Budapesti Hírlap, 1889. május (9. évfolyam, 119-149. szám)
1889-05-04 / 122. szám
Budapest, 1889 Szombat, május 4* IX. évfolyam 122. sz. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásffi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes széni éra helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Pantheon. Budapest, máj. 3. Olvasó közönségünk lapunk utolsó számából értesült amaz egyesület létrejöveteléről, mely ezt a büszke címet viseli. Örömmel értesülhetett arról, hogy ebben a „Pan“-ban több a dea, mint a deus s igy több is a kilátása a sikerre, mint a megfordított esetben volna. Ha mi, némileg az irodalomnak szerény munkásai s a művészeteknek kedvelői létünkre a szellemi élet ez ágainak pártolására alakult egyesületet nem fogadjuk azzal a hozsannával, amelyet alapítói tőlünk talán várnak, annak különösebb okai vannak. Az a felhívás, melyet Jókai Mór briliáns tollával megszerkesztett, egy kedvező jelenségnek és egy nagyon szomorú állapotnak kettős okmánya. A kedvező jelenség az, hogy az ott megnevezett társadalmi kitűnőségek szíve íme megdobbant a magyar kultúra érdekeiért és tettre vágyik e szép mezőn. A nagyon szomorú állapot pedig az, hogy ime a legelőbbkelő mágnásaszszonyságok érzik, sőt konstatálják teljes hiányát a magyar irodalom és művészet szeretetének és ápolásának, természetesen tehát ismeretének is, a nemzeti műveltség felsőbb köreiben. Ők, akik ott aláírvák, mind e körökben otthon vannak és klasszikus tanúi annak, amit nyilvánosan állítanak. Legyen üdvöz a szép lelkek e társasága nemes felbuzdulásáért! Amire azonban vállalkozik, bár kedves dolog, de jelentősége igen alárendelt. Az ötlet, a felbuzdulás, a divat, vagy, ha tetszik, a sport természetével bír és múlandó. Ha a nemzeti litteratúrának és a magyar művészeti törekvéseknek hathatós szolgálatot akarnak tenni, annak ez nem útja. Ez csak egy kis epizód, amely a nemzeti szellem teljes életére, fejlődésére, erőinek kiterjedésére hatással nincsen. Ez a szép vállalkozás, jól megnézve és belehelyezve az élet nagyon komoly keretébe, nem is egyéb, mint egy írott bizonyítvány arról, hogy a magyar művészet és irodalom ma is ott van, ahol a magyar árvák, a magyar kisdedek, a magyar talált gyermekek, bölcső-egyesületek, szeretetházak, fehér keresztek, egy szóval a közjótékonyság alamizsnájára, nemes szivü hölgyek segítő kezére vár tengődő élete. Hogy ez egy nemzet szellemi életének összes tényezőire nézve egy fonák helyzet, egy visszás állapot, hozzá szégyenletes és mi több: veszedelmes is, az bizonyításra nem szorul. Az árva, a beteg, a nyomorék, a csavargó, a talált gyermek természetes objektuma a jótékonyságnak. Az irodalom és a művészet ellenben természetes és szükséges tápláléka, fegyvertára, dísze és ereje egy nemzetnek, amely élni akar. Ha pedig a fonák helyzetet fölismerték oly előkelő szellemek, minek a „Pantheon“ létesítésére vállalkoztak, akkor szükséges, hogy fölismerjék az eszközöket is, amelyek e helyzetet gyógyítják. A valódi eszközöket. Nem az expedienseket, amelyek a rothadást bearanyozzák és egy látszatát teremtsék meg annak, a mi a valóságban nincs meg. Csáky Albinna grófné a lelke a mozgalomnak, az ő jó szivének oltalma alá helyezzük okoskodásunkat. Tudomásunk van róla, hogy a súlyos megítélés, melyivel férjének, mint kultuszminiszternek, intézkedései találkoztak, mint szerető hű feleséget, sokszor sebezte őt. Az ő hite, és értesülésünk szerint sokaké, a kultuszminiszter úr közvetlen közeléből, az, hogy e miniszter félre van ismerve, tévesen ítéltetett meg, intézkedései félremagyaráztattak. Az ö szive, hazafisága kifogástalan, szándékai a legnemesebbek, törekvései méltók állásához és történeti nevéhez. Meglehet. Mi, az