Budapesti Hírlap, 1887. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-22 / 52. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (52. sz.) 1887. február 22 Pium desiderium ez, vagy föltett szándék ? Csak hamar fogjon hozzá Fabinyi a tervek valósításához, nehogy jó szándékaival a pokol útja kiköveztessék. Orosz okkupáció Bulgáriában. A konstantinápolyi tárgyalások, melyek egyrészről a porta és a bolgár szobranje küldöttei, másrészről a porta és Zankov között folynak, még mindig nem vezettek eredményre. Nem a porta jóakaratán múlt, mert valóban mindent elkövetett, hogy a bolgár pártok vagyis inkább a bolgár kormány és Oroszország között fennálló ellentéteket kiegyenlítse. Mert, hogy Zankov követelései Oroszország helyeslésével találkoznak, hogy Nelidev az orosz kormány konstantinápolyi képviselője csak látszólag viseltetik „előzékenység“-gel a nagyhatalmak és a bolgárok iránt, tényleg azonban Zankovot támogatja, az ma már kétségtelen. A bolgár küldöttek, kormányuk felhatalmazása alapján elmentek az engedékenység legszélsőbb határáig. S mikor már azt hitték, hogy teljesítették Oroszországnak minden lehető kívánságát, akkor előáll Zankov és kijelenti, hogy nem fogadhatja el a bolgár küldöttség ajánlatait, mert a szófiai kormány hajlandó ugyan teljesíteni Oroszország követeléseit, de oly feltételek mellett, melyek sértők Oroszországra nézve. Pedig a bolgár kormány ma már beleegyezik mindenbe. Nem ellenzi azt, hogy orosz hadügyminiszter álljon a bolgár hadsereg élére, csakis azt kívánja, hogy mint a kormány többi tagjai, a hadügyminiszter is a szobranjenek legyen felelős. Nem ellenzi az orosz tisztek viszszatérését sem és megígérte, hogy minden zászlóaljban 2—3 orosz tisztet fog alkalmazni, akik azután a zászlóaljakat betanítják. A jelenlegi régensek Stambulov kivételével lemondanak és átengedik helyüket Zaukovnak és egy harmadik, határozott pártállás nélküli kormányképes férfiúnak. Végül a kormány hajlandó garanciát vállalni az iránt, hogy a szobranje Valdemár dán herceget fogja fejedelemmé megválasztani. íme ezek a bolgár kormány feltételei. Úgyszólván teljes megadás ez Oroszország, ha elfogadja ez alapon az egyezséget, visszanyerheti régi befolyását Bulgáriában. De ez mind nem elég a pétervári kormánynak és így a tárgyalások talán már egy-két nap múlva végleg megszakíttatnak. Törökország körjegyzéket intéz majd a nagyhatalmakhoz, kijelentve, hogy ezentúl már semmiért sem vállal felelősséget, Oroszország pedig végrehajtja a régóta tervezett s nagy titokban előkészített okkupációt. Hogy a pétervári kormánynak ez a célja, már nem is titkolja. Napok óta kürtölik világgá az orosz táviróhivatalokból, hogy Bulgária okkupációja küszöbön áll, sőt egy krakói távirat már azt is jelentette, hogy az orosz sereg március 18-án indul Bulgáriába. Mind e hírek között azonban a legnagyobb feltűnést keltett az a távirat, melyet a Reuter-ügynökség közöl Pétervárról. E távirat így hangzik : „Ausztria-Magyarország és Oroszország között legutóbb annyira javultak a viszonyok, hogy már nem tehető fel, hogy Ausztria-Magyarország casus bellinek tekintené Bulgáriának orosz részről való esetleges megszállását. Ausztria- Magyarország az orosz hadsereg ellen mit sem tehetne Bulgáriában, anélkül, hogy útját Szerbián keresztül ne venné, aminek pedig a szerb lakosság mindenesetre ellenszegülne Milán király helyzetét Ausztria-Magyarországhoz való hajlandósága miatt bizonytalannak tekintik.“ Hogy e távirat mily hatással volt kormányköreinkre, azt legjobban bizonyítja az a falmiztáns válasz, mely ma egy félhivatalos esti lapban jelent meg. A cikk tartalma és hangja eléggé megítélhető az itt közölt markánsabb részekből : „Az impertinencia monarchiánkkal szemben abban áll, hogy orosz részről elég szemtelenül azt feltételezik rólunk, hogy mi Bulgária okkupációját nem tekintenék casus bellinek, dacára annak, hogy Kálnoky gróf és Tisza a leghatározottabban kijelentették, hogy ez a pont az, melynél békeszeretetünk véget érne. Ha a miniszterek kijelentései csak üres frázisok voltak és mi suttyomban mégis megegyeztünk az oroszszal, úgy ez részünkről becstelenség lenne, ha pedig nem akadályozhatjuk meg az okkupációt, mert nem vagyunk elég erősek és mert félünk Oroszországtól, ez gyávaság lenne és lehetetlenné tenné reánk nézve, hogy ezentúl is mint európai nagyhatalom szerepeljünk.