Budapesti Hírlap, 1890. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1890-03-26 / 84. szám
Budapest, 1890, Szerda, március 26. évfolyam 84. sz. Előfizetés! Iirak: Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. A kancellár-válság titkai. Budapest, márc. 25. (bp.) Bismarck lapja, a Nordd. Alig. Ztg., végre megszólalt s a világ elé tárja az okot, a miért a nagy kancellár megbukott. E hírlapi cikk valódi esemény, meglátszik rajta Bismarck hatalmas kezének nyoma. Jelentőségét mérlegelni nehéz, mert az intenciója nem világos. Úgy hangzik, mint egy fölebbezés a közvélemény ítéletéhez a császár s volt kancellárja közti perben, melyben a császár önbiráskodva Bismarck ellen ítélt. S úgy hat, mint egy fenyegetés a fiatal császár személye ellen, ki birodalmának alapítóját megbántotta. II. Vilmos áradozó kéziratai, adományai és kitüntetései, melyekkel a kancellárt fölmentésekor elhalmozta, leplezni akarták a világ laikus szeme elől a császár és Bismarck közt szakításig elfajult viszonyt. Talán szükségesnek vélték a császári palotában, hogy egy ily szívélyes elválás látszata mögött gondosan fedve legyen az érthető röstelkedés is, melyet a császárnak okvetlen éreznie kell, midőn a kor legnagyobb államférfiéval szakit. S tán remélték, hogy a volt kancellár annyiban hagyja ezt s nem defavoyálja az uralkodót a Reichsanzeigerben olvasott hízelgő nyilatkozatai után. De Bismarck nem szokott soha megtorlatlanul hagyni semmi sérelmet, félelmesen meglakoltatta eddig minden ellenfelét, és úgy látszik, most se tesz különben, mikor ellenfele a császár. A Nordd. Alig. Ztg. cikkének hangja nem kihívó, nem offenzív, formája pedig a legigénytelenebb cáfolat alakjában foglalkozik egy hamburgi lap cikkével, mely a kancellár-válság okait szellőztette, de a cáfolat mellett ott a helyreigazítás is, kimondva benne a való tényeket. Ezekből a válság okairól a következő kép tárul a világ elé : A császár és kancellárja a belpolitika fölött összevesztek. II. Vilmos az állam ügyeit a kancellár megkerülésével akarta a szakminiszterekkel intézni, Bismarck pedig ragaszkodott egy régi kabinetrendelethez, mely az egész kormány szükséges szolidaritása érdekében tiltja, hogy az egyes miniszterek a kormányelnök tudta nélkül a koronához államügyekben fordulhassanak. II. Vilmos e rendeletét érvényen kívül akarta helyezni, Bismarck pedig megtagadta e császári határozat megfogalmazását és ellenjegyzését. Az ellentét kiegyenlítésének az lett volna módja, hogy a kancellári méltóságot a miniszterelnöki állástól, a belügyeket a kancellár hatás- és felelősségi körétől különválasztják. Bismarck a császártól várta ez irányban a kezdő lépést, de ez nemcsak elmaradt, hanem Bismarcknak is lehetetlenné tétetett, hogy megtegye: a császári kabinetből ugyanis indiszkrét módon kiszivárgott kettejük viszálykodásának hire s nem szenved kétséget, hogy kettejük közül az indiszkréciót melyik követte el. Bismarck csakhamar tudomást vett erről s világossá lett előtte, hogy ily viszonyok közt csak megaláztatás volna rája nézve, ha a császár rendelkezésébe utólag belenyugodnék s II. Vilmos e célzattal avatta az avatatlanokat abba, a mi kettejük titka volt. Ekkor határozta magát el Bismarck, hogy lemondását beadja, de késett vele pár napig. Talán engesztelő hangot várt a császártól, e helyett új provokációt kapott. II. Vilmos kérdőre vonta, minő beszélgetése volt neki Windthorsttal, a welfpárt vezérével. Bismarck e kérdést erélyesen visszautasitá, amit a Nordd. Alig.Ztg.cikke igy fejez ki: „Vonakodott ellenőrzésnek alávetni a képviselőkkel való érintkezését.