Budapesti Hírlap, 1884. november (4. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-01 / 302. szám

2 Umwa&mtmmrssgsasiSHsnxTrista i mi i mi m »i «ív n nyugta, hanem hódolat jár az állami tekintély fensége előtt. E missziót Magyarország be fogja tölteni, ha tetszik a horvátoknak, velük,­­ ha nem tetszik, nélkülük. Velük, ha a kiegyezési fel­tételeket híven megtartják s a kormányzás vál­­tozhatlan céljait támogató többséget küldenek a tartomány­gyűlésbe. Nélkülük, ha ez önkor­mányzati testületben lehetetlen a komoly mun­ka. Vagy a többség az „utálatos üzelmek“ embereiből áll,­­ anarkiával nem lehet al­kotmányosan kormányozni. Míg a nemzeti párt megmarad e pro­­grammon s letesz a követelések rendszeréről, addig részt vehet az ország politikai amelio­­rizálásának hivatásában, teljesítheti az önkor­mányzat tisztét is a közügyeknek e gépezet számára fenntartott ágaiban. Többet Ma­gyarország nem ad, mert nem adhat, mi a horvát budgetjog kitágítá­sáról, horvát Piuméről hallani se akarunk. S e pontoknál minden alku­képtelenség, minden engedmény Magyarország abdikáció­­jára vezetne. Ha a nemzeti párt nem alkal­mazkodik e feltételekhez, kötelességünk lesz nélküle is kormányozni tudni Horvátországot. De mielőtt e krízisre szánná magát a nemzeti párt, mely most első rémületében fe­lénk húz, gondolja meg, hogy kívülünk mit remélhet? — mit veszíthet? Remélheti azt, hogy a túlzó elemek megbocsátják neki a tar­­tománygyűlésből kidobatást, — remélheti, hogy a most rettegett özönvíz felveszi őt is elemei közé. De ezzel aztán lezárhatják a nyereségi számlát. Mert másfelől elvesztik a korona, a király becsülését. Hiába reménykedik a magyarellenes iz­gató, hogy Jellacsics öröksége Bécsben reá vár. Változtak az idők, az alkotmányos élet fénye keresztülvilágitott ama helyiségeken is, hol egykor a kamarilla fészkelt. S hol hajdan az elszakadási törekvés emlékszoborral jutal­maztatott, ott ma Ferenc József az úr, s ott ma az elszakadási politikát lovas szobor he­lyett egy oly névvel illetik, melyet a horvá­­tok aligha vesznek nemzeti monumentum­­számba, — „utálatos üzele­m”-nek hívják, s a király nevezte el igy­ tette szemeit, a ködre, mely a Naszály tetején ült, s lassan hömpölygött le a városra, a fegyház sárga tömegére, s a püspöki dóm tetejére, honnan ünnepélyesen kongott a legöregebb harang. Azután haza ment a homályos boltba, levett egy ostort az ajtó elől, ráült egy zsákra, s míg az ostorral pattogtatott, addig gépiesen fogyasztotta a cukros mandulát, melynek szeretete még gyer­mekkorából maradt rá. Pedig akkor még nem is tudta, hogy egyéb sem az övé abban a boltban, mint az a cukros mandula, amit megeszik. Megtudta nagyon hamar. Még be se gyepe­sedet az új sír a temetőben, már Kolompár János neve tündöklőt Szvetozáré helyet. Ez volt Szvetozár ur egyik partnere a tarokkban, s fő-fő hitelezője az életben. Ezé lett az egész bolt. Szve­tozár úr nagy rendetlenségben hagyta hátra az ügyeket. Még egyéb adósságai is voltak. Dragomir mindent eladott és mindent törlesztet. Hóna alatt a furulyával, gyalog ment ki a vasúti állo­másra Zsebében két marék föld, az egyik apja sírjából, a másik anyjáéból. Ezek voltak összes családi emlékei. „Az új kinevezések'' cím alatt megjelent tegnapi vezércikkünkben van egy hosszabb idézet, a „honvédség körébő­l“ hozzánk beküldött közleményből. Több oldalról történt kérdezősködésre a leghatározottabban kijelenthetjük, hogy az i­d­é­­zett közleményt nem Kápolnai Pan­er István mag­y. ki­r. honvédalezredes ú­r írta. Az osztrák tartományi bank és a m­a­gyar országos bank igazgatósága között az utóbbi időben beható tárgyalások történtek, amely­nek eredménye — mint értesülünk — az, hogy a két bank között bensőbb viszony állapíttatott meg, ami által az országos banknak és pedig mint telje­sen önálló intézetnek és semmiesetre sem, mint az osztrák tartományi bank fiókjának — működési ké­pessége kedvező módon fokoztatik. E tárgyalásoknál az országos bank likvidációja