Budapesti Hírlap, 1890. március (10. évfolyam, 59-89. szám)

1890-03-26 / 84. szám

Budapest, 1890, Szerda, március 26­­. évfolyam 84. sz. Előfizetés! Iirak: Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség­ és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. A kancellár-válság titkai. Budapest, márc. 25. (bp.) Bismarck lapja, a Nordd. Alig. Ztg., végre megszólalt s a világ elé tárja az okot, a miért a nagy kancellár meg­bukott. E hírlapi cikk valódi esemény, meglátszik rajta Bismarck hatalmas ke­zének nyoma. Jelentőségét mérlegelni nehéz, mert az intenciója nem világos. Úgy hangzik, mint egy fölebbezés a közvélemény ítéletéhez a császár s volt kancellárja közti perben, melyben a csá­szár önbiráskodva Bismarck ellen ítélt. S úgy hat, mint egy fenyegetés a fiatal császár személye ellen, ki birodalmának alapítóját megbántotta. II. Vilmos áradozó kéziratai, ado­mányai és kitüntetései, melyekkel a kan­cellárt fölmentésekor elhalmozta, lep­lezni akarták a világ laikus szeme elől a császár és Bismarck közt szakításig elfajult viszonyt. Talán szükségesnek vélték a császári palotában, hogy egy ily szívélyes elválás látszata mögött gondosan fedve legyen az érthető rös­­telkedés is, melyet a császárnak okvet­len éreznie kell, midőn a kor legna­gyobb államférfiéval szakit. S tán re­mélték, hogy a volt kancellár annyiban hagyja ezt s nem defavoyálja az ural­kodót a Reichsanzeigerben olvasott hí­zelgő nyilatkozatai után. De Bismarck nem szokott soha megtorlatlanul hagyni semmi sérelmet, félelmesen meglakol­­tatta eddig minden ellenfelét, é­s úgy látszik, most se tesz különben, mikor ellenfele a császár. A Nordd. Alig. Ztg. cikkének hangja nem kihívó, nem offenzív, formája pe­dig a legigénytelenebb cáfolat alakjá­ban foglalkozik egy hamburgi lap cik­kével, mely a kancellár-válság okait szellőztette,­­ de a cáfolat mellett ott a helyreigazítás is, kimondva benne a való tényeket. Ezekből a válság okairól a követ­kező kép tárul a világ elé : A császár és kancellárja a belpoli­tika fölött összevesztek. II. Vilmos az állam ügyeit a kancellár megkerülésé­vel akarta a szakminiszterekkel intézni, Bismarck pedig ragaszkodott egy régi kabinetrendelethez, mely az egész kor­mány szükséges szolidaritása érdekében tiltja, hogy az egyes miniszterek a kor­mányelnök tudta nélkül a koronához államügyekben fordulhassanak. II. Vil­mos e rendeletét érvényen kívül akarta helyezni, Bismarck pedig megtagadta e császári határozat megfogalmazását és ellenjegyzését. Az ellentét kiegyenlíté­sének az lett volna módja, hogy a kan­cellári méltóságot a miniszterelnöki állástól, a belügyeket a kancellár hatás- és felelősségi körétől különválasztják. Bismarck a császártól várta ez irány­ban a kezdő lépést,­­ de ez nemcsak elmaradt, hanem Bismarcknak is lehe­tetlenné tétetett, hogy megtegye: a császári kabinetből ugyanis indiszkrét módon kiszivárgott kettejük viszályko­dásának hire s nem szenved kétséget, hogy kettejük közül az indiszkréciót melyik követte el. Bismarck csakhamar tudomást vett erről s világossá lett előtte, hogy ily viszonyok közt csak megaláztatás volna rája nézve, ha a császár rendelkezésébe utólag belenyu­godnék s II. Vilmos e célzattal avatta az avatatlanokat abba, a mi kettejük titka volt. Ekkor határozta magát el Bismarck, hogy lemondását beadja, de késett vele pár napig. Talán engesztelő hangot várt a császártól, e helyett új provokációt kapott. II. Vilmos kérdőre vonta, minő beszélgetése volt neki Windthorsttal, a welfpárt vezérével. Bismarck e kérdést erélyesen visszautasitá, a­mit a Nordd. Alig.Ztg.cikke igy fejez ki: „Vonakodott ellenőrzésnek alávetni a képviselőkkel való érintkezését.