“ Haraggal váltak s ez lehetett utolsó találkozásuk. A császár Lucanus miniszterrel ráüzent, hogy kész-e már a kabinetrendelvény ügyében a császári végzés szövege? — Bismarck e helyett lemondási kérelmét küldte a palotába. Még most is bízott, hogy tanácsát és vezetését legalább a külpolitikában nem akarhatja a császár nélkülözni. Napok elmúltak s ő se meghívást, se üzenetet, se marasztalásra valló jelt nem kapott. „A porosz államminisztériumban — írja a Nordd. Alig. Ztg. — az igaz, létezhettek ily kísérletek, de a császár személyesen, vagy befolyásos szövetségi fejedelmek ily lépéseket nem tettek.“ E leírás szerint tehát a nagy kancellárt — bocsánat az illetlen, de az egyetlen találó kifejezésért — egyszerűen kimartákt állásából. S ezen nem változtathat többé se a leghízelgőbb császári kézirat, se a Lauenburg hercegség bíborpalástja, se a marsallbot, melyekről különben még nem bizonyos, hogy Bismarck elfogadja-e, miután megkérdezése nélkül adták neki. A kancellárválság leleplezése ez adományokat keserűen jellemzi: megsértették s ki akarják fizetni Bismarckot. Abból pedig, hogy Bismarck a sérelmet a világnak feltárta, méltán következtethető, hogy díját nem fogadja el. Erre vall az is, hogy mindkét fia ott akarja hagyni az államszolgálatot. Herbert lemondott a miniszterségről, Vilmos pedig a tartományi elnökségről. A megdöbbenés, melyet Bismarck fölmentésének egyszerű ténye egész Európára tett s a rokonszenv, melylyel őt külföldi szuverének, államférfiak s a világsajtó lapjai elhalmozták, mialatt a német közvélemény, a császár személyére való tekintetből, óvatosan hallgat, s máris zavarba hozta II. Vilmost. Ezt a zavart azonban képzelhetetlen fokra fogja felcsigázni a nagy kancellár fölmentése okainak leleplezése. A „Nordd. Alig. Ztg.“-ban Bismarck a leleplező cikk sorai közt arcképet állít II. Vilmosról a világ s elsősorban a német közvélemény elé; dacos hiúságra, dölyfös becsvágyra, hirtelen indulatra vall e kép, mely így nemcsak nem rokonszenves, nem kegyeletteljes, de nem is fejedelmi. Hosszú élet nagy sikerei, bölcs kormányzata, jótettei szükségesek, hogy megcáfolhassa a fiatal császár e kép hasonlóságát, melyet róla Bismarck lefestett s közszemlére tett. Talán éppen azért tette, hogy a fiatal uralkodó megdöbbenjen tőle és fegyelem alá vesse magát, hogy másképp bánhassék majdan Németországgal, mint ennek megalapítójával. Nagyatyja a kortársaktól megkapta a „diadalmas“, atyja a világ részvététől a „hős szenvedő“ melléknevet. Azok nagy dolgokat végeztek, hogy e megkülönböztetésre rászolgáljanak. A mostani német császár már fiatalon vágyódik melléknévre s Bismarck megbuktatása, mit végbevitt, csakugyan nagy dolog. De az ok s a mód, melyekhez nyúlt, hogy megtehesse, csak egy melléknévhez szerzett neki jogot: ő ma a „hálátlan“ Vilmos. Mai számunk 8 oldal. Budapest, márc. 25. Minisztertanács volt ma délben a belügyi minisztériumban, mely több óráig tartott. Az újbányai kerület választói ma tartott értekezletükön — mint nekünk táviratban jelentik — egyhangúlag Szapáry Gyula gróf miniszterelnököt kiáltották ki képviselőjelöltnek. A kancellárválság. A Berliner Tagblatt értesülése szerint Caprivi birodalmi kancellár legközelebb köriratban fogja tudatni hivatalba lépését a külföldi képviselőkkel és hangsúlyozni fogja, hogy a német politika általános irányában változás nem fog beállni. Hir szerint a császár elfogadta Bismarck Herbert gróf lemondását. Ezzel szemben a Freisinnige Ztg. azt újságolja, hogy Herbert grófot több oldalról maradásra akarják bírni, hogy általa Bismarck herceg is kontaktusban maradjon az új kabinettel. Bismarck Vilmos gróf hannoverai tartományelnök szintén beadta lemondását. — Németország többi társulata és egyesülete feliratot készül intézni Bismarck herceghez április 1-re eső születésnapja alkalmából és ugyanekkor a hamburgi polgárság fáklyásmenetet szándék