Budapesti Hírlap, 1889. május (9. évfolyam, 119-149. szám)

1889-05-04 / 122. szám

Budapest, 1889 Szombat, május 4* IX. évfolyam 122. sz. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásffi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes széni éra helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Pantheon. Budapest, máj. 3. Olvasó közönségünk lapunk utolsó számából értesült amaz egyesület létre­­jöveteléről, mely ezt a büszke címet viseli. Örömmel értesülhetett arról, hogy ebben a „Pan“-ban több a dea, mint a deus s igy több is a kilátása a si­kerre, mint a megfordított esetben volna. Ha mi, némileg az irodalomnak szerény munkásai s a művészeteknek kedvelői létünkre a szellemi élet ez ágainak pártolására alakult egyesületet nem fogadjuk azzal a hozsannával, a­melyet alapítói tőlünk talán várnak,­­ annak különösebb okai vannak. Az a felhívás, melyet Jókai Mór briliáns tollával megszerkesztett, egy kedvező jelenségnek és egy nagyon szo­morú állapotnak kettős okmánya. A kedvező jelenség az, hogy az ott meg­nevezett társadalmi kitűnőségek szíve íme megdobbant a magyar kultúra ér­dekeiért és tettre vágyik e szép mezőn. A nagyon szomorú állapot pedig az, hogy ime a legelőbbkelő mágnásasz­­szonyságok érzik, sőt konstatálják tel­jes hiányát a magy­ar irodalom és mű­vészet szeretetének és ápolásának, ter­mészetesen tehát ismeretének is, a nem­zeti műveltség felsőbb köreiben. Ők, a­kik ott aláírvák, mind e körökben ott­hon vannak és klasszikus tanúi annak, a­mit nyilvánosan állítanak. Legyen üdvöz a szép lelkek e tár­sasága nemes felbuzdulásáért! A­mire azonban vállalkozik, bár kedves dolog, de jelentősége igen alárendelt. Az ötlet, a felbuzdulás, a divat, vagy, ha tetszik, a sport természetével bír és múlandó. Ha a nemzeti litteratúrának és a ma­gyar művészeti törekvéseknek hathatós szolgálatot akarnak tenni, annak ez nem útja. Ez csak egy kis epizód, a­mely a nemzeti szellem teljes életére, fejlődésére, erőinek kiterjedésére hatás­sal nincsen. Ez a szép vállalkozás, jól megnézve és belehelyezve az élet na­gyon komoly keretébe, nem is egyéb, mint egy írott bizonyítvány arról, hogy a magyar művészet és iro­dalom ma is ott van, a­hol a ma­gyar árvák, a magyar kisdedek, a ma­gyar talált gyermekek, bölcső-egyesü­letek, szeretetházak, fehér keresztek, egy szóval a közjótékonyság alamizs­nájára, nemes szivü hölgyek segítő ke­zére vár tengődő élete. Hogy ez egy nemzet szellemi életének összes ténye­zőire nézve egy fonák helyzet, egy visszás állapot, hozzá szégyenletes és mi több: veszedelmes is,­­ az bizonyí­tásra nem szorul. Az árva, a beteg, a nyomorék, a csavargó, a talált gyermek természetes objektuma a jótékonyság­nak. Az irodalom és a művészet ellen­ben természetes és szükséges tápláléka, fegyvertára, dísze és ereje egy nemzet­nek, a­mely élni akar. Ha pedig a fonák helyzetet fölis­merték oly előkelő szellemek, minek a „Pantheon“ létesítésére vállalkoztak, akkor szükséges, hogy fölismerjék az eszközöket is, a­melyek e helyzetet gyógyítják. A valódi eszközöket. Nem az expedienseket, a­melyek a rothadást bearanyozzák és egy látszatát teremt­sék meg annak, a mi a valóságban nincs meg. Csáky Albinna grófné a lelke a moz­galomnak, az ő jó szivének oltalma alá helyezzük okoskodásunkat. Tudomásunk van róla, hogy a súlyos megítélés, mely­­ivel férjének, mint kultuszminiszternek, intézkedései találkoztak, mint szerető hű feleséget, sokszor sebezte őt. Az ő hite, és értesülésünk szerint sokaké, a kultuszminiszter úr közvetlen közeléből, az, hogy e miniszter félre van ismerve, tévesen ítéltetett meg, intézkedései félremagyaráztattak. Az ö szive, hazafi­­sága kifogástalan, szándékai a legne­mesebbek, törekvései méltók állásához és történeti nevéhez. Meglehet. Mi, az ö