“ Haraggal váltak s ez lehetett utolsó találkozásuk. A császár Lucanus miniszterrel ráüzent, hogy kész-e már a kabinetrendelvény ügyé­ben a császári végzés szövege? — Bis­marck e helyett lemondási kérelmét küldte a palotába. Még most is bízott, hogy tanácsát és vezetését legalább a külpolitikában nem akarhatja a császár nélkülözni. Napok elmúltak s ő se meg­hívást, se üzenetet, se marasztalásra valló jelt nem kapott. „A porosz állam­minisztériumban — írja a Nordd. Alig. Ztg. — az igaz, létezhettek ily kísérle­tek, de a császár személyesen, vagy be­folyásos szövetségi fejedelmek ily lépé­seket nem tettek.“ E leírás szerint tehát a nagy kan­cellárt — bocsánat az illetlen, de az egyetlen találó kifejezésért — egysze­rűen kimartákt állásából. S ezen nem változtathat többé se a leghízelgőbb császári kézirat, se a Lauenburg her­cegség bíborpalástja, se a marsallbot, melyekről különben még nem bizonyos, hogy Bismarck elfogadja-e, miután meg­kérdezése nélkül adták neki. A kancel­lárválság leleplezése ez adományokat keserűen jellemzi: megsértették s ki akarják fizetni Bismarckot. Abból pedig, hogy Bismarck a sérelmet a világnak feltárta, méltán következtethető, hogy díját nem fogadja el. Erre vall az is, hogy mindkét fia ott akarja hagyni az államszolgálatot. Herbert lemondott a miniszterségről, Vilmos pedig a tarto­mányi elnökségről. A megdöbbenés, melyet Bismarck fölmentésének egyszerű ténye egész Európára tett s a rokonszenv, melylyel őt külföldi szuverének, államférfiak s a világsajtó lapjai elhalmozták, mialatt a német közvélemény, a császár szemé­lyére való tekintetből, óvatosan hallgat, s máris zavarba hozta II. Vilmost. Ezt a zavart azonban képzelhetetlen fokra fogja felcsigázni a nagy kancellár föl­mentése okainak leleplezése. A „Nordd. Alig. Ztg.“-ban Bismarck a leleplező cikk sorai közt arcképet állít II. Vilmosról a világ s első­sorban a német közvélemény elé; dacos hiú­ságra, dölyfös becsvágyra, hirtelen in­dulatra vall e kép, mely így nemcsak nem rokonszenves, nem kegyeletteljes, de nem is fejedelmi. Hosszú élet nagy sikerei, bölcs kormányzata, jótettei szük­ségesek, hogy megcáfolhassa a fiatal császár e kép hasonlóságát, melyet róla Bismarck lefestett s közszemlére tett. Talán éppen azért tette, hogy a fiatal uralkodó megdöbbenjen tőle és fegye­lem alá vesse magát, hogy másképp bánhassék majdan Németországgal, mint ennek megalapítójával. Nagyatyja a kortársaktól megkapta a „diadalmas“, atyja a világ részvététől a „hős szenvedő“ melléknevet. Azok nagy dolgokat végeztek, hogy e meg­különböztetésre rászolgáljanak. A mos­tani német császár már fiatalon vágyó­dik melléknévre s Bismarck megbukta­tása, mit végbevitt, csakugyan nagy do­log. De az ok s a mód, melyekhez nyúlt, hogy megtehesse, csak egy melléknév­hez szerzett neki jogot: ő ma a­­ „hálátlan“ Vilmos. Mai számunk 8 oldal. Budapest, márc. 25. Minisztertanács volt ma délben a belügyi minisztériumban, mely több óráig tartott. Az újbányai kerület választói ma tartott értekezletükön — mint nekünk táviratban jelentik — egyhangúlag Szapáry Gyula gróf miniszter­­elnököt kiáltották ki képviselőjelöltnek. A kancellárválság. A Berliner Tagblatt érte­sülése szerint C­aprivi birodalmi kancellár leg­közelebb köriratban fogja tudatni hivatalba lépését a külföldi képviselőkkel és hangsúlyozni fogja, hogy a német politika általános irányában változás nem fog be­állni. Hir szerint a császár elfogadta Bis­marck Herbert gróf lemondását. Ezzel szemben a Freisinnige Ztg. azt újságolja, hogy Herbert grófot több oldalról maradásra akarják bírni, hogy általa Bismarck herceg is kontaktusban ma­radjon az új kabinettel. Bismarck Vilmos gróf hannoverai tartományelnök szintén beadta lemondá­sát. — Németország több­i társulata és egyesülete feliratot készül intézni Bismarck herceghez április 1-re eső születésnapja alkalmából és ugyan­ekkor a hamburgi polgárság f­áklyásmenetet szándék

Next