“ A félhivatalos cikk így végződik : „Ami szombaton történt a magyar képviselőházban, talán hozzájárul majd ahoz, hogy Oroszország értesülést szerezzen Ausztria-Magyarország erkölcsi és anyagi erejéről, mint aminőt rendesen az emberiség söpredékéből összeválogatott ügynökei szolgáltattak neki. Ha ezt most nem veszi tudomásul az orosz kormány, majd megtörténik a helyreigazítás később, de akkor már nem szavak, hanem tettek által.“ Különösnek tartjuk azonban, hogy míg a félhivatalos esti lapjában ily erősen csörteti a kardot, addig reggeli lapjában egész leplezetlenül írja meg, hogy melyek a hadsereg gyenge pozíciói Galíciában, sőt felsorolja azokat a beveket is, ahol erősítésekre szükség van. A cikk írójának nézete szerint északkeleti határunkon legalább 10 lovassági dandárt és ugyanannyi lovassági üteget kellene koncentrálnunk, hogy sikeresen állhassunk ellent a háború esetén nagy tömegekben beözönlő kozákoknak. Tudomásunk szerint a hadügyminiszter már megtette a szükséges intézkedéseket, de nem tartjuk helyénvalónak, hogy az ilyeneket, melyek sokkal nagyobb érdekkel bírnak az ország határain kívül, mint belül világgá kürtöltessenek. * A késő éjjeli órákban félhivatalos „B. D.“ től a következő közleményt kaptuk : Pétervérről jól értesült részről a következőket írják nekünk : Politikai körökben Bulgáriának okkupációja orosz csapatok által huzamos idő óta beható megbeszélés tárgyát képezi. A gondolkozó katonai körök azonban ez eszmét határozottan ellenzik s arra utalnak, hogy Bulgáriának orosz részről való megszállása katonai és stratégiai szempontból teljesen céltalan és felette veszélyes vállalkozás volna. Egy okkupáló hadtest betasírozása Bulgáriába, azt állítják a mérvadó katonák,még a legkedvezőbb, bár nagyon is valószínűtlen esetben, hogy t. 1. Bulgária a megszállás ellenében semmi ellentállást sem fejtene ki, az orosz haderőnek jelentékeny gyöngítését vonná maga után és bonyodalmak esetén az orosz hadvezérletnek nagy zavarokat okozhatna. Ez esetben nem csak egy jelentékeny csapatrész volna messze távolban lekötve, hanem háború esetében még az okkupáló hadtestet, is lényegesen meg kellene erősíteni, nehogy az a Balkánfélszigeten vereséget szenvedjen és igy a megszállás a harctéren működő hadseregtől jelentékeny erőket vonna el. de az átalakulások törvénye alatt vagyon. De faj kiveszéséről beszélni olyan népeknél, amelyek történetét első felbukkanásuk óta nyomról-nyomra lehet követni, az nonsens. Pulszky Ferenc első látásra fölismeri a franciát, az olaszt, a németet, de a magyart nem. S az országgyűlés házában sem talál olyan ábrázatot, amely azt mondja magáról, hogy magyar. És ezt beszéli egy kitűnőség, a ki képzőművészet dolgában tekintély ! Szegény Munkácsy, Jankó, Bihari, Koroknyai és más ecsetforgatók, akik a közöttünk milliomával járó pregnáns magyar típust próbálgattátok megfesteni, ám tudjátok meg mostan, hogy a kiket ti oda fogtatok a vászonra s a kikben eddig mindenki a mi hamisitatlan nemzeti fiziognómiánkat látja, azok valami ismeretlen emberfajta; hogy mi, az isten tudja, csak annyi bizonyos, hogy nem német, nem szláv, nem román, nem zsidó, nem cigány. Esti délceg fiuk, akiken csak a ruha más, mint a Kupecky és Mányoky festötte régi ősökön, tudjátok meg, hogy szöghajatok, villogó szemetek, nemes vonásaitok karakter nélkül való idegenség, hiába mondja hátatok mögött a boulevardon a nálunk megfordult francia: „Itt ment egy magyar !“ Es ti szép magyar asszonyok, szebbek, mások mint a világ minden más asszonya, higyyétek, hogy bolond és vak az idegen, aki egyszer itt járva, holtáig sóhajtozza, hogy Magyarországon látta a leggyönyörűbb nőket. Pulszky Ferenc máskép észlel, máskép lát. Pedig sokat láthatna még akkor is, ha nem látna tovább az orránál. Szerettem volna, ha esetleg ott van, mikor Munkácsy Pilátusképe előtt ezt mondta nekem Herman Ottó: „Nézze ezeknek a keleti embereknek a mezítelen lábait. Az a Miska olyan csalhatatlan tipikus magyar parasztlábakat pingált ezeknek a szemitáknak, hogy millióm közül is mindjárt kiismerné az ember.