Budapesti Hírlap, 1889. január (9. évfolyam, 1-29. szám)

1889-01-01 / 1. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam I. sz. 7. L _ L-L-l 1 .. ifjMyj. Kedd, január 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak. Egész évre 14 frt. félévre 7 frt, negyedévre 8 frt év kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai J­ó­z­s­e­f. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tiszelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Magyar politika, Budapest, dec. 31. Ezer esztendeje lesz ez idén, hogy a magyarok el­kezdték a honfoglalás művét s itt e földön magyar államot alkottak. Azóta ez az állam folytono­san létezett s benne a magyar nemzet volt az uralkodó. Ennek dacára e hazá­ban most is sokan vannak, kik nem magyarok s olyanok is, kik magyarokul tekintetni nem kivánnak, sőt sokan, kik a magyarok ellenségei s ellenségei annak, hogy ezen állam itt magyar legyen. Hogy ennyi századok óta a ma­gyarok nem tudták az itt lakó népeket egy nemzetté egyesíteni s megmagya­­rosítani, a múlt időknek megfoghatat­lan mulasztása s a régi magyar állam­férfiak és az uralkodó osztályok végte­len nagy­ hibája. Mi mindent lehetett volna itt tenni és elérni, mennyivel si­keresebben lehetett volna megvédeni a hont, törökök és németek ellen, ha csupa magyar lakja, ha az ősök, kik királyok, főurak és nemesek voltak köz­tünk, akként cselekesznek, miként fran­ciák, spanyolok, angolok és németek, kik hazájukban idegen nemzetiséget nem tűrtek, hanem rajok adták nyel­vüket és jellegüket, felhasználva e célra az állam és az egyház minden eszkö­zeit, az áldást, a­hol ez fogott, a kar­dot, a­hol ez kellett, így lettek maguk­ban kompakt erős nemzetekké, nagy kultúrával, sőt foglaltak idegen álla­moktól s terjeszkedtek mások rovására a szomszédban, vagy távo­l gyarmatok­ban. Mi magyarok pedig T*3^tH^zágot fenntartottuk s a szabadságot, de nem tartottuk meg az országot magunknak, hanem kiosztottuk bennszülött és be­vándorlót­ idegeneknek, németeknek, oláhoknak, oroszoknak és szerbeknek. Magunk pedig a felsőbb körökben el­­németesedtünk, az alsóbb nép­osztály­ban eltótosodtunk és eloláhosodtunk, erre van számos példa, egész községek, egész megyék. Hát ennek oka a múltban a latin nyelv és a nemesi kiváltságok, melyek a jobbágynépet s a városi polgárságot nem tekintették a nemzet részének s nem méltatták több figyelemre, mint hogy szolgáljanak, oka azután a török­­dúlás, mely az alföld magyar népét, a Dunántúl és a Marosvölgy magyarsá­gát rabszijon Kis-Ázsiába hajtatta, hogy velük a törököt szaporítsa, melynek h­elyét később a bécsi kormányok s az elnémetesedett magyar­­főnemesek svá­bokkal, menekülő szerbek ókéi, engedel­mes tótokkal és oláhokkal töltötték be. Okai a magyar kormányok, melyek Po­­zsonyyból és Bécsből, a nemzeti politi­k Úgy ? Ön le akarja tyúkáról rázni a vaddisznót . Ezt nem engedhetjük. Az állat­kertre nagy veszteség háramlanék ebből. Hé, oroszlánosok ! — kiáltott be a kopár erdőbe. S felmerült két nyugat-ferencvárosi orosz­lánetető hatalmas alakja. Fogcsattogtatva kö­zeledtek. — Ezt az urat ne ereszszétek ki az állat­­kertből, — s e parancs után a zordán fel­ügyelő távozott. Hat óra volt, éppen az oroszlánok ete­tési ideje s a két óriás magával vitt az „orosz­lán-lak“ feliratú épületbe. Itt egyszerűen be­tettek a párduckatickába s csak egy vékony pléhlemez választott el a husszagtól izgatot­tan bömbölő fenevadtól. Az etetők a véres darabokra szabdalt hust berakták a többi ketrec égjük felébe s aztán rábocsátották az oroszlán-, párduc- és leopárdokat. Körülöttem már minden ketrecben faltai: a vadak. Csak az én ketrecem elválasztó ajtaját kaparta meg hiába az illető párduc. Ekkor támadhatott az első, a j­a­n­u­á­r­i ősz hajszálam. Hirtelen el­­orditottam magamat : — Viszem a disznót. Az oroszlánetetők már el is feledtek, s megdöbbenve nyitották ki az ajtót. A­mint én ezen kiléptem, rohant be a másikon a párduc, egyenesen utánam, azt hívén, hogy a napi húsporciója menekül. Sokáig