Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-10 / 159. szám

II­. évfolyam. Budapest, 1883. Vasárnap, junius 10. 159. szám. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt,20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és Ünnep utánni napon is. Felelős szerkesztő : Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: XV. kerület, Kalap­ utca 16. szám. Bylandt leköszönése. A közös hadügyminiszter megy. Hadd menjen, a magyaroknak nem volt barátja, in­kább ellensége. Okos ember, de öreg copf, kinek fejében a régi Ausztria és az egységes német hadsereg befészkelte magát, ki teljes erővel küzdött a magyar katonai akadémia el­len s azt megbuktatta, kitől minden legkisebb engedményt a magyarok részére úgy kellett kicsikarni, ki egészen az osztrák tábornoki karban uralkodó tradícióknak élt s az uj viszonyok­kal megbarátkozni sehogy sem tudott, mert mindig az lebegett szemei előtt, hogy az uj iskolarendszer és a területi beosztás, — melyre a bosnyák mozgósítás zavarai és nehézségei kényszeritették, — az osztrák sereg „egysé­gét, azáz „Armeesprache“ uralmát s a tisztikar németségét megbontják. Bylandt ezen merev német centralizmu­sának esik áldozatul. Per quid, quis peccat, per idem punitur et idem. Ugyanis az alkot­mánypárttal szövetkezett Taaffe gróf megbuk­tatására, az osztrák vasutak tervezett decentra­lizációja kérdésében állást foglalt az osztrák kormány ellen s felvetette a kabinetkérdést. Nyilván beugrattak Schmerlingék, fel akarván őt használni eszközül, azt hívén, hogy ha a hadsereg háta mögé bújnak s a hadügyminisz­tert küldik előre, akkor lehetetlen, hogy Taaffeot ki ne verjék állásából. Ezen remé­nyük is hiúnak bizonyult s az eszköz kezük­ben eltörött. Igen jó és üdvös a lecke ; tábornokaink ne avatkozzanak a politikába. Maradjanak a katona mesterségnél. A dolog históriája pedig amennyire nyilvánosságra került a következő : A csehek és lengyelek azt találták, hogy tulajdonjoguk lévén az államvasutakhoz, mél­tányos dolog, ha a saját országukon futó vo­­natrészek számára Prágában és Lembergben külön igazgatóságok állttatnak s e vonalakon honfitársaik alkalmaztatnak, mint hivatalnokok. Prága és Lemberg nagy városok forgalmának is szolgálatot véltek tehetni, ha kieszközlik, hogy ne kelljen minden kicsinységért Bécsbe folyamodni és írni, hol meg sem értik a helyi szempontok alá eső dolgot,­­ hanem le­hessen intézkedni azonnal. Grocholszky elment Pino báró osztrák kereskedelmi miniszterhez s vele megbeszélte az ügyet. Taaffe a tervet jóváhagyta. Potoczky gróf lengyel helytartó, ezelőtt osztrák minisz­terelnök ő Felségénél jelentkezett kihallgatásra s előadta a fejedelemnek Halics helyzetét a vasúti dolgokban, és különösen Lemberg város hanyatlását és ennek okait s kérte a császárt, hogy a halicsi államvasutak részére Lemberg­ben külön igazgatóságot engedélyezzen. A császár­­ezt neki­ kilátásba helyezte. Ekkor hire ment a dolognak s a centra­listák kaptak rajta s el kezdtek áskálódni. Sikerült megnyerniük a hadügyminisztert, ki jegyzékben tiltakozott a rendszabály ellen s emlékiratot adott át ő Felségének, melyben háború és mozgósítás esetére a felelősséget elhárítja magától, ha az igazgatóság egységé­nek megbontása folytán nem disponálhat a vas­utakkal úgy, hogy minden összevágjon, és ha a vasúti szolgálat Halicsban nem lévén német, a hadsereg tisztikara nem lesz képes magát az állomásokon megértetni. Ezen szépen kidolgozott óvást a császár szokása szerint kiadta Taaffe­­nak, hogy tegye meg ellenészrevételeit, vagy javaslatát vonja vissza .Taffenak sikerült a feje­delem aggályait legyőzni azzal, hogy hiszen a központi főigazgatás Bécsben marad, azzal a had­ügyminiszter disponálhat; a végrehajtás csak nyerhet az által, ha a forgalmi szolgálat de­­centralizálva megkönnyíttetik ; hogy Porosz­­országban az államvasutak tizenegy forgalmi igazgatóságra vannak felosztva s ebből nincs baj, Ausztriában pedig csak három tervezte­tik, Bécs, Prága, Lemberg; hogy Magyaror­szág úgyis külön van, sőt az osztrák-magyar és a déli vasútnak is két igazgatósága van, egyik Bécsben, másik Budapesten s­ ebből idáig baj nem lett; hogy Ausztriában jelen­leg 2000 kilométer állam­vasút van, de nem sokára a halicsi és csehországi harántvasutak kiépülvén, lesz 5000 kilométer ilyen vasút s ezek forgalmát mind Bécsből igazgatni sok lesz. ő felsége megnyugodott s Taaffenak adott igazat. Bylandt elvesztette a csatát, s vele az alkotmánypárt. Egy sebesült maradt a csatatéren, a had­ügyminiszter. A seb halálos és nemsokára Bylandtot a nagy házból a Hof-piacon, kivi­szik Grácba. De evvel a harcnak és a heccnek nin­csen vége. Potoczky gróf mint örvendetes újságot el­mondotta egy lembergi küldöttségnek, hogy a város vasúti igazgatóságot kap, s hogy ez „kenyérkérdés“ a lengyel mérnökökre és ipa- A „BUDAPESTI HÍRLAP" TÁRGÁJA. Mindenféle szünidő szúl. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ezen a címen meg fog akadni a „Nyelvőr“ iskolája. A „szün­­idő“ szóösszetételben, nem taga­dom, szócsonkítás fordul elő, s helyes egészé­ben igy kéne írni-mondani: „szűnő idő.“ Mentségre szorul, miért ragaszkodom mégis a csonka kifejezéshez. Az i­dő olyan furcsa valami, mely szün­telen szűnik, kezdete kezdetien, vége végtelen. Magának nincs határa, s határt szab minden egyébnek. Borzasztó sokat összeírtak már róla prózában és versben metafizikusok és­ poéták. Fölösleges volna erre tárcát vesztegetni. Ezzel kijelentem, hogy e cikk tárgya nem a szűnő idő. Más dolog az, mi a tárcaíró figyelmét ma­gára vonja és megjegyzéseit kihívja. Benne élünk, körülö­tünk történik, folyvást nagyobb méreteket ölt, törvény tesz róla, diáknép örül neki, hor atyák nem bánják, bíróságok s profesz­­szorok üdvözlik, színházak befogadják, s a töb­biek szeretnek utána cselekedni. Mi ez ? A ta­lány megfejtésére csak egy szó ad kulcsot, s a „Nyelvőrétől bocsánatot kérve ezt használom magam is : „a s­z ü n i­d­ő“-t. Olyan idő ez, mely nemcsak önmagát fo­gyasztja s mindannyiunkat vénit, de abban is feltartóztat, hogy az elfogyás folyama alatt, a megszűnés drága köreiben az idővel élhessünk. Úgy érezzük benne magunkat, mintha az ős fo­lyam perc­cseppjeire szétfolyva megállana fölöt­tünk s a nagy gépezetek, melyeket az idő já­rása hajt, mind megállani volnának kénytelenek. Az iskolák ajtait bezárják tiz hétre s a fiatalságot széteresztik haza. A tanár urak turis­­tautakra rándulnak vagy elpihennek fürdőn hosz­­szú szellemi munka után, így volt ez mindig. Az iskolai apparátusnak számolnia kell a gyer­mek zsenge természetével, mely nem állná a folytonos munkát, mert nem ért meg reá. De várjon azok, akik a megélést már nem várhatják a jövőtől, kiket az élet folytonos tevé­kenységre kötelez, szintén beálljanak nagy gyer­mekeknek s reklamálják maguknak a szünidőt? A „holt idény“ szó megadja a feleletet. A nyári melegben meglankadnak az erők minde­nütt. A parlament nem bir politizálni s haza küldeti magát királyi leirattal. Az akadémia nem tud disszertálni s beigtatja szabályaiba, hogy ő júliustól augusztusig szünetelni szokott. A szocietás a vándor madarak szárnyát pótló va­gyon erejével s a divat hívására elutazik nya­ralni. Utána megy a társas élet szelleme, pom­pája, forgalma. S utána sóvárog minden. Rekreálni testet-lelket, beszerezni az elfo­gyott erőket, visszapótolni az idegek ruga­nyosságát, a szervek éberségét: ez a szünidő mentsége. Nem csodálom, ha e mentség általán elfo­­gadtatik, s a szünidő igen népszerű fogalommá lesz arisztokratikus származása dacára. Nincs az a munkakör, hol ne volnának fá­radt, megfogyott, lesorvadt erejű emberek, kikre ráfér a pihenés S nincs az a társadalmi osztály, közös foglalkozású érdektársaság, hol nem áldoz­na életéből évenkint kiki két hónapot szívesen neked, oh szent semmittevés ! A delce for miente nem csupán olasz talál­mány, értik ezt jól nálunk is. S az időpazarlás könnyű fényűzése mindenkit könnyen az úri ál­lapot képzelmébe ringat édesen. Szinte látom, hogy ragad ez az illúzió ma­gával nemcsak egyeseket, de egész intézménye­ket, munka-organizmusokat. Hisz minden orgá­numnak jól esik egyszer kiejteni kezéből e szer­számot, fejéből a kötelesség gondját s nagyot nyújtózni a rekreáció jogcímén. A bíróságok adták meg a példát. Az igaz­ságügyminiszter tárcáját kötötte ahoz a kényelmi törvényhez, mely a törvénykezési szünidőt rend­szeresíti. Ki is íratott már a rendelet, hogy a nyáron át a perlekedésnek muszáj alább hagyni az emberek közt, a gazemberek tartoznak keve­sebb dolgot adni a kriminálnak, mint más idő­szakban, mert a bírói kar fele minden törvény­széknél felváltva szétutazik s nem pertraktál senki kedvéért. A példa bizonynyal vonzani fog. S tán hasznát is látja az ország. Milyen jó volna például, ha a fináncminisz­ter adóbehajtási szünidőt engedne végrehajtói­nak, vagy a község nem szedne fertál évig se­hol pótlékot, a vásárbiztos nem vetne ki hely­pénzt, a finánc nem vámolna, a csősz nem strá­­zsálna, a hitelezők nem kívánnák pénzüket, az ügyvédek a díjukat. Bezzeg itt nem szünetel soha senki, nem szorul ereje rekreálásra. De vigasztalódjunk, mert a divat ellenáll­­hatlan s a szünidő hamar divattá lesz. A bírák példáját követni fogják a vármegyék, ennek már tapasztaljuk előjeleit. Aztán követi őket az ad­minisztráció gépezete. Az osztálytanácsos vagy a polgármester — sütty, a titkáros és tanácsnok Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.

Next