szive titkait nem ismervén, nem azok­ról ítéljük meg őt, hanem cselekedetei­ről. Első intézkedéseivel ferde világí­tásba tette magát, ennek a következé­seit viselnie kell. De most jön a Pantheon és újra a kultuszminiszter resszortjába csal ben­nünket. Mert ez a kérdés nem a jótékony egyesülés ú­t­­j­á­n oldandó meg, hanem a nemzeti nevelés által. Mindenike ama nemes asszonysá­goknak, a­kik a felhívás alá írták ne­vüket, tudja, hogy ha tulipánt akarok termelni, nem őszi rózsamagot kell a földbe vetnem. Ők mindazt tették s tele vannak őszi rózsadiszszel, de a ma­­gábaszállás egy pillanatában megdobban a szívük, eszökbe jutván, hogy a tuli­pán a nemzeti ornamentika favirága s most társaságba állanak, virágcserépben tenyészteni egy kis tulipánt, de az anya földbe tovább vetik az­­ őszi rózsam­ago­t. Képlegesség nélkül szólván, igy áll a dolog: gyermekeiket fölnevelik „euró­pai műveltségen“, ennek termékeivel fedezik embernyi emberré nővén szel­lemi szükségeiket, s alamizsnát vetnek, vagy szebben mondva, áldozatot hoz­nak a „magyar műveltségnek.“ Mért? Egy adott pillanatban, egyszer legalább egy életben, mindenkiben feltámad nem­zetisége vágya, vagy önérzete, vagy büszkesége, vagy kötelességérzete és haj­a sokan vannak magyarok, akik ilyenkor némi szégyenkezéssel érzik, hogy oly kevéssé „magyarok.“ Csinál­nak hát, hogy hiúságuk, lelkiismeretük, vagy feltámadt késő szerelmek, vagy éppen homályos vágyuk kielégítést nyerjen: divatot, sportot, „egyesületet“ a magyar törekvések pártolására — Magyarországon. A­minek az általános­ságnak kellene lennie, az ama körök­ben a különös, a­minek a törvénynek kellene lenni, az a kivétel. A világért sem merném csak a magam műveltségét is hozzá hasonlí­tani azokéhoz, akik Jókai felhívását alá­írták. Tudom, hogy az egy rendkívüli európai műveltség. Ha szerencsém le­hetne amaz előkelő nevek bármelyiké­vel is egy félóráig társalogni, tudom, hogy egy elutazott hálátlanról beszél­vén, megjegyezné: „Aus den Augen aus dem Sinn.“ Tudom, hogy a mú­landóságról lévén szó, így szólna : „Tout passe, tout lasse, tout casse.“ Tudom, hogy egy képmutató képviselő beszéd­jét kritizálván, így idézné Shakespearet: „Denn Brutus war ein ehrenwerter Mann.“ Tudom, hogy alkalomadtán is­mét a nagy britből a következőt már angolul mondaná: the last but not least“, mert ezt a németek is angolul citálják. Tudom, hogy irodalmi vagy művészeti műkedveléseire Schillertől venné ezt a köpenyeget: „auch ich war in Arkadien geboren.“ Tudom , hogy a régire ugorjak, — ha már jól meg­mosdatott, egy bókot is adna „pour la bonne bouche“, de tudom azt­ is, hogy ha három hétig beszélgetnénk is, hasonló magyar idézetekkel, magyar mondások­kal, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai, Madách, Kazinczy, Czuczor, Tompa, Zrínyi és a többiek epigrammatikus so­raival nem lepne meg. Mért ? Mert ezeket nem olvasta, nem olvasgatja, nem ismeri és a kik öt műveltségére tanították, szintén nem ol­vasták, szintén nem ismerték. Az első, az igazi, az egyetlen ko­moly és hathatós P a n­ t h e o n a —­ gyermekszoba és az iskola. A magyar irodalmi nevelés. A nevelés a magyar irodalom művein : ez az egyetlen mód. Ha az új nemzedék fölszedi magába a mi irodalmi kincsünket, megterméke­nyül tőle lelke és szelleme : ahhoz vá­o­gyik vissza, abból szedi műveltségét, ék­­­ét, bölcseségét, eszejárását és ha te­remtő erő és talentum lakik benne, onnan veszi a lelket, az anyagot, a tar­talmat s a formát egyaránt. így válik a szellem mindennapi táplálékává a nemzeti irodalom és műveltség, igy vá­lik szükségévé a lelkeknek s ettől gya­rapszik, ettől izmosodik, ettől lesz ha­talmas és örökéletü és nem marad kol­dus-gyám­oltja jótékony sziveknek. Uh anyák, müveit leányai e nem- Mai ssámnak 16 oldal.

Next