nem felejtem el azt a pofát, melyet utánam vágott, mikor az ajtó lecsattant előtte. E percben jelent meg a felügyelő s kezét usamra téve, monda­­­kától félve, a magyart és a magyar nyelvet elnyomták, német uraknak és katonatiszteknek kedvezve s kizáróla­gos használatát fenntartva a holt latin nyelvnek, államban és iskolában, hogy mellette századunk első harmadáig, a magyar nyelv épp úgy, mint a tót, szerb, vagy oláh, csak nemzetiségi nép­nyelv maradjon, se el ne ismertessék, se ne fejlesztessék, se ne terjesztessék; míg ellenben a német a kamarában és a városokban, a katonaságnál és egyebütt a latin mellett hivatalos nyelvül szere­peljen s társadalmilag az udvar és arisz­tokrácia részéről mindennemű előnyben részesült s általánosan taníttatott. Az egyházak is hibásak, mert Pázmánt ki­véve, a kát. főpapok a magyar nyelv­­vel alig törődtek. A keleti és prot. egy­házak pedig nemzeti szervezettel bír­ván, valóságos nemzetiségi egyházakká lőnek, a lutheránusok Erdélyben s a felföldi városokban germanizáltak, a tót megyékben tótositottak, az oláh papok oláhositottak, csak a magyar papság­­nem magyarosított, mert katolikusok és reformátusok egymástól szedték el a prozelitákat s a többiekkel nem törőd­tek. A régi országgyűléseket sem ment­hetjük fel a vád alól (Erdélyt kivéve), hogy, midőn már az egész világon nem­zeti volt a törvényhozás, hazánkban a tek. K. és R. minden egyéb dologgal inkább törődtek, mint a nemzeti lét kérdésé­vel, s e közömbös tömegben az olya­nok, mint Felsőbüki Nagy Pál, ritka ki­— Ön szerencse gyermeke. A nyert disznó megdöglött. — Hála Istennek, — kiélték, s ezzel ro­hantam boldogan haza. Este vettem csak észre újdonatúj ősz hajszálamat. F­ebruár­iusban egy kitűnő magán­­kifőző helyre tettem szert, a­hol havi 15 fo­rintért kitűnő ebédet kaptam. Az volt a szo­kás, hogy a mintegy tizenöt-húsz tagból álló társaság betűrendben vett a tálból. A­mint én beléptem, két T-vel és egy W-vel kezdődő úr kilépett, s egyszerre én lettem az utolsó. Sohase felejtem el azokat a rostélyos­­csontokat, Dunavizzel háromszor föleresztett leveseket, melyek én hozzám leérkeztek. A­mi élvezhető volt a tálakban, azt az utolsó előtti rendesen mind kivette, s nem hallgatott senki a háziasszonynak arra a kérésére, hogy tessék jobban beosztani a dolgot. Egy napon a háziasszony új vendéget vezetett be. — Wittenberg úr — mutatá be a tár­saságnak. Csöndes derültség futott végig a társa­ságon. Sokan sajnálkozólag néztek a jól táp­lált fiatal medikusra. Én két kézzel kaptam rajta s kezét erőteljesen megrázva, bemutatom magamat. Végre egy ember, a­ki utánam kö­vetkezik ! Leült mellém a kijelölt he­­­re s láttam, hogy milyen jóizűeket nyel, mikor távolról a rogyásig megrakott kolbászos tálat közeledni látta. Nem számolt a közbüleső éhes koszto­­ k budapesti hírlap tárcája. 1888. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Elmondom az éli tizenkét ősz hajszá­lamnak a történetét. Ez a tizenkét ősz hajszál az 1888-ik évben támadt, havonkint egy. Ha aztán, a történet már meg lesz örökítve, akkor nyugodtan kihúzhatom őket. Mert ez a sors vár tizenkét hősömre. Januárban az állatkert nagy sors­játékot rendezett, mert az állatok erősen hul­lottak. Ujesztendei ajándékul én is kaptam egy sorsjegyet s lázas kíváncsisággal vártam a hú­zás napját. Csak a medvétől rettegtem, hogy megnyerem, legjobban szerettem volna egy kis tengeri malacot, mely hivatva lett volna pótolni az elmaradt uj esztendei malacot. Nyertem egy­ beteg vaddisznót. Mikor kimentem az állatkertbe megnézni, szeren­csémre már haldoklott. A felügyelő azt állí­totta, hogy elélhet még két _ esztendeig. _ Én nagylelkű h arccal lemondtam róla az állatkerti javára, de nem fogadták el. A felügyelő azt m­ondá, hogy örülnek, ha megszabadulnak tőle. Én erre" ki­j­el­en­tettem, hogy majd más­nap érte jövök. — Elküldjük mi azonnal, egy jó erős vasketrecben, — felelt az udvarias felügyelő. — Nem, nem, majd holnap. Mai császnk 18 oldal,

Next

/
Thumbnails
Contents