Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1884-05-16 / 135. szám

IV. évfolyam.________________________135. szám.___________Budapest 1384. Péntek, május 16.­­Budapesti Hirlapp Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 60 kr. egy hóra 1 frt 30 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap­atoza 16. se. Hirdetések dijszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Is morte civile. Egy fölöttébb ritka és sajátságos eset ez a Dobránszky-féle eset, s ha ma még egyszer visszatérünk rá, nem azért teszszük, hogy egy becsületbíróságot felülbíráljunk, sem nem azért, hogy e bíróság ítéletének következéseit le­vonjuk az­­ elítéltre nézve. Visszatérünk rá mint unikumra a maga nemében, a­mely tanulságos is és jellemző is. Az eset, amelyen az egész dolog felépült, a következő: A gyergyószentmiklósi választási mozgal­mak viaskodásai áthelyeztettek egy pillanatra a képviselőházba, a­mennyiben Ugron Gábor, aki egy tüntetés alkalmáv­al künn a kerületben vesztes lett a maga jelöltjével Dobránszky pártja ellenében, ez esetet interpelláció tár­gyává tévén, felszólalásában mellékesen jelle­mezte ellenfelét. Jellemzésében levelekre hi­vatkozott, amelyek birtokában vannak, s me­lyeknek tanúsága szerint Dobránszky Péter egy időben rokonságot tartott a hazája ellen orosz konspirációkat szőtt Dobr­ánszky Adolf­fal, sőt ez utóbbi közbejárását kereste a vég­ből, hogy orosz állami szolgálatot nyerhessen. — E leleplezés kínos feltűnést keltett, melyet­­csakhamar egy természetes és általános felhá­borodás követett nyomban. Pártkülönbség nél­kül zúdult fel e dolog hallatára a ház és a megtámadott fejvesztve feláll, hogy feleljen. Elkezd beszélni, de minden oldalról csak egy kérdés repül feléje : ő írta-e vagy sem ama leveleket? Ha azt feleli ott kereken, hogy igenis én írtam... aligha ért volna rá e kije­lentést valamely okszerű magyarázattal meg­­enyhíteni. A hangulat fenyegető feltornyosu­lásával szemben egy nyílt és nagy karakter kelle hozzá, ily nyilatkozatot sóhajtani el a viharral szemben. Ha azt feleli hogy „nem én i­tt­a­m ez a nyílt hazugság lett volna, amelylyel a­­pillanatnyi veszedelemből tán kimenekül, de ez a biztos halálos ítélet lett volna — morató­riummal. Olyan „karakter“ is van, amely erre is képes. Dobránszkyban nem volt meg az első eset jellemessége, nem volt meg a második esetre való „karaktere“, csak éppen annyi lélekjelenléte volt, hogy a helyzetből ki­­ laví­rozzon. Nem mondta sem azt, hogy irta, sem azt, hogy nem irta, hivatkozott működésére, műveire, hazafiságára, és elfogadta azt a ki­búvót, hogy az ügy nem tartozik a ház elé, a­hova vitetett, tehát a házon kívü­l inté­zendő el. Meghiggadván némileg a vádlott, becsü­letbíróságot kért, de nem ő kapta meg, ő vele Ugrón nem volt hajlandó szóba állani. Ellenben megkapta a becsületbíróságot Dob­­ránszkynak úgyis mint műegyetemi profesz­­szornak, úgyis mint képviselőnek kollegája ,­­Jónás Ödön, aki nem személyes tekinte­tekből, hanem a képviselőház és a műegye­tem tanári karának becsülete tekintetéből ma­gáévá tette az ügyet. És a becsületbíróság összeült és itt van a dolog különössége. A képviselőház elé vitetett az ügy, de onnan kidobták mint nem oda tartozót; a be­csületbíróság elé vitetett, az pedig ítélt nem az ügy felett, nem ama dolog érdeméről, amely nem tartozott a képviselőház elé, hanem ítélt a fölött, ami a képviselőházban történt, hogy Dobránszky magaviselete Ugronnal szemben b­i­r­t-e „a köteles nyíltsággal és tisztességgel.“ És azt ítélte, hogy „nem birt.“ Mit jelent ez? — Azt jelentené igazság szerint, hogy Dobránszky a házban oly kife­jezéseket használt Ugrón ellenében, a­melye­ket revokálni, reparálni tartoznék ott, vagy a­melyekért elnöki megrovás illette volna őt. Azt jelentené igazság szerint, hogy Dobránszky a házban, szemben ellenfelei fölléptével, vagy fejét vesztve, vagy rosszul ítélve meg a hely­zetet, nem tudta mit beszél, vagy nem fon­tolta meg, hogy mit mond. Ezt jelentené igaz­ság szerint. Voltak­épen tényleg azonban sok­kal többet jelent a becsületbíróság ítélete. Ez az ítélet egy valóságos verdikt. Ez csak egy eljárást tett ítélete tárgyává, egy m­a­­gaviseletet — és pedig egy válságos pillanatbeli magaviseletet — vizsgált és ítélt meg, holott az egész néző­közönség egy em­bernek, múltjának, jelenének, jövőjének, egész exisztenciájának ítéletét várta tőle s ítéletéből minden bizonynyal azt is