Budapesti Hírlap, 1883. október(3. évfolyam, 270-300. szám)

1883-10-14 / 283. szám

III. évfolyam. Budapest, 1883. Vasárnap, október 14. 283. szám. Előfizetési árak : Égési évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukászi József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, Kalap-utcza 16. szám. Szeged. Magyarország figyelme, sőt érdeklődése e pillanatban ismét ama nagy alföldi város felé fordul, amely nem nagyon rég egy rémes katasztrófa által az egész világ megrettent szemét magára, gyászos sorsára fordította. A romjaiból feltámadt várost megyen meglátogatni a király, aki könyeket hullatott a borzasztó romok láttára s első mondotta ki a szót, hogy Szeged feltámad és szebb lesz, mint valaha volt. Az egész ország küldi ez alkalomból vendégeit az uj városba. A főváros szine-java mozgósítva van, hogy udvaraképen a legelső magyar embernek elléptessen Szeged lobogós utcáin, diadalkapui alatt, zöld gályákból font óriási obeliszkjeinek árnyékában. Három napi nagy áldomás lesz ez, emlékezetes mindeneknek, akik látják s részt vesznek benne, emlékezetes különösen Szegednek és lakóinak, akikre egy szörnyű éjszakán orvul rátört a gyilkos elem, s akik mostan torát ülik meg a legyőzött balsorsnak. ... Ott van egész Magyarország szeme, ott az egész haza szive, ott az egész nemzet áldása... és ott van az egész világ jótékonyságának szelleme, lebegve áldáskép az uj mű felett . . . Magát a külföldet elfelejtették meghívni az ünneplésre .. . És ama milliók nyakán, amelyek nem lehetnek ott, egy kérdés lebeg kétségtelenül: az a kérdés, hogy mi lett hát Szegedből, milyen az új város és mi vár reá a jövőben? Ott voltam, megnéztem, erről fogok tehát egy-két szót mondani. Egy véghetetlen parasztváros volt a régi Szeged, alházak beláthatatlan sokaságával. A felső részén feküdt lomhán mintegy a földbe sülyedve, a Tiszára dilivé az úgynevezett vár, legutóbb hires elhirhedt rablók megvallatásáról. A várnak a város felüli részén egy sétálóhely, azon innen magjaképen egy szerény vidéki városnak nehány utca emeletes, két meletes és földszintes kőházakból. Ez az a rész, amely megmaradt a vizözönből s ma még hírmondója a vízözön előtti időnek, itt-ott gyéren megszakasztva egy-egy új, modern épülettel. A vár eltűnt egy kis rész híján, amely elmésen és találékony ízléssel egy új sétáló közepén a Tisza partján kívül a régi épület romladékát mutatja, belül pedig elegáns, divatos berendezésű kioszkká lett. A régi vár helyén kezdődik a „nagy város.“ Újkori stilü paloták, részben készen, részben épülőfélben, részben csak kipécézett helyük hagyva, — magán- és középületek — emelkednek fel a Tisza partján, a roskadozó új kőpart felett. Kisebbek kiterjedésben a budapesti hasonló épületeknél, de külsőleg teljesen azonosak velük. Ott van a színház is, ott a törvényszéki palota, a postaház, nem messze a barokk-tornyú városháza, mely legfőkép abban hasonlít a budapestiekhez, hogy úgy mint ezek, az is elégtelen a maga céljaira. Ezt a belső várost egy nagy körút futja körül, amelyből küllők, magyarul „sugárutak“ futkosnak ki a külső városokba. Tisza döntötte sírba Szegedet, Tisza építette fel ilyenre amilyen. Le van másolva benne Budapest, valamint Budapestre némileg Bécsről hoztak mintát. Hogy milyen az új város összes benye-Vér megfagyott, elállt a szívverés. Hallottam a lelket rázó sikolyt, A megrémült keblekből összefolyt Sóhajt, nyögést, káromlást, és imát, Siró panaszt, mely ég felé kiált! És száz alakban láttam a halált, Minden gyikos hullám szivén talált ! Óh bús romok, sötét kisértetek, Alátok hány éltet temettetek ! És láttam hőst az otthont védeni, Az a küzdés több volt mint emberi, Az óriáshoz méltó harc vala ! Végig reped, kidől a ház fala, Ő küzd fölötte rendületlenül, Tető inog. . . ropog. . . alámerül, Ő harcol, véd, kapaszkodik bele ! — — Az otthon elveszett — — ő is vele ! — — Óh szép otthon, bölcső és sir között Szelíd révpart, ezer szállal kötöd Magadhoz a küzdő ember szivét ! Család-tüzek oltára a tiéd, Aki reád talál, a menybe nyit, S százszor vesztes, ki téged elveszít. Óh drága otthona ! akit istene Veled megáldott, hogyne védene! S ki elveszít, oh!hogyne sírna az! Ily veszteségre nincs íz, nincs vigasz ! — Szétdúlt kebellel, mint hajótörött, Keserg fölötted gyászba öltözött Népem, kiáltván: ez a föld enyém mása? — Láttam ottjártamban a szegedi leányokat. Bársonykacában járnak, selyemviganót viselnek — úgynevezett kerekszoknyát, glaszékettyű nem ritkán van a kezükön, a lábukon fejér topánka, gyér hajuk fonatban lóg le a fejükről, mint akárhol Magyarországon, így lépkednek haza hosszú sorban a vasárnapi isteni tiszteletről. Ilyen, mint leányai, Szeged is. Bíborba bársonyba öltözik, de a szabása ellentétben van kelméjével, keztyüs keze, fejér - topános lába viseletével, hajfonata mindennel ami rajta van. Szeged városát, ez a benyomásom, nem Szeged számára építették fel. Az elpusztult város kapott egy isteni gondviselést maga fölé a királybiztos személyében, akinek hatalma teljes erőt vett földön és kövön, vizen és szárazon, aki ennélfogva át is alakított mindent, amin hatalmat vehetett, de egy kívül esett az ő emberi erején. Szeged népét is ép úgy kifordítani magából, mint ahogy kifordította városát. Ha átnézünk Amerikába, lépten-nyomon tanúi lehetünk annak, miként keletkeznek úgyszólván máról-holnapra városok, nagy városok is. Ahol az emberek boldogulásuk feltételeit feltalálják, ott sátort építenek, a sátorból ház, a házból palota lesz. Vannak Szegednél nagyobb városok, amelyek egy-két év alatt keletkeztek. A törvényeket, amelyeken ez a csoda épül, Szeged gondviselése elfelejtette tanulmányozni. Szegedből e szerencsétlen körülmény folytán egy olyan város lett, melynek részben körülötte lakik a régi, de melynek kereteit ez a régi be nem tölti, és a maga erejéből egyhamar be sem is fogja tölteni. Szeged nagy részében az S reáborulni nincs már több remény ? ! S könyörtelen a sors eként felel : Itt nincs többé hazád fel innen, el ! Tűzhely világa nem int édesen, Jő a tavasz s virága nem leszen, Nem lesz fa, nem egy zöldelő sziget, Dalos madár e helyre nem siet, S a nap ha megy s a csendes este jő, Nem mézzel telt ajakkal lép elő, Nem zümmög, zsong édes-titkos nesze, Nem hangzik gyermek-altató mese, Nem andalg az agg múlton, mint zenén, És nem mereng ifjú a lány szemén, Mint csillagon, — oda van mind e báj ! Csoda-e hát, hogy népem szive fáj ? ! — Öreg harang, melynek zengésiben Oly sokszor lelt enyhét, vigaszt szivem, A midőn érc nyelved kihirdetett Örömet, gyászt, magasztos ünnepet, Öreg harang miért állt el szavad ? Temetni kell ma a halottakat ! Csak zúgj, csak sírj ! széthullt a nagy család. Mely az ezret hetvenszer lépte át! Csak zúgj, csak sírj ! nincs már többé Szeged ! — Ölts gyászt hazám ! sirass meg engemet ! Voltam magyarságod határköve, Tömör, szilárd, nemes érccel tele, S a mely megálltam hajdan a vihart, Vagyok ledőlt oszlop, tört régi kard, Hírem de nagy ! hírem de szomorú ! Fejemen a halotti koszorú! A „BUDAPESTI filBLAP" TMJA. Szeged ünnepén. Irta: Szabados János. Előadva: A szegedi városi színház megnyitásakor. Szeged: Nagy Ibolyka. Részvét: Hunyadi Margit. I. A gyászoló Szeged. Uram ! soká harcoltam s elbukám, Mos itt állok kitombolt vész után Vihartól tépve, árván, lombtalan, Rom, a melynek példátlan sorsa van. Testem ezer mély sebből vérezik, Érzem súlyos, halálos mindenik, De a lelkem még súlyosabb beteg ! Uram hol voltál, míg a szörnyeteg Láncát megoldta ? vagy elátkozott Engem hatalmad s é let, ostorod? ! Hah ! mint tört át megunt börtön falán S zúdult a fékvesztett rabszolga rám ! „Reszkess ! megbosszulom zsarnok kezed Sérelmeit ! haragom estemet! Iszapba fúlsz ! most én vagyok urad, Ma itt az én szilaj kedvem mulat !“ így harsogott dühe s rohant tovább, Magával hurcolván házak sorát, Évszázadok művére gyászt vetett, Reálehelvén az enyészetet. És kezdődött a martyrszenvedés, Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.