annál kevésbbé jött szóba, mert arra épenséggel semmi ok sem fo­rog fenn. Az ujszőny­brucki vonalrész átadása. Kemény Gábor b. közlekedésügyi miniszt­r teg­napelőtt — mint értesülünk — T­o­l­n­a­y Lajos igazgatósági elnök kíséretében a buda­brucki vona­lat, nevezetesen pedig a magyar államvasutak ujszőny­­brucki vonalrészét bejárta, hogy a történendő re­­konstrukcionális munkálatokról, valamint az egyes, minden tekintetben elégtelennek mutatkozott állo­mások már folyamatba vett kibővítéséről szemé­lyesen tájékozást nyerjen. Az újszőny­brucki vo­nalnak valamennyi állomása, szemben a fe­lette felgyarapodott fogalommal nagyon is kurtára készült és a két nagyobb állomás, a­melyek elég hosz­­szú vágánynyal bírnak, azok meg ismét sokkal szű­­kebbre vezettek, hogy sem a rendes nagy forgalomra kielégítők lehetnének. A rekonstruális munkálatok gyors tempóban fognak vezettetni és ez év végéig bizonyosan el is készülnek. A miniszter azután Hieronymi igazgatósági elnök kíséretében Bé­­csen át Zsolnába utazott s onnét az épülő czacza­­seybuschi vasútvonalhoz, a­melynek építése már annyira előrehaladt, hogy a vasút a teherfor­galomnak már november elején, a személyforgalom­nak pedig november közepén átadható lesz. III. És ekkor Dragomir nagy kedvet kapott el­utazni a­­ mennyországba, de mindjárt. Az orvos hosszú terminust tűzött ki, minek vesződjék odáig? És az a két marék por olyan beszédes volt, mikor az ifjú a túlvilágon jártatta gondolatait, úgy el tudta susogni, hogy ott nem kell potomáron tehetségtelen fickókat hegedülésre tanítani, nem kell cseh muzsikus ingadozó barátságát ivással megszilárdítani s tőle potyaleckéket kicsalni, nem kell enni, inni, öltözni, lakni, egy szóval nem kell létezni az embernek. Vessük le hát ezt a terhet! Fényes őszi napon elment a Dunapartra, hol gubancok rothadt gyümölcsösei dobálóztak s száz meg száz városi kofa heves nyelvcsatát folytatott a vidéki parasztasszonyokkal, kik olcsóbban mér­ték a gyomorrontást. Felszállt a „Freskó“1­ TM, mely egy csomó csevegő emberrel, kacagó gyermekkel, füstös matrózzal kacéran ingadozott szép Pest és és Buda közt. De egyiknek sem adá határozottan kegyét, hanem végre is a kettő között, a Margit­szigeten kötött ki. Itt egy u­tal nő sü­l a hajóra, s Drago­mir mellé ült. Dragomir soha se volt szerelmes, a nőkkel általában nem foglalkozott, csak azokat szerette akiket, megvethetett. Olyan nő­vel soha se találkozott, aknek szív vagy észbeli fej többsé­gét kénytelen lett volna érezni. Pedig ő a nőben vagy olyant kereset, hogy ő hajoljon meg előtte, vagy olyant, aki ő előtte hajoljon meg. Aki olyan volt mint ő, nálánál se nem föllebbvaló, se nem alábbvaló, az iránt nem érdeklődött. Ezt a melléje ülő nőt se miete meg. A „Fecske“ eközben a Margitszigethez is hitelen lett, s neki­vágott Újpest irányában a­ széles Du­nának, mely a szigeten felül egy hatalmas ágban hömpölygeti babjait. Dragomir felállt, s nézegette a vizet, várván a pillanatot, melyben ő e vizen legkényelmesebben átúszthatik a másvilágra. Egyszerre csak sikoltást hall maga mögött, hátrafordul s látja, amint egy dőr alak a hullá­mok közt eltűnik. Körültekint, a nő, aki az imént még mellette ült, hiányzott. A hajó hármat fütyül, utasok és matrózok szaladgálnak, a kapitány har­sány hangon parancsokat osztogat, a gép megáll, kormos gépészek is d­obójogi odútokból, a mentő­­csónak lecsapódik a vízre, és az ár viszi sebesen ,a boldogtalant isfelé. Néha-néha eltorzult arcát a hajó felé fordítja,­­ ilyenkor kitör az elszörnyedés az utasokból, de azért senki a világért le nem venné tekintetét a rémes látványról. Oly jól esik az érző kebelnek az efajta elszörnyedés! Hobó Dragomir, mit csinálsz ? A bolond fiú úgy látszik mutyiba akar öngyilkosságot elkövetni. Kalapját ledobva, a vízbe veti magát De őt bizony nem forgatja meg a hullám, mert erőteljes tempóval uralkodik rajta; iini, mit akar ez? Utána rugaszkodik a küzködő hölgynek, meg­ragadja bosszú hajánál, s kiemeli