fogja ki­olvasni. Mert reánk és a közönségre nézve se nem érdekes, se nem fontos az, hogy Dob­ránszky Péter életének kétségkívül legkeser­vesebb ama pillanataiban megfelejtkezett-e vagy sem a köteles nyíltságról és tisztességről, mely­­lyel a háznak és tagjainak tartozott, hanem az, hogy mily beszámítás alá esnek a vádak, amelyekkel illettetett. Tény-e, hogy egy poli­tikai és magán jellemében megbízhatatlan em­ber képvisel a magyar törvényhozásban egy kerületet és foglal el a magyar egyetemen egy tanári széket? Ezt nem csak nem vizsgálta, erről nem csak nem ítélt a becsületbíróság, de sőt vizs­gálatából és ítéletéből eleve kizárta, anélkül azonban, úgy látszik, hogy számot adott volna magának arról, hogy ítéletének értelme a kö­zönség előtt mindenképpen csak ez lesz. Dob­ránszky erkölcsileg ki van terítve azzal is, ami ítéletet kapott. Ellenben a közönség egy nagy része, talán egésze, mind­azok legalább, akik azt óhajtották, hogy az az igazság derít­­tessék ki, amely az izgalmat és a felháboro­dást fölidézte, azok kétségben maradnak az iránt, meg is érdemli-e a vádlott az erkölcsi halált, amelyben részesült. Én nem a kétségeket táplál­ni írom e sorokat, de a megrettenés egy nemével szemlélem a könnyűséget, a­melylyel ilyetén főbenjáró perek kezeltetnek. Nem ismerem Dobránszkyt, nem tudom, érdemes-e elszenvedni azt, ami rá van mérve. De tudom, hogy minden emberben van némely hiba, sok gyengeség és vannak órák, amelyek­ben az ember még a rendesnél is gyengébb. A­kiben se hiba, se gyengeség, és akinek még gyenge órája se volt, az vegye fel az első követ és dobja reám. Már most, ha pri­vát levelek töredékei a házban felolvastatnak, ott felháborodást keltenek, írójuk pedig sem erkölcsi bátorság, sem lélekjelenlét, sem szónoki talentum által biztosan fölvértezve nincs az ily meglepetések ellen s a bajt ügyetlenség által vagy ügyefogyottságában még tetézi oktalan, magaviselettel, hazafisága pedig gyanússá té­tetik, különösen, mint itt, muszka-barátság által, ami minden magyar hazafiságának legérzéke­nyebb része, — ellenben a becsületbiróság el­utasítja magától a dolog érdemének a megítélését, csak a vádlott oktalan magaviseleté­ről hoz verdiktet; — kérdem : meg van-e oldva a felidézett erkölcsi konfliktus ? A felelet az, hogy nincsen. Meglehet mind­azonáltal, hogy Dobránszky megérdemelte a sorsát, de ez véletlenség! És nincs kizárva az eset, hogy holnap, holnap­után érdemetlenül jusson valaki hasonló sorsra. Az eljárásból, amely Dobránszkyt bukásba vitte, ismétlem lehet, hogy nem hiányzik az igazság, de nincsen meg benne az esethez és következményeihez méltó nyilvános erkölcs. Dobránszky bukik, nem mert kiderült, hogy hazaáruló, hanem mert a házban megfelejtke­zett a „köteles nyiltságról és tisztességről,“ vagy mondjuk magyarán, mert nem volt neki erkölcsi bátorsága ott mindjárt megvallani, látván a nagy felháborodást, hogy ama leve­leket ő írta. És Dobránszky ez ítélet folytán egész exisztenciájában meg van támadva anél­kül, hogy léteznék fórum, amely előtt bizo­nyíthatná hazafiságát és jogát arra, hogy a magyar társadalomnak tovább is szolgálatot tehessen. És mindazok, akik egy érdemleges tár­gyalásban és ítéletben felvilágosítást vártak és nem kaptak Dobránszkytól, tovább mondogat­ják magukban, hogy ha ez az ember megérett a polgári halálra, amelyet e véletlen alka­lomból elszenved, miképen volt oly díszes és exponált állásokban egész a mai napig meg­tűrhető? Milyen ország, milyen állami szerve­zet, milyen társadalom az, amely fontos és előkelő állásokban táplál erkölcsi szörnyeket, a capitis diminucióra megért alakokat, és táp­lálná ki tudja meddig tovább, ha egy szeren­csés véletlen nem teszi ez ember ellenjelölt­jévé S­p­­­é­n­y­i Ödön bárót, aki valahára megszabadítja a hazát a vámpírtól. Ha ellenben­­­­gy folytatják a szkepti­kusok okoskodásukat, ha ellenben méltán fog­­lalta el Dobránszky az előkelő nyilvános állá­sokat eddig: jog-e, igazság-e, nyilvános er­kölcs-e őt ily könnyedén átadni a legborzasz­tóbb sorsnak, amely embert érhet: a tisztes­séges emberek társaságából való számkivetés­nek, érdembeli eljárás és ítélethozás nélkül? A kérdés ez oldala több méltatást érde­melt volna azok részéről, akik ez ügy megol­dása körül foglalatoskodtak, különösen egy oknál fogva, amely nem is humanisztikus. Van immár nekünk úgyis egy kis társa­­ ­dat számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next