ö szive titkait nem ismervén, nem azokról ítéljük meg őt, hanem cselekedeteiről. Első intézkedéseivel ferde világításba tette magát, ennek a következéseit viselnie kell. De most jön a Pantheon és újra a kultuszminiszter resszortjába csal bennünket. Mert ez a kérdés nem a jótékony egyesülés útján oldandó meg, hanem a nemzeti nevelés által. Mindenike ama nemes asszonyságoknak, akik a felhívás alá írták nevüket, tudja, hogy ha tulipánt akarok termelni, nem őszi rózsamagot kell a földbe vetnem. Ők mindazt tették s tele vannak őszi rózsadiszszel, de a magábaszállás egy pillanatában megdobban a szívük, eszökbe jutván, hogy a tulipán a nemzeti ornamentika favirága s most társaságba állanak, virágcserépben tenyészteni egy kis tulipánt, de az anya földbe tovább vetik az őszi rózsamagot. Képlegesség nélkül szólván, igy áll a dolog: gyermekeiket fölnevelik „európai műveltségen“, ennek termékeivel fedezik embernyi emberré nővén szellemi szükségeiket, s alamizsnát vetnek, vagy szebben mondva, áldozatot hoznak a „magyar műveltségnek.“ Mért? Egy adott pillanatban, egyszer legalább egy életben, mindenkiben feltámad nemzetisége vágya, vagy önérzete, vagy büszkesége, vagy kötelességérzete és haja sokan vannak magyarok, akik ilyenkor némi szégyenkezéssel érzik, hogy oly kevéssé „magyarok.“ Csinálnak hát, hogy hiúságuk, lelkiismeretük, vagy feltámadt késő szerelmek, vagy éppen homályos vágyuk kielégítést nyerjen: divatot, sportot, „egyesületet“ a magyar törekvések pártolására — Magyarországon. Aminek az általánosságnak kellene lennie, az ama körökben a különös, aminek a törvénynek kellene lenni, az a kivétel. A világért sem merném csak a magam műveltségét is hozzá hasonlítani azokéhoz, akik Jókai felhívását aláírták. Tudom, hogy az egy rendkívüli európai műveltség. Ha szerencsém lehetne amaz előkelő nevek bármelyikével is egy félóráig társalogni, tudom, hogy egy elutazott hálátlanról beszélvén, megjegyezné: „Aus den Augen aus dem Sinn.“ Tudom, hogy a múlandóságról lévén szó, így szólna : „Tout passe, tout lasse, tout casse.“ Tudom, hogy egy képmutató képviselő beszédjét kritizálván, így idézné Shakespearet: „Denn Brutus war ein ehrenwerter Mann.“ Tudom, hogy alkalomadtán ismét a nagy britből a következőt már angolul mondaná: the last but not least“, mert ezt a németek is angolul citálják. Tudom, hogy irodalmi vagy művészeti műkedveléseire Schillertől venné ezt a köpenyeget: „auch ich war in Arkadien geboren.“ Tudom , hogy a régire ugorjak, — ha már jól megmosdatott, egy bókot is adna „pour la bonne bouche“, de tudom azt is, hogy ha három hétig beszélgetnénk is, hasonló magyar idézetekkel, magyar mondásokkal, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai, Madách, Kazinczy, Czuczor, Tompa, Zrínyi és a többiek epigrammatikus soraival nem lepne meg. Mért ? Mert ezeket nem olvasta, nem olvasgatja, nem ismeri és a kik öt műveltségére tanították, szintén nem olvasták, szintén nem ismerték. Az első, az igazi, az egyetlen komoly és hathatós P a n t h e o n a — gyermekszoba és az iskola. A magyar irodalmi nevelés. A nevelés a magyar irodalom művein : ez az egyetlen mód. Ha az új nemzedék fölszedi magába a mi irodalmi kincsünket, megtermékenyül tőle lelke és szelleme : ahhoz váogyik vissza, abból szedi műveltségét, ékét, bölcseségét, eszejárását és ha teremtő erő és talentum lakik benne, onnan veszi a lelket, az anyagot, a tartalmat s a formát egyaránt. így válik a szellem mindennapi táplálékává a nemzeti irodalom és műveltség, igy válik szükségévé a lelkeknek s ettől gyarapszik, ettől izmosodik, ettől lesz hatalmas és örökéletü és nem marad koldus-gyámoltja jótékony sziveknek. Uh anyák, müveit leányai e nem- Mai ssámnak 16 oldal.