a vízből. Azután hanyatt fekszik, s mellén keresztbe fekteti a ful­doklót. A matrózok nemsokára oda érnek, s mind a kettőt fölszedik. A hajón az öngyilkosjelölt csak­hamar magához tér. Dragomir fogadja a gratulá­ciókat, de ő jobban szeretné, ha a kalapját meg­találná, ezt azonban már ellopta egy, hivatást­ még komoly pillanatban sem feledő tolvaj. Drago­mir borzusan félreül, zsebébe rakja kezeit, s á­r­o­s­a­n húzza vissza. Apja, anyja emléke melyet magával hozott utolsó útjára — sár. IV. A hajó a megmentés munkájában égés: Ó­ Budáig jött vissza s ott még egyszer kikötött Dragomir kiszáll­t kalap nélkül, gyalog elindu­lana Pestre, a kis temető­ utcába. Utcagyerekei futottak utána s gúnyosan kiabáltak, hogy hová tette a kalapját ? Felnőttek is utána nézegettek s mondogatták, hogy valami szegény bolond. Igazul is volt. Megmentett egy emberéletet, de elveszí­tett egy kalapot s kérdés, hogy ér-e annak a nép­nek annyit az az élet, mint neki az a kalap ? 1. BUDAPESTI HÍRLAP (302. sxj 1884. november 1. Sennyey mentségei. S­e­n­n­y­e­y Pál bárónak az országbirói mél­tóságra és a főrendiház elnökségére való elfoga­dott jelöltsége alkalmából a „Pesti Napló“ szem­rehányással teli cikket közölt, melyben azt állította, hogy Sennyey idegen lobogó alá csatlakozott,sa kulisszák mögött egyezkedett ki, s a Tisza-kormány keretében foglal el állást. Ez állításokra ma nagyérdekű válasz ol­vasható ugyan­abban a lapban. E­­válaszból közöljük a következő lényeges pontokat: Tisza Kálmán volt, aki kö­zeledett Sennyey báróhoz. A közeledés m­ás alapon nem történhetett, csakis elvi alapon.,, T­i­s­za Kálmán, a Sennyey-programm néhány pontját el­fogadta s ezeknek megvalósítására vállalkozott. Sennyey az aktuális politika szálainál fogva nem volt obligóban, s csak úgy fogadta el Tisza közeledését, ha azzal obligót nem vállal. És ha ő előtte nem Mailáth Györgyiett volna országbíró s főrendiházi elnök egy sze­mélyben, akkor e két méltóságot Sennyey Pál báró sem el nem fogadta, sem el nem fogadhatta volna, így azonban, ha nem fogadja el, két dolgot tesz. Kétségbe vonja elő­ször is azt a politikai és erkölcsi függet­lenséget, mely e két méltóságban Mailáth György jellemét díszítette. Gyanút ébreszt továbbá az iránt, hogy a határokat, melyek közt mo­zognia lehet s melyek közt mozognia kell (az ő programmjának megvalósításáról lévén szó) nem látja tisztán. Itt tehát azt, hogy báró Sennyey idegen lobogóhoz csatlakozott, mondani sem lehet. Az a lobogó, melyre az ő pro­grammját írják fel, rá nézve nem lehet idegen. Kevésbbé, lehet szó a kulisszák mögötti egyezkedésről s arról, hogy Seny­­nyey a Tiszakormány keretében foglal helyet, mert megfordítva áll a dolog, s a Tisza-kormány illesz­kedik a Sennyey-programm keretébe. Végül, hogy ez fúzió volna, azt sem lehet állítani. Valamint hogy Mailáth György és a Tiszakormány közt fúzió soha sem volt. Más kérdés azonban a taktika kérdése, mely természetesen a szituációból ki nem zárható. Mert, hogy Tisza Kálmán, ha elvi alapra áll is, nem teszi ezt önfeláldozásból, hasznot keres benne, ez mindenki előtt világos. Világosnak kellett lennie Sennyey , előtt is. S e szerint Sennyeynek ismernie kell mindazt a hasznot, amit ő azzal nyújt a Tisza-kormányna­­, ha kezéből az országbírói méltóságot és főrendiházi elnökséget, ámbár minden kötelezettség nélkül, de mégis elfo­gadja. E haszon közt első az, hogy a Tisza-kormány azon erkölcsi kárhoztatástól, mely­ben Sennyey több ízben részesíti, legalább Sennyey részéről fölmentést nyer. A második az, hogy a főrendiház reformja a általában a főrendiház magaviselete előnyösebben üthet ki a Tisza-kormányra nézve a Sennyey elnöksége, mint más elnökség alatt. Ezek kétségtelenül nagy előnyök s a kérdés jogos, hogy ha Sennyey ezen előnyöket meghozza Tiszának, mi az ellenérték ? Ámde a mér­leg itt sem üt ki Sennyey hátrányára. Mert abban az állásban, amrnybe Sennyey bemegy, ama rokon, szenvekkel, melyek Sennyeyben változatlanok, áron

Next