“ Herman Ottónak csak a haja hosszú és mégis észreveszi a magyar típust. Sőt bátor azt állítani, hogy még az a Miska is magyar ember, hiába hívják Liebnek, így van az, ha valaki sokat bibelődik a mikroskópiámmal. Megtanul látni, vizsgálódni és gondolkozni — magyarul. Az ő fényes és magyar elméjét a természet vizsgálata fejlesztő azzá, ami, vagy hogy a vele szemben oly kedvelt népszerű szót használjam : a pókászat. Azért kevertem bele ebbe a dologba Herman Ottót, mert ő az az ember, aki megtanított engemet és nagyon sok másokat arra az igazságra, amelyet most Pulszky Ferenc tagad : hogy van magyar nemzeti szellem a tudományban is. A tudományban is — mert hiszen arról csak nem kell vitatkozni, hogy másban is van , a „Sárga cserebogár“ nótájától Petőfiig, Munkácsy Mihálytól Arany Jánosig meg kellene tagadnunk mindennek a létezését, ha azt mondanók, hogy irodalmunk, képzőművészetünk, zenénk nem mind a speciális magyar szellem lángjának lobogása. Ezelőtt tíz esztendővel tapasztalati tudományokkal foglalkoztam. Egy nap Gegenbaur anatómia komparatívája fölé hajolva talál Herman Ottó. Ráütött a vaskos kötetre : „Minek tanul ön német könyvből ?“ Azt feleltem, hogy mindnyájan ennek a kitűnő összehasonlító anatómusnak a munkáját használjuk. „Épen ez a baj !“ mondá és aztán beszélt nekem igazságokat, amelyeket úgy csodáltam, mint a megnyílt szemű vakon született az első napsugárt. Annak, amit mondott, s veleje ez az aranyba vésni való szentencia : „nincsen két ellentétesebb dolog a világon, mint a német és a magyar nemzeti szellem.“ A német tudomány nagy és tiszteletreméltó , óriási eredményei elől nem zárkózhatik el a föld semmi kultúrája. De a kifejeződés módja olyan, hogy azt a magyar ember ,ép úgy nem veheti be, mint az olaj a vizet. És mégis ezt erőszakolják ránk, az elemi iskola vesszejétől a doktor-kalapig ; nincsen tudományág, amelyben ne a német módszert követnék. Magyar szóval ugyan, de elgermanizálnak bennünket, félrecsavarják eszünk egyenes járását, német fleskulákkal cifrázzák agyon a józan egyszerűségű magyar gondolkozást. Az ábécés gyerek értelmét így fejlesztik az iskolában: „Taneszköz a tábla? Taneszköz az apa ? Taneszköz a csizma ?“ Az orvosnövendéknek pedig meg kell tanulnia, hogy a késnek két lapja, egy éle, egy foka, egy hegye és egy nyele van. Hát a jogász, akit a Kautz Gyulák kificamodott német nyelven oktatnak arra, hogy mi a német igazság magyarul. Tudományos irodalmunk meddősége és az a döbbentő valóság, hogy diplomás embereink nagy része nem tud megfogalmazni jó magyarán egy levelet, mind csak arra vall, hogy iskoláinkban nem tanítják a magyar gondolkodást. A német rendszer nehézkessége, a terméketlen spekuláció, ez az idegenség bénítja meg tudományunk fejlődését. Az angol puritán egyszerűségre fejtett, praktikus módszere, egyenes vonalakban dolgozó logikája, sőt a francia átlátszó, eleven, könnyed irány is százszor közelebb van a mi nemzeti szellemünkhöz, mint a német, ez a százados nehéz járom a nyakunkon. Hogy hatásuk, a németnek teljes elvetésével, mint éleszti és mint teszi pregnánssá a magyar tudományos géniuszt, annak eleven példája mindnyájunk előtt a természettudományi társulat, ez az immár hatalmassá lett szellemi falanx, amely a nemzeti szellemű kultúrának manap — szinte azt mondom — legelső és egyetlen terjesztője. Pulszky Ferencnek tessék olvasni a társulat kiadványait és olvassák vele együtt mindazok, akik oly szánalomraméltók, hogy külön kell nekik megmutatni: milyen az a magyar tudományos szellem lángjának lobogása. Itt megtalálhatják , sütkérezhetnek melegében, világossághoz szokhatik szürkeségbe rögzött szemek és megüdülhetnek a körülte lengő friss szellőtől, amelyet nem tett nehézzé a német por. S aki ellentétül a német szellem ólommadarát akarja látni: menjen a magyar tudományos akadémiába, ahol a finn-német tudósok azzal fogyasztják a papirost, hogy el akarják hitetni a szenvedő emberiséggel, hogy az „áld“ és „átkoz“ ige egyet jelent és egy tőből származik — ebből a zűrjén szóból jár. Az akadémia tagja, Pulszky Ferenc ilyenek után kérdezi azt, hogy miben fekszik a magyar géniusz.