünidő mentsége. Nem csodálom, ha e mentség általán elfogadtatik, s a szünidő igen népszerű fogalommá lesz arisztokratikus származása dacára. Nincs az a munkakör, hol ne volnának fáradt, megfogyott, lesorvadt erejű emberek, kikre ráfér a pihenés S nincs az a társadalmi osztály, közös foglalkozású érdektársaság, hol nem áldozna életéből évenkint kiki két hónapot szívesen neked, oh szent semmittevés ! A delce for miente nem csupán olasz találmány, értik ezt jól nálunk is. S az időpazarlás könnyű fényűzése mindenkit könnyen az úri állapot képzelmébe ringat édesen. Szinte látom, hogy ragad ez az illúzió magával nemcsak egyeseket, de egész intézményeket, munka-organizmusokat. Hisz minden orgánumnak jól esik egyszer kiejteni kezéből e szerszámot, fejéből a kötelesség gondját s nagyot nyújtózni a rekreáció jogcímén. A bíróságok adták meg a példát. Az igazságügyminiszter tárcáját kötötte ahoz a kényelmi törvényhez, mely a törvénykezési szünidőt rendszeresíti. Ki is íratott már a rendelet, hogy a nyáron át a perlekedésnek muszáj alább hagyni az emberek közt, a gazemberek tartoznak kevesebb dolgot adni a kriminálnak, mint más időszakban, mert a bírói kar fele minden törvényszéknél felváltva szétutazik s nem pertraktál senki kedvéért. A példa bizonynyal vonzani fog. S tán hasznát is látja az ország. Milyen jó volna például, ha a fináncminiszter adóbehajtási szünidőt engedne végrehajtóinak, vagy a község nem szedne fertál évig sehol pótlékot, a vásárbiztos nem vetne ki helypénzt, a finánc nem vámolna, a csősz nem strázsálna, a hitelezők nem kívánnák pénzüket, az ügyvédek a díjukat. Bezzeg itt nem szünetel soha senki, nem szorul ereje rekreálásra. De vigasztalódjunk, mert a divat ellenállhatlan s a szünidő hamar divattá lesz. A bírák példáját követni fogják a vármegyék, ennek már tapasztaljuk előjeleit. Aztán követi őket az adminisztráció gépezete. Az osztálytanácsos vagy a polgármester — sütty, a titkáros és tanácsnok Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.